1989. április 9-én
Mainz-ban, az „actio spes unica” mozgalom meghívására tartott előadása
Témánk a következőképp hangzik: „A II. Vatikáni Zsinat időzített bombái”. Ha e tárgyról szólunk, kissé messzebbre is vissza kell nyúlnunk és pillantást kell vetnünk a II. világháborút követő korszakra – méghozzá nemcsak Németországra, hanem Európára és az Egyházra is, a maguk összességében.
XII. Piusz pontifikációja alatt élünk: hatalmas erőfeszítések történnek, hogy az Egyházat a II. világháború nagy összeomlása után konszolidálják, hogy ismét építéshez fogjanak, és a missziós tevékenységet is kibővítsék. Eközben azonban nem lehet nem észrevenni, hogy itt is, ott is bizonyos kellemetlen tünetek jelentkeznek az Egyház körül. A templomlátogatás stagnál. A hivatások száma nem növekszik, inkább csökken. Sok pap, sőt püspök keresi tulajdon identitását. Kellős közepén találják magukat egy olyan világ haladás-őrületének, amely a megváltást az anyagi gazdagságban hiszi, és ezt látva nem látnak más megoldást, mint valami módon kiegyezni e világgal és posztulátumait átvenni. Engedjék meg, hogy Önöknek azt mondjam: ez korszakos történelmi tévedés volt.
Az igazi megoldás ebben a szituációban a szentségre való felhívásban állt volna, a szentségre törekvésben, a Krisztustól közvetlenül vagy közvetve alapított intézmények – házasság és család, óvoda és iskola, szerzetesrendi családok és papi szemináriumok, mindenekelőtt maga a papság – új élettel való megtöltésében, az apostolkodásnak az Egyházban magában történő megerősítésében és talán annak a módnak a megkeresésében, miképpen lehetne a modern kommunikációs eszközöket a keresztény hithirdetés szolgálatába állítani. Mégis, mint mondtam, épp ellentétes irányban indultak el. Önkritika és ön-megkérdőjelezés által a tulajdon küldetéstudatukat kezdték el aláásni.
Hans Urs von Balthasar-t lehet például megemlíteni, aki már az ötvenes évek elején követelte a bástyák lebontását. A „bástyák” itt nem mást, mint az említett katolikus intézményeket jelentik, végül pedig a katolikus dogmát is. A modern exegesis megtette a magáét, hogy az Egyházban leépítse a hitet. Ez a főleg a protestáns racionalista Bultmanntól inspirált exegesis elsősorban a papi szemináriumokba, a professzorokhoz és növendékekhez talált utat.
Karl Rahner romboló munkáját az „anonim keresztények”-ről szóló tanításával kezdte meg, ami arról szólt, hogy mindenki keresztény, akár tud róla, akár nem. Az Egyház reformjáról beszéltek, ezalatt azonban nem a szellem és a szív reformját értették, azaz a belső megtérést és a megfeszített és feltámadt Jézus ideáljának keresését, hanem tudatosan homályban hagyták a dolgot, valójában pedig e reformon azon struktúrák reformját, azon intézmények megdöntését értették, amelyeket az Úr maga hagyott Egyházára.
XXIII. János aztán kiadta a jelszót: „Aggiornamento” – igazodás a megváltozott korviszonyokhoz! Donoso Cortés, a múlt század nagy spanyol államfilozófusa megállapítása szerint korunkat két tévedés terheli meg: az egyik Istenre vonatkozik, a másik az emberre. Az első az Istennek evilági jelenvalósága elleni támadás. Ez a tévedés a keresztény, biblikus, hagyományhű istenképet deisztikussal pótolja egy olyan Isten eszméjével, aki nyugalomba vonult és a világot sorsára hagyta, tulajdon fejlődésére bízta. Következésképp kérdésessé válik Isten abszolút volta, szuverenitása és egyetlensége; evilági jelenvalósága és világkormányzása ugyanis isteni lényegéből fakad. Ebből következik aztán az egész természetfölötti érték- és üdvrend tagadása. Ha ugyanis Isten csak gondolati építmény, elvont fogalom, és sem az egyes ember, sem pedig a népek életébe be nem avatkozik, akkor Isten megtestesülése sem következett be, akkor nincs Egyház, nincs áldozat, nincsenek szentségek, nincs kinyilatkoztatott tanítás; akkor mindezek csupán kulturális jelenségek.
A második tévedés, mondja Donoso Cortés, az emberrel kapcsolatos. „Az ember”, mondja felvilágosodott kortársunk, „alapvetően jó, nem terheli az eredendő bűn, szeplőtelenül fogantatik és születik. Következésképp nincs szüksége megváltásra, hanem csak – és kizárólag – nevelésre szorul, valamint a benne levő jó hajlamok kibontakoztatására.”
Ez vezet Krisztus keresztjének félreismeréséhez és a hozzá kapcsolódó szentmiseáldozatnak – igazi engesztelő jellegének – elutasításához. Az embernek eszerint nincs szüksége bűnbánatra, lemondásra, aszkézisre vagy önmegtagadásra; hanem elég, ha mindenki jó, emberbaráti, békés és szeretetreméltó. Ezt hirdette már Rousseau is, amikor a civilizációt és kultúrát romlásnak bélyegezve a „vissza a természethez” elvet a „Contrat social”-lal (Társadalmi szerződés) kidolgozta.
Ezt a posztulátumot nagy mértékben átvette a filozófia és mindenekelőtt a modern teológia. A nevelés terén ez a tekintélyelv elvetéséhez, valamint a rossz hajlam, a bűnös és gonosz dolgok elleni harc, a rendreutasítás és büntetés mellőzéséhez vezet. A politikában az ellenségkép lebontása és egy illuzórikus pacifizmus melletti elköteleződés hódít. A közvéleményben ez az alapelv a haladásba vetett korlátlan, határtalan hithez, parttalan üdvoptimizmushoz vezet, amely az emberek közti univerzális megértés és egyesülés lehetőségében hisz, ami által a paradicsomot a földön megvalósulhatónak tekinti, és ténylegesen ennek az illúziónak szenteli minden erejét.
Ebbe a szellemi helyzetbe robbant be a II. Vatikáni Zsinat, amit én ezen évszázad legnagyobb szerencsétlenségének nevezek. A II. Vatikáni Zsinat ugyanis nem mást tett, mint a modern kornak, a liberalizmusnak, a permisszív (megengedő) erkölcsiségnek egész mentalitását – úgyszólván – írásban rögzítette, megszilárdította, kodifikálta, az Egyház belsejébe emelte.
Ha az ember közelebbről szemléli a dolgokat, nem kerülheti meg, hogy a zsinatot három súlyos bűnnel ne vádolja.
Az első bűn az igazság egyértelmű bemutatásának és a tévedés elítélésének elmulasztása – vagyis az a szándék, hogy tisztán pasztorális zsinatot tartsanak.
A második főbűn a kétértelmű, különféle értelmezéseket megengedő fogalmak felvétele. A zsinatot háttérből irányító progresszista erők – összeesküvésük az úgynevezett „Rajnai Szövetség” („Rheinische Allianz”) volt, amelyről bővebben P. Ralph Wiltgen kiváló könyvében: „Der Rhein fließt in den Tiber” (A Rajna a Tiberisbe ömlik) olvashatnak – tudatosan és szántszándékkal kétértelmű megfogalmazásokat és fogalmakat vezettek be a zsinaton, hogy aztán a zsinat végeztével, a zsinat utáni időben ezekből a számukra előnyös egyértelmű következtetéseket vonhassák le.
A harmadik halálos bűn abban áll, hogy olyan kijelentéseket vettek be a zsinati dokumentumokba, amelyek az eretnekség szélén állnak. A következőkben megkísérlem Önöknek e vádakat taglalni és alátámasztani.
Amennyire meg tudom ítélni, a zsinatnak mindenekelőtt öt dekrétuma játszik súlyos összefüggésekkel bíró szerepet:
1. az ökumenizmusról szóló dekrétum, az „Unitatis redintegratio”;
2. az Egyházról alkotott úgynevezett dogmatikai konstitúció, a „Lumen gentium”, mely utóbbiban mindenekelőtt két pont bír messzemenő következményekkel, míg egyéb szövege nem volna túlságosan kifogásolható;
3. a nem-keresztény vallásokról szóló dekrétum, a „Nostra aetate”;
4. a vallásszabadságról szóló dekrétum, a „Dignitatis humanae”;
5. az Egyháznak a modern világban elfoglalt helyéről szóló dekrétum, a „Gaudium et spes”.
Menjünk végig ezeken a különböző dekrétumokon.
1. Az ökumenizmusról szóló dekrétum
Minden katolikus számára világos, hogy Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus és az Egyház elválaszthatatlan egységben állnak: az Atyaisten elküldi nagyon szeretett egyszülött Fiát a világba, aki emberi természetet, azaz testet és emberi lelket vesz föl, Egyházat alapít, amivel azonosítja önmagát, és ami az Ő lényegét tökéletesen kifejezi, és ami küldetését az idők végezetéig folytatja: „Amint engem küldött az Atya, én is úgy küldelek titeket” (Jn 20,21), mondja az Úr feltámadása estéjén apostolainak. Az a misszió, amelyet az Egyház fejt ki, pontosan ugyanaz, mint amelyet az Úr földi élete és működése idején, különösen kereszthalálában valósított meg.
Ezáltal világos, hogy az Egyház abszolút módon, egyedül és egyszerien létezik a népek közt emelt jelként, az élő Isten templomaként, a leölt bárány menyasszonyaként, a mennyből alászálló új Jeruzsálemként, Isten emberek közti sátoraként, Krisztus titokzatos testeként, a közöttünk tovább élő és tovább működő Úrként. Semmiképp nem lehet más vallási közösségekkel összehasonlítani, vagy úgy beállítani, mintha a keresztény megnevezésektől csak fokozatban, mennyiségileg különbözne, mert ő az, ami igazán isteni a világban; általa van jelen Isten ezen a földön, általa szállt alá a menny az emberekhez, általa kormányozza Isten a világot, szenteli meg a lelkeket és vezeti őket örök színe-látására. Az Egyház tehát a köztünk megtestesült Isten, aki láthatóan az Egyház életében, tanításában, kultuszában, imáiban és kormányzatában jelenik meg. Az Egyház – ahogy ezt Milch plébános úr kiválóan újra és újra kifejezésre juttatta – semmiképpen sem valamiféle adalék a béke immanens birodalmához vagy pedig az embertársi, evilági építéshez; sokkal inkább az Istenembertől felállított természetfölötti üdv-intézmény, amely arra rendeltetett, hogy – akár alkalmas, akár nem – hirdesse a hitet, különösen a Jézus Krisztus istenségében való hitet; hogy az embereket megtérésre és bűnbánatra hívja fel; hogy nekik szóban és a szentségekben az üdvösséget, a kegyelmet, az örök életet ajándékozza.
A II. Vatikáni Zsinat ökumenizmusról szóló dekrétuma döntő módon szakít az Egyháznak a képviselet kizárólagosságára és az abszolútságra formált ezen lényeges igényével. A jelentőségteljes „egyházak” kifejezést többes számban használja, ami olyan nyelvhasználatot jelent, amely a II. Vatikáni Zsinat előtt soha és sehol nem tűnt fel. Vagy mégis? Igen, de ilyenkor csak a különböző helyi egyházak megjelölésére szolgált, az egyházmegye püspöke és annak papsága körül csoportosuló hívő népet jelentette. Így beszéltek a kölni vagy párizsi vagy római egyházról. Alkalmazták ezt a terminust még olykor – annak nem-tulajdonképpeni értelmében – az orthodoxiára is, mivel annak érvényesen szentelt papsága és érvényes szentségei vannak, de sohasem használták bármely néven nevezendő eretnek keresztény hitvallással kapcsolatban.
Lássuk azonban most magát a szöveget. A harmadik pontban a következő áll: „Ennél fogva ezek a tőlünk különvált egyházak és közösségek, ámbár hitünk szerint fogyatkozásokban szenvednek, az üdvösség misztériumát illetően nincsenek megfosztva jelentőségüktől és súlyuktól. Krisztus lelke ugyanis nem vonakodik felhasználni őket az üdvösség eszközéül. Hatékonyságuk éppen a kegyelemnek és igazságnak abból a teljességéből ered, amely a katolikus Egyházra van bízva.”
Kedves barátaim, fontos leszögezni, hogy itt nem más vallások híveiről, hanem magukról e más vallásokról van szó, rendszerükről, intézményükről. Ezek lennének az üdvösség eszközei, az Istenhez vezető utak? Milyen veszélyes relativizálása ez a királynőként trónoló, koronát hordó és jogart tartó igazságnak! Nem, Urunknak, Jézus Krisztusnak, nincs több menyasszonya, a kereszten nem bocsátkozott semmiféle többnejűségbe; egyes-egyedül szeplőtelen, nagyon szeretett menyasszonyának, az általa alapított katolikus Egyháznak adta át magát, amelyet tulajdon vérével váltott meg.
Metafizikai képtelenség, hogy a tévedés az igazság birodalmához vezető út; szörnyűség, mondhatni istenkáromlás azt feltételezni, hogy az ember hamis, emberek által alapított vallási rendszerek révén megmenekülhet. Ha valaki a látható katolikus Egyházon kívül nyeri el az üdvösséget – és ez egy vagy más esetben éppenséggel lehetséges – úgy az egyedül és kizárólag a katolikus Egyház által, Jézus Krisztus keresztje által, amelyből minden kegyelem és áldás ered, nyeri azt el. Az ember nem menekülhet meg egy másik vallás révén; megmenekülhet esetleg egy másik vallásban, vagy, mondjuk érthetőbben, egy másik vallás ellenére, akkor ugyanis, ha megbocsátható tévedésben él. Hogy ez azonban hány emberre igaz, egyedül Isten tudja. Valószínűleg jóval kevesebben vannak, mint azt általában feltételezzük.
Nem ok nélkül találjuk a IX. Piusz pápa pontifikátusa alatt kiadott Syllabusban kortársaink három markáns nézetének elítélését:
„Az emberek mindenféle vallás követése révén megtalálhatják az örök üdvösség útját.”
„Legalábbis jó reménnyel kell lennünk mindazok örök üdvösségét illetően, akik nem Krisztus igazi Egyházában élnek.”
„A protestantizmus nem más, mint eltérő alakja az igazi keresztény hitnek, amelyben az ember Istennek éppoly tetsző módon szolgálhat, mint a katolikus Egyházban.” (ezeket a kijelentéseket elítéli a Syllabus)
Az ökumenizmus-dekrétum negyedik pontjában aztán a következő áll: „Az ilyen párbeszéd gyümölcse az, hogy a szóban forgó közösségek szélesebb körű együttműködésére is út nyílik, mindazoknak a tennivalóknak terén, amelyeket a közjó érdekében valamennyiük keresztény lelkiismerete megkövetel, és hogy egy szívvel-lélekkel közös imára is összejönnek engedély alapján.” Az egész dekrétum, egyáltalán az egész ma képviselt ökumenizmus célkitűzése az, hogy valamikor a különböző vallások között nagy egyetértés jöjjön létre, és ezáltal támogatást nyerjen a népek haladása, a kultúra fejlődése, az evilági béke kiterjedése, a környezetvédelem, az emberi jogok védelme, a rasszizmus elleni harc, a szerepvállalás a harmadik világban. Első sorban tehát egy humánusabb, politikailag elviselhetőbb világ megteremtéséről van szó.
Holott pontosan ez az, ami nem feladata az Egyháznak, legalábbis nem elsőrendű feladata. Természetesen van szociális tanítása, és az is feladatai közé tartozik, hogy az ember méltóságát is, ahogy az a természetjogból adódik, minden időben óvja és védje. Mégis első és lényegi feladata tisztán természetfölötti: a hit hirdetése a népeknek, és a kegyelem ajándékozása a lelkeknek.
Ezután önvádra szólítja fel a zsinat a katolikusokat: „Mert a katolikus Egyház az Istentől kinyilatkoztatott igazságoknak és összes kegyelemeszközöknek gazdag birtokosa, tagjai mégsem élnek ezekből kellő buzgósággal. Emiatt az Egyház arca nem tündöklik teljes fényében, sem különvált testvéreink előtt, sem általában a világ előtt, és ez hátráltatja Isten országának terjedését.”
Itt ismét a Sátán, a mindent összegabalyító és megzavaró működik; mert itt újfent az objektív isteni teremtés- és megváltásrendet keverik össze annak az egyes emberben való szubjektív megvalósulásával, a konkrét személyben való érvényesülésével. Egyáltalán nem az a lényeges ugyanis, hogy mi, katolikusok, nem mindig feleltünk meg híven vallásunknak, hogy nem mindig éltük meg valóságosan hitünket. Inkább az a lényeges, hogy a katolikus Egyház-e az üdvösség Krisztustól alapított intézménye – ahol persze lélekben az Egyház gyermekeinek maguknak is folytonosan meg kell újulniuk, meg kell térniük, és tanítása szerint kell élniük. Más szavakkal az igazságon fordul meg a dolog, és nem a hitelességen, a dogmán, és nem az erkölcsön. A hitelesség az igazságon alapul, az erkölcs a dogmából ered, és nem fordítva.
A boldogságos Szűz Máriától eltekintve egyetlen ember sem felel meg tökéletesen Isten üdvözítő tervének; nap mint nap újabb hibákkal és bűnökkel terheljük meg magunkat. Ez a bűn néha óriásira nőhet, különösen, ha farizeus módon az igazságosság álarcában jelenik meg. Nem beszélt-e az Úr a botrányokról, amelyeknek be kell következniük?
Látjuk tehát, mennyire nyilvánvaló, hogy a II. Vatikáni Zsinat szövegeibe kétértelmű, összekevert és összezavart dolgok kerültek.
Egy ebből a fajtából való további példa található e dekrétum 11. pontjában. Itt a következő áll: „A katolikus hitnek a megfogalmazása pedig éppen ne legyen akadálya a testvérekkel folyó párbeszédnek.” – Ha a hithirdetés nem képezheti a testvérekkel folytatott párbeszéd akadályát, akkor szükségszerűen gazdag tartalmú dogmák egész sorát kell elhallgatnom: nem szólhatok semmit a szentmiseáldozat engesztelő jellegéről; hallgatnom kell az isteni kegyelem hatékonyságáról; át kell siklanom a pápai primátuson; az összes Mária-dogmát el kell sikkasztani, csakúgy, mint a tisztítótűzről, a szentek közösségéről és az üdvözültek közbenjárásáról szóló igazságokat. Mindezen alapvető katolikus tételek ugyanis botránynak számítanak a protestantizmus, s így egyszersmind akadálynak a dialógus szempontjából.
A zsinati szöveg következő mondatában viszont ez áll: „Mindenesetre teljes egészében és világosan ki kell fejteni a tanítást” – ami egyértelmű ellentmondásban áll az első utasítással. Hiszen a mondottak szerint egyfelől mindent, ami megütközést kelthetne, háttérbe kell szorítani, el kell hallgatni; másfelől viszont az egész tanítást világosan elő kell adni. Egy valóban ördögi kiskapun keresztül próbálnak menekülni ebből a dilemmából: a katolikus tanításon belül az igazság rangsorba állításáról vagy hierarchiájáról beszélnek! Létezik ugyan egyfajta rend a dogmák közt annyiban, amennyiben egyik a másikból következik, az egyiknek tehát alapját képezi a másik; de sohasem abban az értelemben, hogy az egyik kevésbé lenne fontos a másiknál; mert ha valaki tudatosan csak egyetlenegy dogmát is kétségbe von, az Istennek a dogmát fenntartó tekintélyét vonja kétségbe, és így kétségbe von minden egyes dogmát, kétségbe vonja az egész hitet. Az „igazság hierarchiájáról” beszélni szörnyűség, ez általános támadás a kereszténységre!
Egyébként éppen az ilyen ellentmondásos kijelentések programozzák előre a zsinat utáni összes konfliktust. Egy modernista a zsinat végeztével arra hivatkozik, hogy a ‘hithirdetés nem képezheti a testvérekkel folytatott dialógus akadályát’, és elhallgatás révén tagadja a hittartalom felét, aminek során, önkényes értelmezése révén, még az úgynevezett zsinati szellem is segítségére siet. Egy „konzervatív” ezzel szemben azt mondja: „De nézzen csak ide: ‘teljes egészében ki kell fejteni a tanítást!’ Itt van magának a jó öreg katolikus álláspont újbóli megerősítése!”
Előbb vagy utóbb felrobbannak ezek az időzített bombák, és szellemi katasztrófát okoznak nemcsak az Egyház, hanem az egész emberi nem számára.
2. Az Egyházról szóló dekrétum
Vegyük most már szemügyre a „Lumen gentium” dekrétumot, az úgynevezett dogmatikai konstitúciót az Egyházról. A 8. pontban az áll, hogy Krisztus egyetlen Egyháza a katolikus Egyházban szubszisztál, abban bírja konkrét létformáját. Ez a kis szó, a „szubszisztál” – a latinban „subsistit” – kétségkívül az egész zsinat egyik legveszélyesebb kifejezése. Az állítás maga közel jár az eretnekséghez, következményeiben pedig valóban eretnek. Ez a megfogalmazás ugyanis feltételezi, hogy Krisztus Egyháza tisztán a lényeget tekintve, gondolati síkon elválasztható a katolikus Egyháztól, hogy két külön dologról (Krisztus Egyházáról és a katolikus Egyházról) van szó, amelyek accidentalis módon, azaz véletlenül egybeeshetnek: Krisztus Egyháza eszerint a katolikus Egyházban megvalósul, benne szubszisztál, benne találja meg konkrét létformáját. Katolikus felfogás szerint azonban ez az Egyház a katolikus Egyház. Az újítók a „subsistit” szót – miután az első szövegtervezetekben még az abszolút identitás: „est Ecclesia catholica” kifejezés szerepelt – úgy csempészték be a zsinati szövegbe, hogy a zsinat után saját következtetéseiket vonhassák le belőle, vagyis azt az állítást, hogy az Egyház az idők során talán más vallási közösségekben is megmutatkozhat, vagy legalábbis megoszthatja lényegét más vallási közösségekkel. Végső konzekvenciájában ez ahhoz az állításhoz vezet, hogy a különböző vallások csak quantitative térnek el egymástól; valamennyi többé vagy kevésbé az egy Isten kinyilatkoztatása, s így az üdvösségnek ezen egy Istenhez vezető útja is.
A „subsistit” ige legújabban az új egyházjogban bukkan fel (Can. 204, § 2), ahol az áll, hogy Isten Egyháza a katolikus Egyházban szubszisztál. Ez a kis példa megvilágítja, milyen elszántan igyekszik az 1983-as új egyházjog dogmatikai tartalmában a zsinati tanítást jogi formában megszilárdítani.
Egy fiatal teológus, Johannes Rothkranz, aki „Die Kardinalirrtümer des Hans Urs von Balthasar” (Hans Urs von Balthasar fő tévedései) című könyvében elmélyült vizsgálatoknak veti alá a nemrég elhunyt jezsuita különböző műveit, bő terjedelmet szentel a „subsistit” szócskának. Vizsgálatai szerint a legtöbb modern teológus, Karl Rahner-en kezdve egész Joseph Ratzinger-ig, a „megtalálja konkrét létformáját” megfogalmazást relativizáló értelemben használja. Isten Egyháza eszerint más vallási közösségekben is kifejeződhet, alakot ölthet; és ezzel máris az Egyház abszolút mivoltának, Jézus Krisztus abszolút mivoltának, Isten abszolút mivoltának a tagadásánál vagyunk, az első parancsolat elleni bűnnél.
Szent Pálnál olvassuk a tesszalonikiaiakhoz írt második levélben (2,10): „Mert nem fogadták be az igazság szeretetét, hogy üdvözüljenek. Ezért bocsátja rájuk az Isten a megtévesztés erejét, hogy higgyenek a hazugságnak, és elítéltessenek mindnyájan, akik nem hittek az igazságnak, hanem beleegyeztek a gonoszságba.”
Kedves barátaim, itt Istennek a világ fölött kimondott mai ítéletéről van szó. Az Egyházi vezetők elvakultsága ez, és az államférfiaké is, ezek szívének megkeményedése, valamint a népek következésképpeni elfordulása Istentől. Elvesztették az igazság szeretetét, mondja a népek apostola; az igazság pedig abszolút, időtlen, tér és individuumok, divat és napi vélemény fölött álló. Az igazság uralkodik. Az igazság felhívás az egyes emberhez, hogy őt minden következményével befogadja és megvalósítsa. Sohasem többségi kérdés, nincs alávetve az idő múlásának és a körülményeknek. Abszolút mivoltához ragaszkodni, jogait hirdetni elsőrendű katolikus és keresztény kötelesség. Aki nem teljesíti ezt a kötelességet, az megtagadja a személyes igazságot, amely maga Isten; az megtagadja a megtestesült igazságot, amely maga Urunk Jézus Krisztus. Az ilyen ember Pilátushoz hasonlít, aki amaz első nagypénteken Krisztust és Barabást egymás mellé állította, és a néppel választatott közülük.
3. A nem-keresztény vallásokról szóló dekrétum
A zsinat harmadik dekrétuma, amely időzített bombaként hat, amely így kell, hogy hasson, a nem-keresztény vallásokról szóló „Nostra aetate” dekrétum. Senki sem tagadja, hogy a nem-keresztény vallások kétségkívül természeti igazságok, filozófiák és életbölcsességek egész sorát tartalmazzák; sőt helyenként még az ős-kinyilatkoztatás elemeit is megőrizték, amelyet Isten a teremtés hajnalán Ádámra és Évára bízott. Ezenkívül némelyek közülük még a kinyilatkoztatott vallásból is vett át elemeket, így például az iszlám az egyetlen Istenben való hitet. Ezen szükségképp differenciált szemlélet mellett is azt kell azonban mondani, hogy ezek a nem-keresztény vallások az embert az igazságtól, a teljes természetfölötti igazságtól, a megfeszített és feltámadt Krisztustól inkább távoltartják, semmint hogy hozzávezetnék. Nemcsak, hogy nem az üdvösségre vezető utak, hanem sokkal inkább a Szentlélek elleni ellenállás rendszerei. Nem szabadítják meg az embert, hanem fogva tartják a tévedésben, a hitetlenség sötétjében és nem ritkán az ezzel járó szenvedélyben és erkölcstelenségben. Példának okáért ezerszer nehezebb egy mohamedánt az Egyházhoz megtéríteni, mint egy afrikai bozótlakó pogányt.
A „Nostra aetate” mindenekelőtt négy igen elterjedt vallással foglalkozik, tudniillik a hinduizmussal, a buddhizmussal, az iszlámmal és a zsidósággal.
A hinduizmusról azt írják, hogy emberek benne az isteni titkot mélységeiben kutatják, és ezt „a hitregék fogyhatatlan gazdagságával meg a bölcselet mélységekbe hatoló erőfeszítéseivel fejezik ki. Egyúttal szabadulást keresnek létünk nyomorúságaiból vagy aszketikus gyakorlatokkal, vagy elmélyült meditációval, vagy pedig úgy, hogy szerető bizalommal menekülnek Istenhez.”
Kedves barátaim, elég egyetlen egy alkalommal Indiába utazni, hogy ezt a dekrétumot hazugnak bélyegezzük és hamis tények előadásával vádoljuk. Ebben az országban tett egyik utam során beszéltem például Maschio atyával Bombay-ben, aki ott 60 éve misszionáriusként tevékenykedik, és aki szó szerint a következőt mondta: „A hinduizmusban nincs semmiféle könyörület és irgalmasság, bár távolról sem olyan szegény minden hindu, hogy a szükséget szenvedő embertársnak ne lenne mit adnia.” A felebaráti szeretetnek ez a teljes hiánya magában a hinduizmusban gyökerezik, amely a reinkarnációt, a lélek újbóli megtestesülését tanítja, amikor az kiválik az emberi testből – még egy másik létformába, például egy patkányba vagy egy egérbe való reinkarnációt is. Ez a lélekvándorlás mindaddig folytatódik, míg a lélek karmáját, tartozását, le nem törleszti és nyugalmába meg nem érkezik. Ha az ember egy szegénynek segít, hátráltatja abban, hogy karmáját törlessze, és így meghosszabbítja lélekvándorlásának idejét. Következésképp a hinduk közt nincsenek meg a keresztény caritas művei. A legnyomasztóbb egy ebben az országban tett utazás során nem az ezerféle ínség, a szenny és a nyomor látványa, hanem annak megtapasztalása, milyen szenvtelenül, mennyire részvétlenül és szánalom nélkül mennek el maguk az indusok emellett a nyomor mellett, és hogy nyilvánvalóan normális dolognak tartják, hogy emberek az utcán élnek és az utcán halnak meg. Ehhez járul még a tehénnek, mint a termékenység szimbólumának istenítése; e minőségében szentnek számít; levágni szentségtörés volna.
A zsinati szöveg arról beszél, hogy a hinduk szeretettel és bizalommal Istenhez menekülnek. Mely Istenhez? Hát nem tudják a zsinati atyák, hogy a hinduizmus akármi, csak éppen nem egyistenhit? És a meggyötört, törődött, részben gyűlöletteli arcok valami egészen mást fejeznek ki, mint bizalmat és szeretetet!
„A buddhizmusban a maga különféle formái szerint felismerik e változó világ gyökeres elégtelenségét, és egy olyan útról tanítanak, amelyen az emberek áhítatos, bízó lélekkel vagy egy tökéletesen szabad állapotot érhetnek el, vagy pedig akár a maguk iparkodásából, akár felsőbb segítséggel a megvilágosodás legfelsőbb fokára juthatnak”, olvasható a dekrétumban. Pontosan ezzel vádoljuk a buddhizmust: hogy az önmegváltásban hisz és így a kereszténységgel radikálisan szemben áll. Mi, katolikusok valljuk, hogy szükségszerű egy megváltó; mi tudunk a kegyelem ingyenes ajándékáról – egész másképp a buddhizmus. Legfőbb célja a nirvána, a semmi elérése, míg a kereszténység a legfőbb erénynek, a szeretetnek, a személyes szeretetnek, a legszentebb Szentháromságnak elérését tűzi ki célul. Itt tehát két külön, kibékíthetetlen világ áll egymással szemben!
A legsúlyosabb azonban mind a hinduizmusnál, mind a buddhizmusnál az, hogy nem tesznek különbséget teremtő és teremtmény, Isten és világ között. Isten a természet, a természet Isten, így hirdetik ezek a panteisztikus vallások. Következésképp a kereszténységtől sem határolódnak el, hanem megkísérlik ezt egyfajta vallásosság kifejeződéseként monizmusukba (minden létezőt egyetlen alapelvre visszavezetni) integrálni.
Japánban például az egyes vallások tagjainak száma meghaladja az össznépességét, mert sokan egyszerre több valláshoz is tartoznak.
Csoda-e, ha ökumenikus teológusok bizonyos affinitást mutatnak e vallásokhoz! Tagadhatatlan, hogy a zsinat illuzórikus, félrevezető és hamis fejtegetései révén az ázsiai vallások Európában bizonyos szalonképességet nyertek. Egyre több ázsiai gondolat tör be Európába, a hajdan keresztény nyugatra: a reinkarnáció, az ezoterika és a valóban ördögi „New Age” mozgalom futótűzként terjed. Ez utóbbi áthat minden állami és társadalmi szervezetet, és – nem utolsó sorban – még az ENSZ-ben is ülnek ügynökei. A szivárvány mindenhol a kereszténység halálát és a kereszténységellenes korszak beköszöntét hirdeti.
Biztos, hogy ezek a fejlemények nem csak a zsinat számlájára írandók; de nem utolsó sorban ezt a számlát terhelik, és ez súlyos dolog. Az utóbbi években innen-onnan fiatalok utaztak Indiába, hogy a gurukhoz csatlakozzanak, vagy Amerikába, hogy Bhagvannak hódoljanak, és ez őket személyiségüktől megfosztja, rabszolgává teszi és kizsákmányolja. Mindazonáltal nem szabad őket túlságosan kárhoztatnunk, mert a II. Vatikáni Zsinat azt tanítja, hogy mindabból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent, a katolikus Egyház semmit sem vet el!
Most nézzük, mit mond a zsinat az iszlámról? „Az Egyház nagyrabecsüléssel tekint a muzulmánokra is. Ők az élő és létező egy Istent imádják, a könyörülőt és mindenhatót, a mennynek és földnek teremtőjét, aki szólott az emberekhez.”
Dicshimnusz arról a vallásról, amelyet atyáink többször is életük kockáztatásával és feláldozásával vetettek vissza, mert az célul tűzte ki, hogy a földet tűzzel-vassal a félholdnak veti alá. – A német püspökök a zsinat efféle kijelentéseiből levonták a megfelelő konzekvenciákat és a plébánosokat felszólították, hogy az egyházi intézményeket, azaz plébániai termeket, óvodákat, ifjúsági otthonokat és hasonlókat bocsássák az iszlám kultusz rendelkezésére.
Maga Róma évente üdvözlő követséget küld a muzulmánokhoz böjti hónapjuk, a ramadan kezdetekor, hogy szerencsekívánatait kifejezze, és nekik isteni üdvöt és áldást kívánjon.
Magában Rómában a polgármester a muzulmánoknak egy 30.000 m2 -es telket adományozott iszlám centrum építésének céljára, mindenekelőtt az arab világon kívüli legnagyobb mecset megépítésére. Az ünnepélyes alapkőletételre a Vatikán maga két képviselőt küldött, miután a pápák ennek a századnak az elején energikusan és sikeresen védekeztek egy efféle tervezet ellen.
De hallgassuk tovább az iszlámnak a zsinat szerinti leírását: „Teljes szívből akarnak (ti. a muzulmánok) hódolni (Isten) megmagyarázhatatlan rendelései előtt is; így hódolt meg Isten előtt Ábrahám, akiben szívesen látja az iszlám hite saját ősét. Jézus istenségét nem ismerik el ugyan, de őt prófétaként tisztelik. Szűzi anyját, Máriát is magasztalják, sőt olykor áhítattal fohászkodnak hozzá. Várják továbbá az ítélet napját, amikor Isten feltámaszt minden embert és megfizet nekik. Ennélfogva fontosnak tartják az erkölcsös életet, Istent pedig főként imával, jótékonykodással és böjttel tisztelik.”
Magától értetődően ebben a szövegben semmi sincs a félholdnak a legszentebb Szentháromság elleni, Krisztus istensége elleni harcáról; nem említik a Korán felhívását, hogy a keresztényeket öljék meg vagy igázzák le; elsikkad a többnejűség is vagy az üdvösség teljesen testi beállítása: az ember annál boldogabb a mennyben, minél több nője van!
Ami az iszlámnak a XVI. és XVII. században fegyveres erővel nem sikerült, azt eléri most a zsinat utáni korszakban békés úton. Elfoglalja Európát. Franciaországot elárasztják az arabok, Németországot a törökök, Angliát és Skandináviát a pakisztániak. Angliában például minden két hónapban megnyitnak egy új mecsetet.
Ha igaz az, hogy a muzulmánokat hitükben nagyrabecsüléssel kell szemlélnünk, akkor nem látom be, hogy őseink 1571. október 7-én Lepantonál miért álltak a török flotta útjába, és miért vállaltak egy véres csatát; vagy pedig 1683. szeptember 12-én a Bécs melletti Kahlenbergnél miért vívtak egy nem kevésbé véres csatát, és XI. Ince pápa miért tette meg a legnagyobb erőfeszítéseket, hogy keresztény sereget gyűjtsön, hogy szembeszálljon e veszéllyel. Atyáink tehát ostobák voltak. „Csak nagyrabecsüléssel” kellett volna szemlélniük az iszlámot, csak fel kellett volna fogniuk, hogy az iszlám is „az egyetlen Istent imádja”, az „élőt és önmagában létezőt”, a „könyörülőt és mindenhatót”; akkor felismerték volna, hogy bár ez Jézus istenségét nem ismeri el, de ettől a részlettől eltekintve őt mégis prófétaként tiszteli, és hogy követői imádságban, alamizsnálkodásban és böjtben erkölcsösen élnek. Ezáltal a legszebb ökumenizmus vált volna lehetségessé!
Mit mond ezek után a zsinat a zsidóságról? Nekünk németeknek ez kétségtelenül kényes téma. Így tisztán teológiai kijelentésekre szorítkozom.
Az egész Ószövetséget Isten a Messiás előkészítésére rendelte. Különleges módon kiválasztott egy népet a többi közül, és megajándékozta kinyilatkoztatásával, törvényével és ígéretével, amely szerint belőle fog támadni az eljövendő Megváltó. És amikor ez a Megváltó fellépett, tulajdon népe vetette el. „Tulajdonába jőve, de övéi őt be nem fogadák.” (Jn 1,11)
Krisztus kereszthalálával meghasadt a templom függönye, az Ószövetség eltöröltetett, és a Megváltó átdöfött oldalából megszületett a minden népet, kultúrát, fajt és szociális különbséget felölelő Egyház, a katolikus. Ezáltal azonban napjaink zsidói nemcsak hogy nem idősebb testvéreink a hitben, mint ahogy azt a pápa 1986-os római zsinagóga-látogatásán kijelentette; hanem inkább bűnrészesek az istengyilkosságban mindaddig, amíg Krisztus istenségének megvallása és a keresztség által el nem határolják magukat őseik bűnétől. Ezzel szemben a II. Vatikáni zsinat azt állítja, hogy Krisztus szenvedésének eseményeit nem lehet sem minden akkor élt zsidónak megkülönböztetés nélkül, sem pedig a mai zsidóknak rovására írni.
Megegyezik-e ez az első pápának, Szent Péternek tanításával, aki a zsidóknak különbségtétel nélkül kiáltja oda, hogy megölték az élet szerzőjét? (ApCsel 3,15) Az Ószövetség hívő zsidói, Ábrahám, Izsák, Jákob, ők a mi idősebb testvéreink a hitben, és mi, keresztények vagyunk az ő lelki fiaik, mert mi hiszünk a megjelent és Egyházában köztünk élő Messiásban, akinek eljövetelét Ábrahám, Izsák és Jákob hitték, remélték és áhították.
Szomorúan látjuk, hogy a pápa egy zsidó zsinagógába megy. Szomorúan látjuk, hogy II. János Pál pápa a különböző világvallásokat Assisibe hívja közös imára a békéért. Melyik istenhez fognak egyáltalán imádkozni? A hinduizmus és a buddhizmus istenségeihez, akiknek nincsenek is személyes isteneik, akiknek istenségei magával a teremtéssel azonosak? Vagy Allahhoz, aki éles ellentétben áll az élő Szentháromsággal? A mi Istenünk, kedves barátaim, a megfeszített és feltámadt Jézus, a háromszemélyű Isten. Nem ismerünk semmilyen más istent.
És aztán a pápa meg kell, hogy engedje a kérdést: tulajdonít-e ő más vallások mint vallások imájának valamilyen pozitív értéket, vagy, ami ugyanerre megy ki, van-e Isten és az ember között más közvetítő, mint az Istenember Jézus Krisztus és Egyháza, amit Ő maga alapított? Félreértés ne essék, itt sem engedünk meg magunknak semmiféle ítéletet az egyes lelkek imájáról, amelynek üdvösségszerző erejét egyedül Isten ismeri, hanem a más vallások mint vallások imájáról van szó.
Azt szintén nem értem, mely békéért akarnak más vallásokkal imádkozni; mert az igazi békét, ahogy azt a világ éppen nem adja, az Úr adja tanítványainak. Ez a kegyelemnek a lelkekbe való kiáradásából áll, és így az áteredő és a személyes bűntől való megszabadulásban. Belőle következik a társadalmi béke, a politikai béke, a népek közötti béke.
Ott, ahol Urunk Jézus Krisztus trónol, ahol Ő kormányoz, ahol a lelkeket mennyországává tette, ahol a családok, az iskolák, a kórházak, a munkahelyek, a bíróságok, a parlamentek Őt barátként és a ház uraként meghívták és befogadták, ott uralkodik Krisztus békéje Krisztus országában, pax Christi in regno Christi. Máshol hiába keressük a békét. Az Istennel való kiengesztelődés békéjén kívül ma is érvényes, talán még inkább mint valaha, Jeremiás próféta szava: „így szólnak: ‘Békesség, békesség!’ Holott nincsen békesség!” (Jer 6,14)
Hogy Urunk trónfosztásának e káros szelleme a hívek fejében és szívében már a legutolsó faluban is mennyire előretört, nemrég egyik ázsiai utam során tapasztaltam meg. Sri Lankán mondták ottani barátaink, hogy a helyi plébános éppen az érkezésem előtti vasárnap egész 600-700 fős egyházközsége előtt kifejtette, hogy a jövőben a korábbi idők bálványait istenként kell majd tisztelnünk, hogy belátható idén belül csak egyetlen világvallás lesz, és hogy azoknak, akik a múltban vérüket ontották a hitért, bizonyára hibádzott valami a lelki egyensúlyukkal.
4. A vallásszabadságról szóló dekrétum
A negyedik nagy időzített bomba, melyet becsempésztek a II. Vatikáni Zsinatra, a vallásszabadság. Nem jelent mást, mint az államok és a társadalom laicizálását. E szerint a közéletben, tehát az alkotmányokban, a parlamentekben, a bíróságokon, az iskolákban, kórházakban, irodákban és gyárakban minden vallás azonos jogokat élvez; egyiket sem szabad korlátozni, pláne betiltani, mindaddig, míg a közjóra veszélyesnek nem mutatkozik. Ez ugyanis az emberi személy méltóságára alapított természeti jog. Ráadásul – állítják –, az állam illetéktelen vallási kérdésekben; magától egyáltalán nem is tudhatja, melyik a helyes vallás. Egyházi oldalról tehát kifejezetten az állami agnoszticizmust tanítják. Íme a II. Vatikáni Zsinat szövege: „Ez a vatikáni zsinat kijelenti, hogy az emberi személynek joga van a vallásszabadsághoz. Ez a szabadság abban áll, hogy minden embernek mentesnek kell lennie a kényszertől akár egyesek, akár csoportok vagy bárminemű emberi hatalom részéről, mégpedig úgy, hogy a vallás tekintetében senki se legyen kénytelen lelkiismerete ellen cselekedni, se ne akadályozzák abban, hogy – jogos határok közt – lelkiismerete szerint cselekedjék akár magánéletében, akár a nyilvánosság előtt, akár egymagában, akár másokkal társulva. Kijelenti továbbá a zsinat, hogy a vallásszabadsághoz való jog az emberi személy méltóságán alapszik, amint ez a méltóság mind az Isten kinyilatkoztatott szavából, mind pedig magából az észből megismerhető.”
Hogy az embert nem lehet és nem szabad arra kényszeríteni, hogy egy bizonyos vallást felvegyen, teljesen világos, és az Egyház ezt mindig tanította is (vö. Can. 1351, CIC 1917). Más dolog azonban a közéletben az embereket abban akadályozni, hogy téves vallási meggyőződéseiket missziós munka, nyilvános rendezvények, hamis kultuszaik számára emelt épületek segítségével terjesszék. Mert Jézus Krisztus az egyetlen Isten, keresztje az üdvösség egyetlen forrása, így a kizárólagos képviselet ezen igényét a társadalomban is, amennyire csak lehetséges és az állami vezetők józan mérlegelése megszabta keretek közt, érvényre kell juttatni. A vallásszabadság elvetése hatékony védelem a lelkek számára, amelyek különben szüntelenül, többé vagy kevésbé védtelenül, ki vannak téve a szekták propagandájának és a nem-keresztény vallások hódító hadjáratainak.
Amikor nemrégen Dél-Amerikában jártam, volt alkalmam megállapítani, milyen gombaszerű gyorsasággal nőnek ki a földből a Jehova tanúinak, adventistáknak, mormonoknak és más szektáknak telepei.
Az Egyházon belüli szabadgondolkodók állításával, miszerint az államnak semlegesnek kell lennie, mert az állam vallási ügyekben illetéktelen, Szent Pál két kijelentését állítjuk szembe: „Omnia in ipso constant” (Kol 1,17) – minden, a kormányzatok és a közrend is, Őbenne áll fenn. És a másik: „Oportet illum regnare” (1 Kor 15,25) – uralkodnia kell! Mert a kormányzatok már nem Őbenne állnak fenn, elbuknak; mert egy istentelen horda így kiált: „Nem akarjuk, hogy ez rajtunk uralkodjék.” (Lk 19,14) Mivel már nem ismerik el, hogy „nincs más névben üdvösség” (ApCsel 4,12), zuhanunk egyik válságból a másikba a politikában, a gazdaságban, a nevelésügyben, szociális téren, morális síkon, művészi alkotásban, a tekintély tiszteletében. Jézus Krisztus már nem uralkodik. Mellérendelt módon éppenséggel még joga van a létezésre Buddha, Mohamed és bármiféle szektavezér mellett, de már nem királya a gondolkodásnak és nem királya a szíveknek.
A pápák XII. Piuszig határozottan visszautasították Urunk ilyetén meggyalázását. IX. Piusz pápa „Quanta cura” enciklikájában a vallásszabadságot igaztalan véleménynek és tanításnak nevezi, amelyet apostoli kötelességénél és a legszentebb hit, az igazi tanítás, a lelkek üdvössége iránt érzett aggodalmánál fogva apostoli teljhatalma révén visszautasít és betilt, és akarja, hogy a katolikus Egyház fiai is teljesen visszautasítottnak, betiltottnak és elátkozottnak tekintsék. A már említett Syllabus a vallásszabadsággal kapcsolatban a következő két téves állítás elítélését tartalmazza:
„Korunkban már nem való a katolikus vallásnak egy államszervezet egyetlen vallásaként való elismerése az Isten imádása minden egyéb fajtájának kizárása mellett.”
„Ezért dicséretreméltó, ha bizonyos katolikus országokban törvény írja elő, hogy a bevándorlók vallásukat, bármilyen fajta legyen is az, nyilvánosan gyakorolhatják.” (elítéli ezeket az állításokat!)
A vallásszabadsággal kéz a kézben jár a határtalan lelkiismereti- és korlátlan véleményszabadság hirdetése, hivatkozva a keresztények úgynevezett nagykorúságára, amely még szüntelen követelések alapjául is szolgál. Csoda-e, ha a hívek szubjektív lelkiismeretükre hivatkozva tiltakoznak a „Humanae vitae” enciklika kihirdetése vagy bizonyos püspöki kinevezések alkalmával! Aki szelet vet, vihart arat. Aki időzített bombákat telepít, tudja, hogy azok egy nap robbanni fognak.
Az abortusz körüli vitában a Német Szövetségi Köztársaságban például így érveltek: a 218-as paragrafus megváltoztatása senkit sem kényszerít abortuszra; egyedül és csupán a büntetlenség lenne biztosítva bizonyos előfeltételek mellett.
De mi, katolikusok pontosan ezt ítéljük el! Azt követeljük, hogy a pornográfiát, az abortuszt, sőt minden nyilvános bűnt tiltson a törvény, és a törvény áthágását megfelelően üldözzék. Az eredendő bűnnel megjelölt ember ugyanis rászorul a korlátokra és a büntetőtörvényekre; csak így nyer hatásos védelmet és támogatást az erény. Nem nevezte már XVI. Gergely pápa „téves vélemény, sőt őrültség”-nek azt, hogy „a lelkiismeret szabadságát mindenki számára hirdetni és kivívni kell”? („Mirari vos” apostoli körlevél, 1832. augusztus 15-éről)
5. Az Egyháznak a modern világban elfoglalt helyéről szóló dekrétum
A „Gaudium et spes” dekrétum kortörténetileg és a társadalomra gyakorolt hatását tekintve talán a legkártékonyabb az egész zsinaton; a puszta tényleírás köntösében ugyanis határtalan, korlátlan üdvoptimizmust hirdet, a paradicsom létrejöttét a földön a technika, a tudomány és a haladás által.
Elég a megfelelő passzusokat átnézni, hogy erről meggyőződjünk. Az 5. pontban a következő áll: „A lelkek mai nyugtalansága és az életfeltételek megváltozása összefügg a dolgoknak azzal a szüntelen növekvő átalakulásával, amely mind nagyobb jelentőséget juttat a művelődésben a matematikának, a természettudományoknak és éppen az embertannak is, a cselekvés rendjében pedig az említett tudományokon alapuló technikának. Ez a természettudományos szellem olyan mélyrehatóan módosítja a kultúrát és a gondolkodásmódot, mint még sohasem. A technika úton van afelé, hogy átalakítsa a föld arculatát, és már a világűr meghódítására tör.” – Nem énekelt-e VI. Pál pápa 1969-ben a holdraszállás kapcsán gloria-t az emberre: „Tisztelet az embernek, a Föld királyának és a mindenség fejedelmének”?
Aztán így tovább a zsinati szöveg: „Valamiképpen még az idő folyását is egyre inkább hatalma alá veti az emberi értelem: uralja a múltat a történeti megismerés által, a jövőt az előrelátás meg a tervezés útján. Az élettan, a lélektan és a társadalomtudomány haladása nem csupán önmagának jobb megismerésére segíti az embert, hanem arra is, hogy szakszerű eljárásmódok alkalmazásával közvetlenül befolyásolja az emberi együttélést. Ugyanakkor már egyre élénkebben foglalkoztatja az emberiséget az, hogy előre látva helyes mederbe terelje a népesedést.” – Nincs-e igazuk ilyen zsinati megállapítások szempontjából a „Humanae vitae” ellenzőinek és a fogamzásgátló tabletta híveinek?
De haladjunk tovább a szövegben: „A történelem folyása viszont oly rohamosan gyorsul, hogy az egyén alig követheti. Az emberiségnek ezentúl már egy és ugyanaz a sorsa: nem ágazik szét többé egymástól elhatárolható történelmekre.” – (Kommentár: itt mutatkozik meg a kollektivizmus fintora.) – „Így tér át az emberiség a világ rendjének jobbára nyugalmi felfogásától arra, hogy a rendet mozgásában és fejlődésében szemlélje.” – Itt egész egyértelműen Teilhard de Chardin gondolatai törnek elő. Mint köztudott, ő kedvenc írója volt VI. Pál pápának, és igen nagyra becsüli Ratzinger bíboros csakúgy, mint a teológus Karol Wojtyla, aki annak idején döntően hozzájárult ennek a zsinati szövegnek a kidolgozásához. Minden tehát jobbra fog fordulni; az ember fokról fokra minden dolgok ura és célja lesz.
A 12. pontban a következő olvasható: „Hívők és nem-hívők csaknem egybehangzó véleménye az, hogy mindent az ember érdekében kell elrendezni, minthogy az ember áll a földi lét középpontjában és csúcsán.” – Régi katekizmusunk itt egész más felvilágosítást ad. Rögtön az első kérdésben: „Mivégre vagyunk a földön?” a következő áll: „Azért vagyunk a földön, hogy Istent megismerjük, őt szeressük, neki szolgáljunk, és egykor majd örökké nála lakjunk.” Ugyanezt mondja Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlataiban „Vezérelv és alapigazság” cím alatt, ahol az áll, hogy az ember arra van teremtve, hogy Istent, a mi urunkat dicsérje, tisztelje és szolgáljon neki, és ezáltal lelkét üdvözítse.
Olvassuk tovább a szöveget. Az 57. pontban értesülünk, hogy a keresztényeknek az lenne a faladatuk, „hogy együtt dolgozzanak minden emberrel egy óhajtott emberibb világ felépítésén.” – Mit számít itt, ha Pálnak, a népek apostolának szájával a Szentlélek int minket, hogy ne húzzunk egy igát a hitetlenekkel? „Mi köze az igazságnak a sötétséggel? Hogyan hozható össze Krisztus Béliállal? Vagy mi köze a hívőnek a hitetlennel? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal?” (2 Kor 6,14-16)
Ezt a nemcsak külsőséges, hanem bensőséges együttműködést a világgal a dekrétum 62. pontja még egyszer kifejezetten a lelkünkre köti: „A hívők tehát a legszorosabb egységben éljenek kortársaikkal, iparkodjanak megérteni gondolkodásmódjukat és érzésvilágukat, amint az a szellemi kultúrában megmutatkozik.” – Kommentár: Kicsoda ez a kortársunk? Ő a XX. század érzéki, törvény nélküli, materialista embere. Már régóta megértettük, és pontosan ennek a megértésnek alapján utasítjuk el maradéktalanul maximáját, amely így hangzik: „non serviam” – nem szolgálok.
Tovább a dekrétum szövege: „Az új tudományok és tanok, valamint az új felfedezések által nyert ismereteket kapcsolják össze a keresztény erkölccsel és a keresztény hitigazságok tanításával, hogy a vallás gyakorlása és a komoly erkölcsi magatartás lépést tartson náluk a természettudományos tájékozottsággal és a szüntelenül haladó technikával. Így képesek lesznek mindent az egészséges keresztény érzékkel megbírálni és értelmezni.” – Ehhez kommentár: Ha csak az új tudományok és új tanok, ha csak a legújabb felfedezések ismeretében lehetséges mindent egészséges keresztény érzékkel megítélni, nem voltak-e őseink, akiknek fogalmuk sem volt holdraszállásról és számítógépekről, vallási analfabéták? Egyáltalán létezhetett-e Mária szeplőtelen fogantatásának és bűnnélküliségének titka a praeindustrialis társadalomban?
Kedves barátaim, az ember a technika, a természettudomány és a matematika kellős közepén is az marad, ami, „ens ab alio”, maradéktalanul Istentől függő lény, akit ráadásul az áteredő bűn is súlyosan megsebzett, aki megváltásra szorul, ezt a megváltást pedig önmaga nem képes véghezvinni, de ez a megváltás egyáltalán nem a technikából ered!
A holdraszállásnak, szokta volt Milch plébános úr mondani, nincs több köze az üdvösség keresztény titkához, mint egy szúnyognak a lámpaernyőmön a fénnyel.
Ugyanezen 62. pontban kicsivel feljebb ezt olvassuk: „A lelkipásztorkodásban nemcsak a teológiai elveket kell kielégítően ismerni és alkalmazni, hanem a világi tudományok eredményeit is, elsősorban a lélektan és a társadalomtudomány eredményeit; csak így lehet tisztultabb és érettebb hitéletre vezetni a híveket.” – Nincsenek-e itt már előre programozva a gyóntatóatyának a pszichológussal illetve a pszichoanalitikussal való pótlása, valamint azok a csoport- és motivációs istentiszteletek, ahol egyszer közlekedési táblákat állítanak fel a templomban, máskor pedig, farsangkor, bolondok miséjét tartják? Ratzinger bíboros „Theologische Prinzipienlehre” című, 1982-ben megjelent könyvében, mikor már a Hittani Kongregáció prefektusa volt, beismeri, hogy a „Gaudium et spes” egy ellen-Syllabust jelenít meg, azt hirdeti tehát, amit IX. Piusz pontifikátusa alatt az Egyház 80 tételben kifejezetten elvetett és elítélt.
Ezen tételek közül a 80. úgyszólván egész programját bemutatja az Egyházba behatolt liberalizmusnak, amelyet a zsinat előtti pápák XII. Piusszal bezárólag elvetettek, amelyet azonban a II. Vatikáni Zsinat pajzsra emelt: „A római pápa kiegyezhet és megbarátkozhat, és egyezzen is ki és barátkozzon is meg a haladással, a liberalizmussal és az emberiség új alakjával.” Ezzel a „Gaudium et spes” pontosan azt követeli, hogy a hívek mindenféle ideológiájú és árnyalatú emberrel álljanak a legszorosabb kapcsolatban, őket liberalizmusukban, tévedéseikben próbálják megérteni, hogy ezáltal egy „érettebb” kereszténységre jussanak! Köszönöm az ilyen érettebb kereszténységet!
Donoso Cortés Fornari bíboroshoz írt levelében kifejti, hogy a beszédem elején tőle idézett Istenről és az emberről szóló két tévedés végső soron egyre redukálható: „Ez abban áll, hogy az emberek a hierarchikus és megváltoztathatatlan rendet, amelyet Isten az egész teremtésbe helyezett, vagy félreismerik, vagy megfordítják. Ez a rend alapozza meg a hierarchikus felsőbbségét mindannak, ami természetfölötti mindazon dolgok fölött, amelyek természetiek: következésképp a hit felsőbbségét az ész fölött, a kegyelem felsőbbségét a szabad akarat fölött, az isteni gondviselés felsőbbségét az emberi szabadság fölött, az Egyház felsőbbségét az állam fölött – egyszóval Isten felsőbbségét az ember fölött.”
Az Istentől rendelt teremtés- és megváltásrend félreismerése vagy megfordítása az egyházi férfiak által a katolikus táborban a harci szellem hanyatlásához, a hódító akarat teljes elernyedéséhez vezetett. Hiányzik az Egyházban az öröm, a lelkesedés, a buzgóság, az áldozatkész harcbaszállás Isten ügyéért és Krisztus-király győzelméért. Hiányzik a meggyőződés, hogy a népeket misszionálni kell, hogy a kegyelem átalakítja a lelket, hogy Krisztus a világ üdvössége és az üdvösség sehol máshol nem található meg.
A katolikus Egyház ma már nem 800 milliós sereg, Isten jól szervezett hadi népe, hanem csupán a lankadtak, az alvók, a szökevények fáradt csoportja, akiknek a Mester ügye teljesen közömbös, és akik akár még az ellenséggel is hajlandók közösen ügyködni. Ezt a magatartást képviselik még a Kúria legjobb bíborosai is: Néhány évvel ezelőtt azt mondta nekem közülük az egyik: „Mi köze van Lefebvre érseknek az Egyház ügyéhez? Hagyják, hogy ez a pápa ügye legyen. Ha a pápa a pokolba megy, hagyják, hadd menjen!”
6. Még egyszer a „Lumen gentium”
Igen tisztelt hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy még egyszer visszatérjek a „Lumen gentium” dekrétumra, amelyről azt mondtam, hogy különösen két botrányos pontja van. Az egyik a 8. pontbeli állítás, miszerint Krisztus Egyháza a katolikus Egyházban szubszisztál. A második állítás az egyetemes Egyház fölötti kormányzati hatalmat érinti. Az 1870/71-es I. Vatikáni Zsinat szerint ezt egyedül a pápa birtokolja. Íme az illető canon: „Aki tehát azt mondja, hogy a római püspöknek csak felügyelő vagy vezető hivatala van, és nem rendelkezik a teljes legfelsőbb jogi hatalommal az egész Egyház fölött, mégpedig nem csak hit és erkölcs dolgában, hanem abban is, ami az egész földkerekségen elterjedt Egyház rendjéhez és kormányzásához tartozik, vagy aki azt mondja, hogy csak nagyobb részt bír a hatalomból, de nem a legfelsőbb hatalom egész teljességét, vagy hogy ez a hatalma nem rendes és közvetlen mind az összes és minden egyes Egyház, mind az összes és minden egyes pásztor és hívő fölött, az zárassék ki.” (Dz 831)
A „Lumen gentium” ezzel szemben azt tanítja, hogy kettős tekintély van az Egyházban, egyfelől tudniillik a pápáé (ehhez pillanatnyilag még ragaszkodnak), másfelől pedig a pápával összeköttetésben álló püspököké. A pápával összeköttetésben álló püspökök ezen tekintélye a zsinatokon érvényesül; az eddigi tanítás szerint pontosan ezekre a periódusokra korlátozódott. Ezzel szemben itt most kitágul ez az érvényesség az egész időre, aminek következtében a püspökkari konferenciák kormánytársként lépnek fel. Igaz, mindig csak a pápával összeköttetésben dönthetnek, de a zsinatból levezetik jogukat a rendelkezésben és kormányzásban való részvételre. És így a kollegialitás széttöri a pápai monarchiát, és a nemzeti egyházak felállításához készíti az utat. Az USA, Franciaország, de Németország és Svájc püspökkari konferenciái is egyre inkább elválnak Rómától és saját útjukat járják. Amikor a pápa néhány évvel ezelőtt Svájcba látogatott, a svájci püspökök úgy köszöntötték, mint a római helyi egyházból való kollégájukat a püspöki hivatalban!
VI. Pál pápa nyilvánvalóan az utolsó pillanatban adott számot magának az újítók azon szándékáról, hogy a több mint kétértelmű zsinati szövegből utólagosan egyértelmű következtetéseket vonjanak le a demokratizálás és az Egyház felbomlasztása értelmében. Állítólag sírt. Mindenesetre elrendelte, hogy Nota praevia-t, egy rövid magyarázó megjegyzést fűzzenek a zsinati szöveghez.
Nos, egy zsinatnak az a feladata, hogy a katolikus tanítást pontosabban világítsa meg, tisztázza, és élesebben határolja el a tévedésektől. Ez a dokumentum nyilvánvalóan az ellenkező hatást érte el: elködösítette a tanítást és annyira homályossá tette, hogy egy tulajdon függelékre volt szükség a legrosszabb elhárítása és a pápai primátus megmentése érdekében. Ez a Nota praevia része az egész zsinati szövegnek. Maradandó tanúság arra nézve, miképp „ömlött a Rajna a Tiberisbe” ezen a zsinaton. A pápaság igen nagy kárára ez a kettős tekintély ismét megtalálható az új egyházjogban, tekintet nélkül a zsinat Nota praevia-jára. (Can. 336/ Can. 337 § 2)
A pápai tekintély szétrombolása kétségkívül az állami, munkahelyi, iskolai és családi tekintély szétrombolásához vezet. Az Egyháznak ugyanis iránymutató hangja van, példaszerűsége és kegyelmi kisugárzása az egész társadalomra. Ami az Egyházon belül történik, az a társadalomban terjed tovább, ott találja meg visszhangját. És így nem szabad csodálkoznunk, ha a hatvanas évek végétől egy tekintélyellenes áradat hullámként gördül végig országainkon.
7. Hamis és igazi restauráció
Engedjék meg, hogy egy pillanat erejéig még az Egyház sebeinek gyógyításáról, testének gyógyulásáról, vagy ahogy Milch plébános úr kifejezte magát, a fordulatról szóljak. Ebben az összefüggésben mindenekelőtt hangosan, érthetően és határozottan a hamis restaurációs kísérletektől szeretnék óvni.
Az utóbbi időben itt-ott úgynevezett konzervatív püspökök kerültek kinevezésre: Groer érsek Bécsben, segédpüspöke Krenn, az új feldkirchi püspök Küng, az új salzburgi érsek Eder, Meisner bíboros kölni érsek, hogy csak néhányat említsünk. Mindezen esetekben a püspökkinevezések új elvéről van szó. Nem a legvadabb reformereket választják, hanem viszonylag jámbor embereket, gyakran jámbor Mária-tisztelőket, és mindenekelőtt a pápa személyes híveit – de egyúttal olyan embereket, akik a másik oldalon életre-halálra védik a II. Vatikáni Zsinatot, és akikben közös a Lefebvre érsekkel szembeni ellenségesség.
Egyikük, Groer bíboros, most január közepén, amikor az új ausztriai püspökkinevezések miatt magasra csaptak a hullámok, közölt néhány érdekes dolgot: „Aggodalomra semmi ok. Folytatódik Róma mai, humanistának és liberálisnak számító hivatalos kurzusa. Róma érdekelt a liberális osztrák egyház létezésében.”
Az ember tehát nem ringathatja magát illúziókban, és nem képzelheti, hogy reverenda alatt nem rejtőzhet forradalom, vagy hogy néhány jámbor szóval erőt lehetne venni az Egyház válságán. Többről van szó: a katolikus dogmáról, a változhatatlan igazságról, magáról arról, ami –egy szóval kifejezve – katolikus.
A múlt évi (1988) püspökszentelések óta a dél-franciaországi Le Barroux bencés kolostor elvágta a minket velük összekötő baráti szálakat, és külön útnak vágott neki. Néhányan hajdani testvéreink közül szintén kiváltak közülünk, és megalapították saját intézményüket, a Szent Péter Közösséget, egy papi szemináriummal Wigratzbadban, Németország, Ausztria és Svájc összeszögellésénél. Közös ezekben az emberekben, hogy a tévedés elleni alapvető harcot feladták; elfutottak a csatatérről.
Egyikük röviddel ezelőtt azt mondta: „Nem kritizálunk, nem támadunk, csak csendben akarunk működni.” És szeminaristáink egyikével folytatott beszélgetésben arra való készségét is kinyilvánította, hogy szükség esetén nemcsak a II. Vatikánum-féle vallásszabadságot, ahogy az a papíron áll, hanem annak konkrét alkalmazásait is elfogadja, tehát az államok laicizálását, a katolikus alkotmányok eltörlését, a világból a szentségi jelleg kiiktatását.
Egy másikuk az új miserítussal kapcsolatban azt mondta, hogy a legrosszabb benne a versus populum celebrálás. Nem! a legrosszabb benne hamis dogmatikája, amely a szentmise-áldozatot gyülekezeti összejövetellel helyettesíti! A versus populum celebrálás, amelyet még a közzétételi szöveg sem említ, itt csak egy szempont. „We feel quite comfortable following the new Mass”, mondja egyikük egy Ausztráliában megjelent interjúban. Magyarul: Igen jól érezzük magunkat, amikor az új misét követjük. A szövegösszefüggés szerint ezalatt azt érti, hogy igen jól érzik magukat, amikor ugyanabban a templomban, ugyanazon az oltáron az új misét a régi követi. Ez a koncepció számunkra szörnyűség. Minden időben elutasítottuk a szentmiseáldozat nivellálását és a megreformált liturgiát, és soha nem éreztük jól magunkat, ha a körülmények alakulása folytán a hagyománynak megfelelő szentmise olyan templomban és olyan oltáron került bemutatásra, ahol különben az új miserítus a szokásos. Elfogadtuk, ahogy az ember az olyan rosszat fogadja el, amin nem tud változtatni. A mi álláspontunkkal ellentétes a rítusok pluralitása.
Az említett interjúban még ez áll: „Lefebvre érsek elismeri az új miserítus szentségi érvényességét; mi is ezt tesszük. A különbség közte és köztünk abban áll, hogy ő ebből nem vonja le a konzekvenciákat, míg mi igen.”
Mit akar mondani azzal, hogy Lefebvre érsek nem vonja le álláspontja konzekvenciáit? Nem mást, mint ezt: bár azt mondja, hogy az új miserítus helyenként szentségileg érvényes lehet, a hívőknek mégsem lenne szabad rajta részt venniük, azért, hogy hitüket ne veszélyeztessék.
E néhány interjú részletből is kiderül, hogy Wigratzbadban nyilvánvalóan másképp látják a dolgokat, mint mi. Ott olyan professzorok tanítanak, akik alapvetően mindig, vagy legalábbis túlnyomó többségben az új miserítust celebrálják; a papszenteléshez olyan püspökök jönnek, akik ugyanezt teszik hétről hétre, napról napra. A papszentelés így aztán olyan, mint valami színdarab: A függöny szétnyílik, és Mayer bíboros vagy az augsburgi segédpüspök előadja a régi misét! Az előadás után az eminenciák vagy excellenciák elutaznak, hogy ismét a II. Vatikáni Zsinattal szembeni feltétlen hűséget szorgalmazzák, és az assisi eseményt azzal magasztalják, hogy azzal a Szentlélek korunkat inspirálja!
Csoda-e, ha az általános főnök, Pater Bisig ma már az új miserítus keretében áldoztat! Mit tesz majd holnap, ha az augsburgi püspök koncelebrációra szólítja fel? Zaitzkofenben a szeminárium régenseként még nyilatkozatot követelt a szeminaristáktól arról, hogy a Novus Ordo Missae önmagában véve rossz. Milyen hamar és milyen mélyre tud süllyedni az ember! És hogy volt képes hajdani testvéreink egyike a dolgok jelen állása mellett kijelenteni, hogy nem ő hagyta el Lefebvre érseket, hanem Lefebvre érsek hagyta el őt – ez számomra teljességgel érthetetlen.
Magától értetődő, hogy álláspontjukat valamivel igazolniuk kell, és így Lefebvre érsek és az általa állítólag előidézett egyház-szakadás fölött ítélkezniük kell. Egy ilyen ítélkezés zajlik le Aachenben február 18-án és 19-én a modernista professzor Klinger és Pater Bisig között. Tehát még a hit ellenségeivel is összeállnak, csakhogy nekieshessenek annak, aki a papságban tulajdon apjuk!
Nos, most ezek az emberek az igazsággal szemben szüntelenül azt hangoztatják, hogy a pápa az ő oldalukon áll. Azt azonban, hogy a pápa valójában mit gondol, az 1988. december 4-i, pünkösdkor közzétett „Sacrosanctum Concilium” kezdetű apostoli írásában tette közzé. A 4. pontban itt a következő áll: „Mások sajnos egyoldalú és exkluzív módon korábbi liturgiai formákhoz tértek vissza, amelyeket közülük néhányan a hitet egyedül biztosító garanciának tekintenek.” Ezenkívül négy európai püspökkari konferencia elnöke pünkösd hetében nyilvánvalóan meggyőzte a pápát a Szent Péter Közösséggel és más hasonló kísérletekkel kapcsolatos nehézségeiről, és rávette, hogy a hagyománynak megfelelő régi liturgiát – legalábbis előzetesen – többé ne engedélyezze általánosan. A különben inkább liberális Frankfurter Allgemeine Zeitung eljátszott lehetőségről beszélt.
Olykor mégis bizonyos sikert érnek el ezek az emberek. Így például Ratzinger bíboros Olivier de Blignieres atyára – aki nemrég még eltökélt sedisvacantista volt, most azonban köpönyegét az új szelek szerint fordította – bízta a zsinati szövegek összességét tanulmányozás, az esedékes magyarázatok és talán még mini-revíziók elkészítése céljából. Szegény Róma!
Hogy ítélünk tehát a Szent Péter Közösségről, Le Barroux-ról és a hasonló tendenciákról? Ezek az emberek szeretni akarják Istent, de ugyanakkor az ördögöt is tisztelik. Katolikus liberálisokká vagy liberális katolikusokká vedlettek át. Ha mi ezelőtt húsz vagy tizenöt évvel, vagy akár múlt évben a püspökszentelések előtt az ő magatartásukat tanúsítottuk volna, már régen megegyeztünk volna Rómával. Mi azonban mindig minden tárgyalásunk során azt követeltük feltételként, hogy ne fogják be a szánkat, hogy a jövőben is szabad legyen a világosságot világosságnak, a sötétséget sötétségnek neveznünk.
Nem, kedves barátaim, egy fenékkel nem lehet két lovat megülni, mint ahogy a liberálisok az Egyházban ezt 200 éve próbálják; nem lehet Urunknak, Jézus Krisztusnak szolgálni és egyszersmind a világot tévedéseivel és botrányaival átölelni. Az igazi, katolikus megoldás inkább abban áll, hogy a megtestesült Istent, az egyetlen Megváltót, az Egyház és az egész emberi társadalom fölötti igazi királyt, a főpapot és a népek és egyes emberek, elevenek és holtak bíráját trónjára ültessük és uralkodói jogait korlátlanul elismerjük. Csak ha őt az egyetlenként, az igazként; az abszolútként, változtathatatlanként, minden dolgok uraként elismerték, jön el az Egyház igazi restaurációjának ideje.
Rómának hatástalanítania és teljesen fel kell számolnia a II. Vatikáni Zsinat pusztító időzített bombáit. Minden becsületes katolikusnak kötelessége ezért dolgozni és imádkozni.
Ezt a kérésünket a boldogságos Szűz Máriára, az irgalmasság anyjára bízzuk, aki mindig szorongatott gyermekei mellé állt, hogy őket a tévedésektől és a Sátán csábításaitól megóvja. Ő se nem liberális, se nem modernista: nem ismer más Istent, csak szeretett Fiát. És mi vele együtt énekeljük:
Christus vincit – Christus regnat – Christus imperat!
Krisztus győz – Krisztus kormányoz – Krisztus uralkodik!
3 hozzászólás
Add a Comment