Józan Katolikus

1Kor 15.33 Ne hagyjátok magatokat félrevezetni! A gonosz beszéd megrontja a jó erkölcsöt. Legyetek józanok, és ne vétkezzetek!

Dr. Meszlényi Antal: Az egyház és a francia forradalom II.

Forrás: http://katolikus-honlap.freeweb.hu/0807/meszlenyi7.htm#7

(6-10.fejezet)

HATODIK FEJEZET:
A KORONA HARCA A TIARA ELLEN

A napoleonidák első császára. Szakítás a pápasággal. Consummatum est. A „savonai” pápaság. Napóleon bukása.

Meszlényi Antal

Meszlényi Antal

A francia belpolitikát pedig egyedül Napóleon maga irányította. Hatalmával szemben semmi jelentősége sem volt, hogy a Lengyelországban élő XVIII. Lajos nem akart lemondani a Bourbon-ház uralkodói jogairól. Egy royalista összeesküvéssel Napóleon különben is könnyűszerrel végzett. A királypártiak megfélemlítésére az ártatlan Enghien herceget is elfogatta és agyonlövette, viszont a köztársasági pártiakat szintén elhallgattatta, s szabad folyást biztosított a „népfelség” kívánságának, mely családjában jelölte meg Franciaország legújabb dinasztiáját, benne pedig első császárát. Az erről szóló határozatot 1804. május 18-án vitték el neki, s úgy fogadta el, mint akit önmaga, a nép, és nem pedig Isten kegye tett császárrá.
Sokkal jobb politikus volt azonban, semhogy ne ragaszkodott volna ahhoz, hogy az Egyház is közreműködjék megkoronáztatásánál, de már arra nem volt hajlandó, hogy Rómába menjen, mint egykori elődje, hanem Consalvi szerint, mint a várurak szokták házikáplánjukat misére hívni, úgy kívánta ö is a pápát Párizsba, hogy a felkenés szertartását elvégezze.! Ez volt az egész, amit a pápára akart bízni. A francia diplomácia most is művészi módon bújtatta igazi szándékait az ígéretek csillogó külsőségeibe.

Amikor Caprara, majd utána a Rómába követi megbízatással érkező Fesch, lyoni bíboros-érsek, a császár nagybátyja először hozakodtak elő Napóleon szándékaival, VII. Pius a maga személyes megjelenését és szerepét kettős feltételhez kötötte. Tartalmi tekintetben azt kívánta, hogy párizsi utazása ne korlátozódjék egyedül a koronázásra, hanem szolgálja a vallás és az Egyház ügyét, tehát előre kapjon biztosítékot arról, hogy a császár az organikus cikkelyeket hatályon kívül helyezi, az olasz konkordátummal kapcsolatos Melzi-dekrétumnak érvényét megsemmisíti. Kötelezi a még makacskodó alkotmányos püspököket, hogy a pápa által kívánt formában visszavonják tévedéseiket, s amennyiben azt vonakodnának megtenni, elmozdítja őket állásukból. Ezenkívül még az volt a kívánsága, hogy a meghívó levelet két püspök hozza el Rómába, és a koronázás szertartása semmiben se különbözzék az egyházi koronázás előírásaitól.

A pápa feltételei nem egyeztek meg Párizs terveivel, amennyiben itt úgy döntöttek, hogy a koronázás két részletben történjék meg, az egyik a Notre Dame-székesegyházban a pápa részvételével, a másik pedig a Mars-mezön. A koronázási esküben Napóleon megfogadja, hogy tiszteletben tartja és másokkal is megtartatja a konkordátum törvényeit s természetesen az organikus cikkeket is, továbbá biztosítja az összes felekezetek kultusz-szabadságát. Ez a körülmény nem feszélyezte Talleyrand-ot, hogy el ne hallgassa a valót, s a pápának ne ígérje meg kívánságai teljesítését. Nemcsak az organikus cikkek hatályon kívül helyezését és az alkotmányos püspökök leszerelését ígérte meg, hanem még azt is, hogy a pápa szóvá teheti elvesztett birtokai kárpótlásának kérdését, a három legáció visszaadását, ami elől Napóleon nem fog elzárkózni. Biztosította, hogy ura sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít annak, ha a pápa kezéből veheti át a koronát, semhogy megengedné, hogy e szertartást mások megismételjék a Mars-mezőn, Ami ezenkívül a pápa személyes megtiszteltetését illeti, útja, fogadtatása és párizsi tartózkodásának eredménye, összehasonlítva VI. Pius bécsi útjával, akkora különbséget fog mutatni, amekkora a különbség II. József és Napóleon között.

Talleyrand könnyen beszélhetett így, hiszen eleve biztos volt, hogy ígéretein Napóleon eleve túlteszi magát. Viszont fontos volt bármi áron is elérnie, hogy a pápa a koronázáson jelen legyen Párizsban, s VII. Pius, bár a bíbornokok egy része és a külföldi udvarok is ellene voltak, ily föltételek mellett mégis hajlott arra, hogy a meghívást s a neki szánt koronázó szerepet elfogadja.
De már az első lépéseknél rá kellett jönnie, hogy Párizsban megint csak ígértek. Már Napóleon meghívó levelét sem két püspök hozta el, hanem Caffarelli tábornok, s a meghívás oly általános keretek közt mozgott, hogy a pápa méltán mondhatta a tábornoknak: „Ön nekünk mérget hozott.” Többszörös válasz és viszontválasz után mégis sikerült, legalább látszat szerint, az ellentéteket elsimítani s VII. Pius 1804. november 2-án elindulhatott Párizsba, honnét már oly sok csalódás érte. A leendő császárral első ízben Fontainebleau mellett találkozott, és ez a találkozás is leverően hatott rá. Napóleon vadászruhában fogadta a pápát s egyenrangúságának kihangsúlyozására egyszerre lépett fel vele a hintóba, s nem is a bal-, hanem a jobboldalon. Kaunitz hasonló taktikai udvariatlansággal fogadta annakidején VI. Piust, de maga II. József már kézcsókkal tisztelte meg vendégét.
VII. Pius túltette magát a rangját ért udvariatlan sértésen, melyet nem akart másnak, mint jelentéktelen apróságnak tekinteni, amint az is volt, a december 2-i koronázási szertartáson történtek mellett. Mindenekelőtt a pápát több mint kétórás késéssel megvárakoztatták a székesegyházban, s az előzetes megállapodás ellenére Napóleon csak a felkenetést fogadta el tőle, de már a koronát kivette a pápa kezéből és saját maga tette a fejére, s ugyancsak a megállapodás ellenére, megkoronáztatta magát a Mars-mezőn is. A pápa nem akarván elébevágni a későbbi tárgyalások lehetőségének, eltűrte ezt a szószegést is.

Napóleon azonban ezután sem mutatkozott jobbnak. A protestáns Ranke állapítja meg, hogy míg az alkotmányozó gyűlés a pápától elszakadni kívánt, a direktórium pedig a pápaság megsemmisítését akarta, Napóleon fenn akarta tartani a pápaságot, de leigázva, mint mindenhatóságának egyik eszközét.
Adott szavát ezért nem tartotta meg úgyszólván semmiben. Azt nem bánta, ha az alkotmányos püspökök meghódolnak a pápa előtt s ünnepélyesen visszavonják tévedéseiket, de ez volt az egyetlen, amit VII. Pius a maga rengeteg keserű megaláztatása és az egész világ előtti botrányos megkisebbítése eredményének mondhatott. Arra már nem lehetett rávenni Napóleont, hogy az organikus cikkeket hatályon kívül helyezze. Sőt ellenkezőleg, az ú. n. Code Napóleon-t, mely elismerte a házasság felbonthatóságát és több lényeges házassági akadályt megszüntetett, másokat pedig bontó jellegűnek nyilvánított, a császár az olasz királyságra is kiterjesztette. Ezzel már feleségétől, Beauhamais Josephine-től való elválását akarta előkészíteni; azt a házasságát különben a pápa határozott felszólítására, közvetlenül a koronázást megelőző éjszaka engedte csak egyházi áldásban részesíteni.
A tárgyalások folyamán szóba került a három legáció visszaadásának és az Avignon-ért járó kárpótlásnak kérdése is. De itt sem tudtak megegyezésre jutni, s a szószegés miatt emelt panaszokra azzal válaszolt a császár, hogy eddig is sokat tett az Egyházért, legföljebb ott követett el hibát, hogy a Szentszék megkérdezése nélkül cselekedett.

Azt el kell ismerni, amint ezt 1805. június 26-án tartott beszédében VII. Pius maga is kiemelte, hogy Napóleon anyagilag támogatta a papságot és az egyházi intézményeket. Ezt viszont megtehette, mert bőven jutott abból, amit az Egyháztól elvett s a legációkból, amelyeket az olasz királyságba olvasztott. A mögött, hogy jobban javadalmazta a püspököket és az egyes káptalanokat, a lelkészeket, alapokat létesített a szemináriumok, a missziók fenntartására, megengedte a lazaristák s az irgalmas nővérek visszatelepítését, az állt, hogy viszont más káptalanokat beszüntetett, kolostorokat összevont, a papság hajlékonyabb részét az anyagi kedvezésekkel magának lekötelezni kívánta, s a hierarchiát magának akarta meghódítani.

Egyébként az volt a terve, hogy a pápát Franciaországban tartja, s ez esetben hajlandó lett volna Avignont visszaadni, a párizsi érseki palotát kibővítve lakóhelyül felajánlani s a pápai udvartartás költségeit viselni. Csakhogy VII. Pius erről hallani sem akart, s mikor Napóleon egyik bizalmasa megemlítette előtte ezt a tervet, keményhangú visszautasítás volt a válasz: „Ám fosszanak meg szabadságunktól, mindenről gondoskodás történt. Mielőtt Rómából elutaztunk volna, aláírtuk a méltóságunkról való törvényes lemondást arra az esetre, ha fogva tartanának bennünket. Mihelyt tehát napfényre jutnak az önök által szőtt titkos tervek, nem marad az önök kezében más, mint egy szegény szerzetes, névszerint Chiaramonti Barnabás.”
Napóleon nem számított erre, s mikor látta, hogy terveinek végső lépéseit előre kivédték, nem tartóztatta tovább a pápát, hanem 1805. április 4-én hazaengedte. VII. Pius örömmel hagyta el Párizst, de még nagyobb örömmel borulhatott le az apostolfejedelmek sírjához, amikor május 16-án megérkezett Rómába. Sok fájó emléket kellett magával hoznia, de felemelte s megvigasztalta az, hogy látta: a francia nemzetben a hitbuzgóság újra erősen emelkedőben van, hiszen a nép mindenütt úgy fogadta és úgy búcsúztatta, mint a kereszténység közös édesatyját.
Nem sokkal a pápa után Napóleon is elutazott Milánóba s itt május 26-án olasz királlyá koronáztatta magát. Innen küldte újabb üzenetét a pápához: „A koronát Isten adta nekem, s jaj annak, aki ahhoz hozzá mer nyúlni!” De VII. Pius nem rettent meg e nyílt fenyegetéstől s egyházfői kötelességének öntudatával várta a jövő fejleményeit.

Amikor Napóleon össze akarta törni az eddigi Európa minden hatalmi tényezőjét, az ellentétek kirobbanásának szükségképpen be kellett következnie. A császár nemcsak hogy magával egyenlő jogú uralkodónak nem akarta elismerni a pápát, de még lelki hatalmának szuverenitásától is meg akarta fosztani, s azt saját császári hatáskörébe kívánta olvasztani.
A harmadik koalíció háborúja szolgált alkalmul arra a követelésére, hogy a pápa mondja fel eddigi semlegességét, zárja el kikötőit az ellenséges hajóraj elől s egyedül a franciák előtt nyissa meg. Tiltsa ki területeiről a Napóleonnal háborút viselő angolokat, svédeket és oroszokat, továbbá minden tekintetben Napóleon politikáját s az általa kívánt egyházi intézkedéseket kövesse, vagyis adja fel egyházi és világi szuverenitását. Ekkora ellentéteket már nem lehetett áthidalni s itt még Consalvi lángeszének és vasakaratának is el kellett buknia.
A súrlódások 1805-töl jelentkeztek mind nyíltabban. Napóleon meg sem várta a pápai kúria válaszát, s hogy a kontinentális zárlatot megvalósítsa, egyszerűen megszállotta Anconát, amikor pedig Austerlitznél a három császár csatájából (1805. december 2-án) győztesen került ki s ezzel ura lett Németországnak, Észak- és Dél-OIaszországnak, nyíltan igényt emelt a középső részre, a pápai államra, mégpedig egyenesen mint a Szentszék protektora, a Karoling- és Capeting-házak után, a harmadik császári család megalapítója, az Egyház legidősebb fia, Nagy Károly utódja, aki karddal védelmezi meg annak egyházi s állami adományát. Napóleon szerint a pápa államát ajándékképen bírja s így kötelessége a „római császár” oldalára állnia. „Szentséged Róma szuverénje, de én Róma császára vagyok! Akik az én ellenségeim, azokat Szentségednek is a saját maga ellenségeinek kell tekintenie.” Hasonló szellemben érveltek a pápa előtt Napóleon követei is.

A pápa azonban semlegességet vállalt, s ebből nem engedett, sőt Napóleonnak is tudomására hozta, hogy ő Franciaország császárává koronáztatta magát, a római császári cím pedig Ferenc osztrák uralkodót illeti meg, a Róma feletti tényleges hatalom pedig a pápát. S ha Ferenc 1806-ban le is mondott a római császári címről, ez még nem adott jogalapot Napóleonnak, hogy önkényesen birtokába vegye; azonkívül ö, a pápa a béke, nem pedig a viszály Istenének földi helytartója, a nemzetek általános főpásztora és atyja, akinek nemcsak a katolikusokkal, de az Egyháztól elszakadtakkal is békességben kell élnie. Kijelentette, hogy inkább eltűr bárminő balsorsot, semhogy méltatlannak mutatkozzék magas méltóságára azzal, hogy eltér attól az úttól, melyet lelkiismerete szab meg neki.

Hatalmának csúcspontján azonban Napóleon már fizikai kényszert alkalmazott: a pápa felségjogának megsértésével bátyját, Józsefet nevezte ki Nápoly királyának s elfoglaltatta Beneventót és Pontecorvót. Az előbbit, mint hercegséget Talleyrandnak, az utóbbit pedig Bernadotte marsallnak adományozta. Talleyrand hercegi uralmát azzal kezdte, hogy a kolostorokat feloszlatta, a szerzeteseket kiutasította és teljesen kicserélni kívánta a hercegség egész papságát. Mikor ez ellen Consalvi tiltakozott, Napóleon fenyegetésekkel válaszolt.

Consalvi látva, hogy a két udvar közt a viszony egyre jobban kiéleződik s Fesch jelentései nyomán Párizsban őt tartják a „kúriai erynnidák” fejének – 1806 júniusában felajánlotta lemondását és a pápától elbocsáttatását kérte. VII. Pius teljesítette is kérését, s helyébe Casonit nevezte ki államtitkárnak. Másrészt viszont nem volt hajlandó eltűrni Fesch bíboros-követ gőgös modorát és tudtára adta, hogy ha fellépése módján nem változtat, visszamehet Párizsba. Napóleon erre visszahívta nagybátyját és egyelőre a pápával megszakított minden érintkezést. Később azonban mégis elküldte Rómába Alquiert Fesch utódjául.
A személyi cserék azonban nem jelentették sem az irányok, sem a tények változását. Az új pápai államtitkár sem tehetett mást, mint hogy tiltakozott Beneventó és Pontecorvo elfoglalása ellen, s a császár sem válaszolt mást, mint azt, hogy ha a pápa nem hagy fel tiltakozásaival és nem teljesíti a kontinentális zár rendelkezéseit, akkor a császár összes birtokait elfoglalja, tartományaiból hercegségeket alakít, a városok kapuiról levéteti a pápai címereket s helyükbe a császári sasokat rakatja fel, Rómában szenátust állít s ha egyszer az egyházi államot birtokába keríti, soha többé nem adja vissza. A pápa most már kijelentette, hogy ha Napóleon Rómába akar vonulni, előbb majd ágyúkkal kell bezúznia a város kapuit. Napóleon végeredményben nem kívánta a keresztény világnak sem lelki, sem hatalmi ellenkezését felingerelni s ezért újra fegyverek nélkül kívánt Róma felett teljes hatalmat szerezni.
1806. november 12-én Berlinben a pápa drezdai ügyvivőjének kijelentette, hogy semmi szükség sincs arra, hogy VII. Pius Róma szuverénje legyen, amint nem voltak azok a legszentebb pápák sem. Elégedjék meg azzal, hogy ö, Napóleon, mint az Egyház fejét tisztelni fogja a pápát és civillistaként évi három milliót fizet neki, hogy így állását tisztességgel betölthesse.

VII. Pius természetesen nem felelhetett erre mással, mint a leghatározottabb nem-mel. Itt hiába hozakodott elő Napóleon azzal, amit eddig tett: hogy helyreállította Franciaországban az oltárokat, védelmezte Német-, Szász-, Olasz- és Lengyelországban a katolicizmust, hogy Emery vezetésével megengedte a szulpiciánusok újraszervezését, házakat nyitott nekik, hogy két kolostor adományozásával lehetővé tette a trappisták vezeklő életének újra felvételét, pártfogolta a Szentlélek-missziós intézményt, iskolákat bízott a keresztény iskolatestvérek kezére, támogatta az egyházmegyei szemináriumokat, augusztus 11-re pedig ünnepet rendeltetett védőszentjének, a Diocletian császár üldözése idején vértanúságot szenvedett szent Napóleonnak tiszteletére. Ez mind igaz volt, de másrészt ugyanakkor nagyon gyakran olyanokat nevezett ki főpásztornak, kikben nem voltak meg a jó püspök kellékei, s ezért Róma nem erősítette meg őket; kíméletlen volt az „ultramontánok”-nak minősített papokkal szemben, közülük sokat elmozdított állásából, sőt voltak olyanok is, kiket bebörtönöztetett.

Hasonló állapotokat teremtett Napóleon a megszállt területeken és a fönnhatósága alatt keletkezett új királyságokban is. Ahova hatalma kiterjedt, mindenütt kötelezővé tette a Code Napóleont, püspökségeket és káptalanokat vont össze, kolostorokat, vallásos intézményeket szüntetett meg, s állandóan figyeltette és büntette mindazokat a papokat, kik bármiképpen ellenkezni mertek vele, s minthogy a hadak útjává alakította át Európát, az állandó masírozások és harcok miatt a többi országban is aláhanyatlott a hitélet.

Ami jót tett Napóleon az Egyház érdekében, azt éppen VII. Pius dicsérte benne a legjobban. De viszont nem hallgathatta el ország-világ előtt azt a sok visszásságot sem, ami telhetetlen politikájából származott. Ilyenkor Napóleon éktelen haragra gerjedt s a gorombaságokban nem volt válogatós. Megvádolta a pápát, hogy bíborosai személyében kabalistákkal véteti magát körül, együgyű kormányzatával tönkre teszi az Egyházat, s ily körülmények közt nem akar neki „Jóságos Lajos”-a lenni, hanem kizárólag „Nagy Károly”-a, aki nem fog azonban Rómába zarándokolni, mint egykor Mohamed Mekkába, hanem ügyét nélküle is elintézi. S ettől kezdve valóban még inkább rendelkezett a pápa és az egyházi állam ügyeiről a Szentszék megkérdezése nélkül.

A következő lépés a pápai állam átvételére Urbino, Macerata. Fermo és Spoleto elfoglalása volt. Ezeket Napóleon az olasz királyságba olvasztotta, hol sógora, Beauhamais Jenő alkirályoskodott. A Napóleon-törvénykönyv alapján elválasztotta öccsét, Jeromost törvényes feleségétől, Miss Pattersontól s újra egybeházasíttatva a würtenbergi Katalin hercegnővel, s westfáliai alkirállyá tette. Franciaországban nyíltan hirdették a gallikán egyház szabadságának elveit. Olaszországban pedig a császár szétzavartatta a szerzeteseket azzal a komolytalan megokolással, hogy szerzetesek az apostolok korában sem voltak.
S ha minderre a pápa tiltakozott és kiközösítéssel fenyegette meg a császárt, Napóleon ismert mondásával tette túl magát ezen: „Azt hiszi a pápa, hogy a kiközösítése miatt majd kihull katonáim kezéből a fegyver?” – A pápa egyelőre mindent el is követett, hogy a végső szakadást megakadályozza. Ezért 1807 augusztusában Litta és Pacca bíbornokokat akarta Párizsba küldeni, hogy egyezkedjenek, de Napóleon nem is fogadta a bíbornokokat. A francia származású Bayane-t is csak teljes felhatalmazással volt hajlandó fogadni s a tárgyalásokon még az is kevés volt neki, hogy a Szentszék a nyílt ellenségeskedés kikapcsolódásával hajlandó volt semlegességét annyiban feladni, hogy szabad kikötőit elzárja az angolok elől. Egyik tárgyalás a másikat érte, de a megegyezés minden reménye nélkül. A viták már odáig fajultak, hogy a császár 1807. november 10-én ultimátumban közölte követeléseit: a pápa feltételek nélkül adja fel semlegességét és lépjen az ő szövetségébe, a bíborosi kollégiumot harmadrészben francia főpapokkal egészítse ki, Napóleon rokonait ismerje el törvényes uralkodóknak és Józsefet, a nápolyi királyt koronázza meg. Ismerje el a Code Napóleont, a gallikán szabadságjogokat, az organikus törvényeket, állítsa fel a független francia patriarchátust, oldja föl a coelibátus törvényét és oszlassa fel a szerzetesrendeket.

A pápa erre megírta Bayane-nak, hogy ha a francia kormány kitartana ultimátuma mellett, kérje vissza útlevelét s legyen útra készen Caprara is, hiszen előrelátható, hogy a diplomáciai viszony meg fog szakadni. Napóleon most már végérvényesen elhatározta, hogy véget vet a pápa világi uralmának s ezért 1808. január 10-én meghagyta Jenő alkirálynak, hogy Miollis tábornokkal foglaltassa el Rómát. Arra az esetre, ha a pápa tiltakoznék, vagy az erőszakra esetleg kiközösítéssel felelne, rendeletet akart kibocsátani, amely megsemmisíti Nagy Károly adományát és az egyházi államot az olasz királyságba olvasztja.
Róma második megszállása Gyertyaszentelő Boldogasszony napján ment végbe. A szentatya a bíborosok jelenlétében éppen szentmisét mondott a Quirinal kápolnájában s mire a szertartásnak vége lett, a francia katonák a pápai csapatokat lefegyverezték, az Angyalvárat elfoglalták s a Quirinal elé 6 ágyút vontattak fel. Miollis nem riadt vissza a legkíméletlenebb eszközöktől sem, csakhogy az állampolitikai változást elfogadtassa. A pápai sereget feloszlatta, a törzstisztek nagy részét lecsukatta, börtönbe vetette a város kormányzóját is, és Rómából eltávolíttatta mindazokat a bíborosokat, kik a pápának nem voltak született alattvalói. Így 14 bíborosnak kellett távoznia, köztük Doriának, aki a betegsége miatt lemondott Casoni után vette át az államtitkárságot, továbbá Gabriellinek is,. akit Miollis genuai származása miatt nem tűrt meg az Örökvárosban. Ez a veszély fenyegette Paccát is, akit a tábornok Benventóba akart szállíttatni. De VII. Pius most már türelmét vesztve kijelentette, hogy belefáradt az erőszakosságok és sértések tűrésébe, melyek szent méltósága ellen naponként megismétlődnek, de belefáradt abba is, hogy némán tűrje munkatársai eltávolítását, hiszen a bíborosok neki nemcsak mint világi fejedelemnek, hanem mint az Egyház fejének is szolgálnak. Pacca bíbornokot tehát saját lakosztályába viszi, s ha onnan is el akarnák távolítani, előbb saját lakószobáinak ajtóit kellene feltörniük, de akkor számoljanak a következményekkel, melyeket a durva eljárás Rómában és a keresztény világ színe előtt kivált.

Napóleon, noha erejét a spanyol hadjárat kötötte le, még mindig talált időt arra, hogy megkísérelje a pápa erejét megtörni. Az ultimátum fenyegetéseit nagy részben megvalósította s Miollis véglegesen berendezkedett a pápai államban. Az egyes városokban polgárőrséget szerveztetett s már arra gondolt, hogy ideiglenes kormányt alakít Rómában. A pápa nem tehetett mást, mint hogy tiltakozott. Napóleonnal Bayane és Caprara visszahivatása után nem állott közvetlen összeköttetésben, de azért módot talált, hogy a császár előtt kifejezésre juttassa érzelmeit. Különösen megrázóak voltak a pápának azok a tiltakozó beszédei, melyeket március 16-án és „Nova vulnera („Új sebek”) kezdőszavakkal július 11-én mondott a megfogyatkozott számú bíborosok előtti konzisztóriumában. Intette és kérte Napóleont, változtassa meg szándékát, és ne törjön az Egyház, de saját vesztére is. Vésse emlékezetébe, hogy Isten a legfőbb király, s fölötte áll az összes földi hatalmasságoknak. Ez oly valóság, mely alól Napóleon sem vonhatja ki magát, bármily nagy legyen is hatalma. Isten nem válogat személyekben s a legnagyobb szigorral ítélkezik azok felett, kik másokon uralkodnak. „Tudjuk – úgymond a pápa –, hogy üldözés vár ránk, de el vagyunk rá készülve és az isteni Mester szavaiból merítünk erőt: boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért.”

A pápa megpróbáltatásai és tiltakozásai mély részvétet keltettek saját alattvalóinál és a külföldi udvaroknál is. Ez utóbbiak azonban tehetetlenek voltak, hiszen Napóleon volt a győztes, ők pedig a legyőzöttek. Severoli nuncius levele Paccához jól jellemzi a bécsi udvar hangulatát: „Biztosíthatom Eminenciádat, hogy jól ismerik itt a Szentatya tiltakozásait s lelkének nagy és nemes fájdalmát, de hallgatólagos részvétnél többet nem nyújthatnak.” S míg a keresztény világ minden hatalmassága tehetetlen volt, Párizsban elhatározták, hogy VII. Piusnak is éppúgy, mint elődjének, el kell hagynia Rómát. De Napóleon ezzel várni akart addig, míg Bécsben nem üthette fel főhadiszállását.

Ausztria a megalázó pozsonyi béke után csak a kedvező alkalmat várta, hogy megtorló háborút indíthasson Napóleon ellen. Erre elérkezettnek látszott az idő, mikor a francia császár Spanyolország ellen vezette hadait, s tekintettel arra, hogy az 1808. évi pozsonyi országgyűlés is megszavazta a szükséges haderőt, a következő év áprilisában Ausztria megüzente Napóleonnak a háborút. VII. Pius ebben látta menekvését, hiszen a bécsi kormány megígérte Severolinak, hogy győzelem esetén nemcsak az elűzött uralkodókat helyezik vissza jogaikba, de elsősorban a pápán segítenek.
A kettős hadszíntér eléggé megnehezítette Napóleon helyzetét. De mégis sikerült megtörnie Spanyolországot s trónjára bátyját, Józsefet ültette, míg Nápolyba Murat Joachimot küldte királynak. Ezután hamarosan végzett Ausztriával is: a Duna vonalán indított hadmenetben sorra verte az osztrák csapatokat, s május 13-án Bécs is kezébe került. Ez módot adott neki arra, hogy ismét foglalkozzék a pápával. Külügyminiszterének, Champagnynak már akkor megíratta, hogy június 5-10 közt két dekrétumot szándékozik kibocsátani, ezek egyike végleg megszünteti a pápai államot és bekebelezi a francia birodalomba. A másik felhatalmazást ad, hogy Miollis elnöklete alatt alakuljon meg Rómában az ideiglenes konzulta, mely átmenetileg vezeti a kormányzást, azaz 1810. január 1-ig, amikor ezt majd alkotmányos kormány váltja fel. Joachimnak is meghagyta, hogy június 1-én vegye birtokába Rómát, s ha a pápa ellenkeznék, fogassa el. Napóleon történelmi példákra is hivatkozott és rendelkezéseinek jogalapját abban jelölte meg, hogy Nagy Károly, amikor a pápákat világi rangra emelte, tulajdonképpen birodalmi hűbéresekké tette őket. Ö most megvonja Nagy Károly adományát s ezzel a pápaság lelki hatalmát megtisztítja a szenvedélyektől, melyekbe a világi hatalom sodorta. Jézus Krisztus nem akart király lenni, állította Napóleon, amint a pápák sem voltak azok századokon keresztül, hanem csak egyházfők. Ideje már, hogy vége legyen a Gergelyek túlkapásainak, melyek viszályokat eredményeztek Franciaországban s nagy nemzeteket szakítottak el az Egyháztól.

Az előkészületek azonban nem maradtak oly titokban, amint azt Napóleon szerette volna, s Rómában is előre tudták, hogy Napóleon megfosztja a pápát világi hatalmától. A volt egyházi állam felett ez június 10-én valóban bekövetkezett. Amikor a francia ágyúk megszólaltak s az Angyalvárra felkerült a francia császári sas és a trikolór, VII. Pius előre elkészített bullában kihirdette, hogy a mindenható Isten, szent Péter és Pál, valamint a saját hatalmából, a szent kánonok, az apostoli konstitúciók s az egyetemes zsinatok, főleg a trienti által megszabott nagyobb kiközösítéssel és egyházi büntetéssel sújtja mindazokat, akik az Egyház és annak állama ellen a merényletek hosszú sorát követték el közvetve vagy közvetlenül. S amennyiben szükség lesz rá, újra kiközösíti őket és kimondja rájuk az egyházi átkot.

Napóleon Róma elfoglalása után nem tűrhette tovább VII. Piust székhelyén. 1809. július 5-ét követő éjtszakán egyik legvakmerőbb tábornoka, Radet báró néhány meghitt katonájával megjelent a quirináli palotában s kormánya nevében kérte, hogy a pápa hivatalosan mondjon le világi hatalmáról. Ha VII. Pius vonakodnék ezt megtenni, akkor haladéktalanul Miollis-hoz vezeti őt, aki további sorsát tudtára fogja adni.
„Tábornok úr – válaszolt a pápa –, ha Ön azt hiszi, hogy a császár ezen parancsát teljesítenie kell, mert neki hűséget és engedelmességet fogadott, gondolja meg, mennyivel inkább kell nekünk a Szentszék jogait védelmeznünk, kiket erre annyi szent eskü kötelez. Azt, ami nem a mienk, mi át sem engedhetjük. A világi hatalom az Egyházé, mi annak csak kezelői vagyunk. A császár darabokra téphet minket, de a lemondást sohasem fogja tőlünk megkapni.” Radet erre kijelentette, hogy bármily fájdalmas is a megbízatása, de miután a Szentséges Atya így határozott, neki parancsa van, hogy őt magával vigye. A pápának erre nem volt más szava, mint hogy ez a megbízatás nem hozza a tábornokra az Ég áldását s hogy íme ez a hála mindazért, amit a pápa a császárért és Franciaországért tett.

A pápát ez a fordulat nem találta készületlenül s már jóval előbb megtette ugyanazokat az intézkedéseket, melyeket hasonló körülmények közt VI. Pius tett. Elrendelte még a kiközösítési bullának titokban való kifüggesztését a római bazilikák kapuira, megállapította ama főpapok névsorát, kiket magával szándékozott vinni, s azután breviáriumát kezébe véve, egy szál reverendában Pacca és Despuig bíbornokok kíséretében a hajnali szürkületben kocsiba szállt, hogy elinduljon bizonytalan útján. Firenzéig Radet és csendőrosztaga kísérte, innen, miután Paccát elszakították tőle, Genováig Mariotti, majd tovább Boissard ezredes.
Az utat lehetőleg titokban szerették volna megtenni, nehogy a nép felismerje a pápát s úgy hódoljon előtte, mint 1799-ben a fogságba induló VI. Pius előtt. De a katonai parancsnál erősebb volt a nép szeretete, s ahol csak felismerték, megható jelenetek ismétlődtek meg. A fogoly pápa július 20-án érkezett meg Grenobleba, ahol hosszabb pihenőt tartottak, várva, hogy e közben megkapják a császár újabb rendelkezéseit. Napóleon képmutató módon ártatlannak akart feltűnni: „Restellem, írja Fouché rendőrminiszternek, hogy a pápát elfogták, ez nagy esztelenség volt. Egyedül Pacca bíbornokot kellett volna elfogni s a pápát békén hagyni Rómában. De most már ezen nem lehet segíteni. A pápa rendelkezésére ott áll a püspöki palota, ahol elég kényelmesen lakhatik, míg megtudjuk, hova fejlődik a dolog. Ha esztelenségéről lemond, nem ellenzem, hogy Rómába visszatérjen. De addig szemmel kell őt tartani s levelezését is figyelemmel kell kísérni. Paccát Fenestrelle-be kell záratni s tudatni kell vele, hogy ha izgatásai folytán csak egyetlen franciát is meggyilkolnak, ő lesz az első, aki fejével lakol érte.” Napóleon a pápák elleni eljárásának gyűlöletes következményeit a közvéleményben Paccára akarta hárítani, akit képzett, de hitvány embernek tartott, míg VII. Piust jónak, de együgyűnek, akit államtitkára kedve szerint befolyásolhatott.

Az utasítás szerint augusztus 2-án a pápát Savonába, Paccát pedig a fenestrelle-i börtönbe szállították. Az eseményt a kormány hivatalos lapja, a Moniteur elhallgatta, de a franciák ennek ellenére tudomást szereztek róla s a pápa iránti ragaszkodásuknak megindító példáit adták. VII. Pius francia földön is mindenütt a hű katolikus nép seregével találkozott. Anyák gyermekeiket, öregek szentolvasóikat nyújtották feléje áldását kérve, a fiatalok kifogták a lovakat a kocsiból és maguk húzták a pápa hintaját. A nehezen járható erdei utakat kijavították előtte, az éjtszaka sötétjében fáklyát gyújtottak, a városokban, mint Avignon, Nizza, Monaco utcáin lampionos felvonulással tisztelték meg. Ilyen díszmenetben érkezett meg a pápa augusztus 15-én Savonába.
Napóleon Savonában a legfényesebb külsőségek közt rendeztette be a pápa életét. Nagy személyzettel vétette körül, csakhogy elhitesse a világgal, hogy nem kezeli fogolyként. A külföldi közvélemény azonban, éppúgy mint a francia keresztény nép, megérezte, hogy ez a külszín egészen más valóságot takar, és az emberek bensőséges szánakozással gondoltak a savonai fogolyra. Így volt ez Magyarországon is, ahol az akkori nuncius jelentése szerint, bármerre járt, a magyarság vallás- és társadalmi különbség nélkül ragaszkodásának és részvétének adott kifejezést a pápa iránt.
VII. Pius minderről egyelőre semmit sem tudhatott, mert amikor hallani sem akart arról, hogy lemondjon világi uralmáról és sem Párizst, sem pedig Avignont nem akarta elfogadni székhelyül és Napóleon egyházpolitikai hatalmaskodását továbbra is elítélte: a császár teljesen elzáratta öt a külvilágtól. A császár nem kevesebbet kívánt a pápától, mint hogy egész állam- és egyházpolitikai rendszerét hagyja a pápa jóvá, ismerje el az egyházi államnak a francia császárságba való beolvasztását, fogadja el az egyik császári herceg római kormányzóságát, ismerje el a trónörökös római királyi címét, tegyen hűségesküt a császárnak, ígérje meg úgy a maga, mint utódai nevében az organikus törvények betartását, ismerje el a gallikán szabadságjogokat, vegye tudomásul, hogy az egyházi államban feloszlatják az összes szerzetesrendeket és 17 püspökséget is megszüntetnek, ismerje el Napóleon elválását első feleségétől és új házasságát Ferenc, osztrák császár leányával, Mária Lujzával.
A pápa azonban minderről hallani sem akart s ezért a császár még utolsó megbízható embereitől is megfosztotta, kémekkel vétette körül, életrendjét, udvartartását leegyszerűsítette s néha még a legszükségesebb dolgokat is megvonta tőle. Megtörtént, hogy nem adtak neki tollat, tintát, levették ujjáról a halászgyűrűt, nem kézbesítették postáját, megakadályozták a külvilággal való érintkezését, ami nem egy fennakadást okozott az egyházkormányzat terén.

VII. Pius a legkétségbeejtőbb körülmények közt is megőrizte nyugalmát. Sajátmagával nem sokat törődött: „Öreg ember vagyok, mondotta, nincs sokra szükségem, nem kell nekem kegydíj és még kevésbé a külső pompa, a hivők alamizsnája elég nekem, hiszen voltak pápák, kik még nálam is szegényebbek voltak.” Az Egyházat pedig nagy hittel a jó Istenre bízta, aki – úgymond – elég hatalmas, hogy e világrengésben is elkormányozza azt. A pápa így még fogságában is függetlenítette magát a kiközösített császártól, s továbbra is ellenállt a követeléseinek. A pápa harcát Ranke is csodálatosnak mondja, hiszen ellenfele ekkor szinte egész Európa ura volt, s vele szemben ő nem volt több egy fogoly aggastyánnál.
Napóleon azonban be akarta bizonyítani, hogy a pápa nélkül, saját császári pontifikátusa alatt is tovább forog az Egyház kereke. Az egyházkormányzat központi szerveit tehát Párizsba tétette át. Iderendelte a szervek vezetőit és a hivatalok személyzetét is, a különböző bíborosokat és a prelátusokat. De ezek nagy részével sem tudott többre menni, mint a pápával. Huszonkilenc bíboros élt Párizsban, de közülük 13-mal súrlódásba került akkor, amikor nem voltak hajlandók első házasságának a párizsi érseki szentszék által kimondott érvénytelenségét elismerni és távolmaradtak a Mária Lujzával kötött házasság egyházi áldásától. Napóleon haragjában mind a 13-at megfosztotta bíbornoki méltóságától, javadalmazásukat beszüntette, s ezek a „fekete bíbornokok”, amint őket a nép nevezte, hamarosan börtönbe is kerültek. Közülük Pacca emlékiratában megrázóan írja le 3 és fél éves fenestrellei fogságát. Magas méltóságára való minden tekintet nélkül egészen úgy bántak vele, mint a többi rabbal. Cellája dohos, kormos és férges volt, bútorzata a legszükségesebbre szorítkozott. Hónapokon át sem nem gyónhatott, sem nem misézhetett. Végül is titokban kellett meggyónnia és ugyanígy áldozhatott is. Ugyanez a sors várt Consalvira, Di Pietróra és a többi 11-re. Hosszú volt még azok sora, kik őket követték, hiszen csak egyedül Korzikába 19 püspököt és több mint 200 papot deportáltatott a császár.

Napóleon egyházi intézkedéseinek ellenzéke egyre nőtt. Még nagybátyjában, Fesch bíborosban is csalódnia kellett, mikor a pápa beleegyezése nélkül nem akarta elfogadni a párizsi érsekséget. A pápának viszont a simulékony Maury okozott nagy csalódást, aki most a párizsi érsekségért sutba dobta régi elveit. Tőle származott az az ötlet is, hogy a császár alakítson külön egyházi bizottságot, melynek feladata lenne, hogy az egyházkormányzat terén segítse őt. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy Napóleon hiába nevezte ki az egyes püspököket, a pápa nem erősítette meg őket. Maury erre azt tanácsolta, hogy a kinevezettek addig is, míg az egyházi bizottság valami áthidaló megoldást nem talál, mint egyházmegyei vikáriusok foglalják el és kormányozzák az egyházmegyéket. Napóleonnak azonban nem tetszett ez a terv, mert mégis csak jobban szerette volna, ha kinevezettjeit a pápa erősíti meg. VII. Pius azonban erre nem volt hajlandó s így egymásután szaporodtak a püspök nélküli egyházmegyék.
Más országokban is előfordultak hasonló fennakadások. VII. Pius ismét érvénybe helyezte elődjének „Quam calamitosa” kezdetű brévéje rendelkezéseit, melyek sok ügyben biztosították a zavartalan egyházkormányzatot, de akadtak azért olyan problémák, melyek nem voltak megoldhatók a pápa nélkül, viszont a külföldi nunciusok és főpapok nem is érintkezhettek vele. A világegyház kormányzatának nyugodt menete sürgősen megkívánta, hogy a pápának adassék vissza szabadsága. Ferenc császár, amikor leánya házassága révén Napóleonnal rokonságba jutott, azonnal meg is tette ez irányban a kezdő lépéseket. Napóleon beleegyezésével egyik megbízható tisztviselőjét, Lebzelternt Savonába küldte, hogy vegye rá a pápát a kibékülésre. Fáradozása azonban nem vezetett eredményre, mert Napóleon nem engedett, VII. Pius pedig nem engedhetett. S emellett, mint jelentésében írta: a császár intézkedéseit a legnagyobb igazságtalanság és hálátlanság sugalmazta, közegei pedig ezek végrehajtásában a legkiáltóbb durvaságot és kíméletlenséget tanúsították vele szemben.

Ez nagyon is igaz volt: Napóleon eljárása idővel csak durvult. 1811. április 25-re birodalmi zsinatot hirdetett ki, hogy vele egyházpolitikájának törvényességét szentesíttesse. Mielőtt e zsinat megnyílt volna, Savonába küldette három legtekintélyesebb főpapját: De Barral tours-i érseket, Duvoisin nantes-i és Mannay trier-i püspököket, hogy tájékoztassák a pápát és engedményeket iparkodjanak kiszorítani belőle. Rá kellett volna venniök a pápát, hogy a kinevezett püspököket 3 hónapon belül erősítse meg, mert ha ezt nem teszi, akkor ez a jog automatikusan átszáll a metropolitákra, továbbá tegyen az egyházfő hűségesküt Napóleonnak és ígérje meg, hogy a gallikán szabadságokat elfogadja. Ha ezt megteszi, visszatérhet Rómába, vagy Avignonba teheti át székhelyét. A három főpap és a város prefektusa több mint egy héten át, hol szép szóval, hol fenyegetéssel gyötörte az amúgyis kimerült és beteg pápát. Öt tették felelőssé Isten és ember előtt, ha hajlíthatatlansága miatt teljesen felbomlik a konkordátum s egy szép napon Franciaországban is bekövetkezik a hitszakadás.
A kiállott izgalmakban a pápa lázat kapott, éjjel álmatlanság gyötörte, a fáradtság és az idegkimerülés teljesen megtörte, s így végre megígérte, hogy a kinevezett püspökök 6 hónapon belül megkapják a kért megerősítést, a többi kívánság teljesítését azonban kereken megtagadta. De alighogy a tárgyaló felek eltávoztak, máris megbánta, amit tett és annyira vádolta magát, hogy a lelki kínban szinte öntudatát vesztette. Napóleon pedig most, hogy ellenfelét gyengébbnek érezte, elhatározta, hogy végleg megtöri.

A június 17-én megnyílt zsinaton megjelent 106 főpap, köztük 31 olasz és 6 német püspök. Elnökül a császár Fesch bíborost nevezte ki, de császári biztosként ott őrködött a francia és az olasz kultuszminiszter is. Az előbbi, Bigot de Preameneau mindjárt a császári rendelet felolvasása után oly kíméletlen beszédet intézett a pápa ellen, hogy az a zsinat résztvevőiben a legkínosabb hatást váltotta ki. A miniszter a pápát okolta a konkordátum kudarcáért s azzal vádolta, hogy lépten-nyomon megszegi ezt a megegyezést, s így a császár kénytelen a nemzeti zsinat útján gondoskodni alkalmas szabályokról, nehogy a hívek és a papok főpásztor nélkül maradjanak.
A beszéd Boulogne troyes-i püspöknek adott válasz akart lenni, aki a bevezető Veni Sancte alkalmával bátran síkra szállt az Egyház szabadsága mellett. Éppúgy Emery ellen is szólt, aki még Napóleonnal szemtől-szemben is védelmére kelt a pápának. Droste-Vischering, Münster püspöke pedig a felirati javaslat tárgyalásánál kijelentette, hogy addig ne is tanácskozzanak, míg meg nem kérik a császárt, hogy adja vissza a pápa szabadságát. Csatlakozott ehhez Desolles chambery-i püspök és mások is pártfogolták az indítványt, úgyhogy Fesch bíboros csak nehezen tudta elérni, hogy a zsinat egyelőre a kérdést ne bolygassa. De a továbbiak folyamán is történtek a pápa mellett megnyilatkozások, köztük a legnagyobb feltűnést keltők egyike d’Avian bordeaux-i érseké volt. Napóleon nem kaphatta meg a zsinattól azt a hódoló feliratot, melyet elvárt s épp ezért a felirati vitát berekesztette, s meghagyta a zsinatnak, hogy kizárólag a püspöki kinevezések kérdésével foglalkozzék, s amíg a bizottság az erre való javaslattal elkészül, függessze fel üléseit.
A bizottság többségében az a helyes elv kerekedett fölül, hogy a zsinat nem illetékes ilyen jelentős kérdés elintézésére, éppen azért a pápával kell megbeszélnie a dolgot. Napóleon ez ellen felindultan tiltakozott. Ö nem azért hívta össze a papokat, hogy azok állandóan a pápát emlegessék, hanem hogy kívánságait teljesítsék. A császár már arra gondolt, hogy feloszlatja a zsinatot, de azután ő maga szerkesztette meg a püspökök megerősítésének javaslatát. Ez azonban nem egyezett meg a többség akaratával, mire július 10-én felfüggesztette a zsinatot és annak három legellenzékibb tagját, Boulogne troyes-i, Hirn tournay-i és Broglie gent-i püspököt a vincennes-i várbörtönbe záratta.

Az erőszak újból megtette hatását. A megfélemlített zsinati atyákat most sorra vették Maury bíboros és a rendőr- és kultuszminiszter s addig puhították őket, míg ellenállásukat fel nem adták. Rövidesen jelenthették a császárnak, hogy a zsinat atyái egy véleményen vannak vele, mire Napóleon augusztus 5-én újra megnyittatta a zsinat üléseit s hamarosan megszavaztatta a következő pontokat: 1. a zsinatot megilleti a jog, hogy döntsön a püspökök kánoni megerősítésének kérdésében; 2. ennek következtében elhatározták, hogy az érsekségek és püspökségek egy évnél tovább nem maradhatnak betöltetlenül; 3. a császár által kinevezett főpapok a pápától kérik megerősítésüket; 4. a pápa ezt 6 hónapon belül megadja; 5. de ha nem tenné, az esetben a metropolita vagy ennek hiányában az egyháztartomány rangidős püspöke gyakorolja a megerősítés jogát.

A pápát szeptember 2-án kereste fel a zsinat küldöttsége, köztük 5 „vörös” bíboros is, hogy a határozatok jóváhagyását kieszközölje tőle. A pápa magánosan állta velük szemben az újabb ostromot. Megbízható bíbornokai mind különböző börtönökben sínylődtek, akik pedig Párizsból jöttek, azoknak őszinteségében méltán kételkedhetett. Ezek inkább Napóleon szolgái voltak, mint az ő tanácsosai. Szeptember 20-ig tárgyaltak vele, de ekkor is csak oly brévét tudtak kieszközölni tőle, mely elismeri a metropolitáknak azt a jogát, hogy amennyiben ő 6 hónap leteltével sem erősítené meg a kinevezett püspököket, akkor azt az ő nevében megtehetik, de különben minden tekintetben megkövetelte a francia hierarchia engedelmességét és tiszteletét az Egyház és annak feje iránt.
Napóleon azonban nem találta kielégítőnek a brévét, mindenekelőtt azért, mert csak Franciaországra vonatkozott s a birodalom többi államára nem. Ezért nem fogadta el és a pápának megüzente, hogy a konkordátumot nemlétezőnek tekinti, kánoni megerősítéseivel nem törődik. A zsinatot ezután októberben meglepetésszerűen feloszlatta. Az egyházpolitikában most egyelőre szünet állt be, mivel a küszöbön álló orosz hadjárat kötötte le a császár figyelmét. Terveit azonban nem ejtette el, később még szent Ilona szigetén is emlegette, hogy ha Oroszországból győztesen került volna haza, a pápát fénnyel és hódolattal akarta övezni, nehogy éreznie kelljen a világi hatalom hiányát, de a vallási és egyházpolitikai ügyek kormányzását éppúgy egyedül magának akarta volna fönntartani, mint a politika irányítását. Ezzel azt akarta elérni, hogy a császársággal egyesített államok még szorosabban fűződjenek hozzá s a békét is biztosabban sikerüljön fenntartania. Zsinataiban, úgy tervezte, az egész kereszténység képviselve lesz, és a pápák megelégedhetnek az elnök szerepével. A zsinat összehívása és határozatainak szentesítése a császárra tartozott volna, mint hajdan Nagy Konstantin és Nagy Károly idejében. Ez a főhatalom csak úgy csúszhatott ki az idők folyamán a császárok kezéből, mert elkövették azt a hibát, és megengedték, hogy a pápák távol lakjanak tőlük.

Ez volt az az álom, mely a császárt állandóan foglalkoztatta. Nem is indult el addig Oroszországba, míg VII. Piust nem szállíttatta Fontainebleauba. Ürügyül azt hozta fel, hogy Savonát veszélyeztetik az angol cirkálók. Parancsot adott arra is, hogy a „vörös” bíborosok és a kormánytól megbízhatónak ismert püspökök állandóan mellette legyenek s készítsék elő a pápát az újabb engedményre.
VII. Pius 1812. június 20-án érkezett meg teljes inkognitóban száműzetése utolsó állomására. Mitsem törődött már a kastélyban rá várakozó pompával, vörös bíborosainak és lila prelátusainak hízelgéseivel; a megpróbáltatások végleg kimerítették és hetekre ágynak döntötték. Ha tudta volna, hogy ezek már az utolsó keserűségek, talán könnyebben viselte volna mindezt el, de a bizonytalan jövő, a várható nagy nehézségek és küzdelmek igen megnehezítették neki e hónapokat.

Isten malmai azonban, ha lassan is, de biztosan őrölnek s Napóleon uralmának is gyászos vége lett. A pápai kiközösítés súlyos terhe elkísérte az orosz hómezőkre is és katonái kezéből akkor hullott ki a fegyver, amikor legtávolabb volt hazájától s így a csapás is a legérzékenyebben érintette. Éppen akkor, amikor azt hitte, hogy hatalma és ereje a csillagokig ér, a magasságból bukott a mélyre, mert 1812 csikorgó tele megsemmisítette katonaságát és akkora vereséget mért rá, hogy csak seregének roncsaival tudott menekülni Oroszországból.
Katonáinak fegyvereivel Napóleon hatalmának alaptényezője hullott ki a kezekből s a nagy veszteség tehertétele helyzetének politikai alapjait rendítette meg Franciaországban. Az erőszak helyett most minden irányban simább, politikaibb eszközöket alkalmazott, még a pápával szemben is jobbnak látta, ha engedékenyebbnek mutatkozik. Levelet írt a pápának s mintha misem történt volna, legjobb barátjaként üdvözölte őt. 1813. január 19-én pedig személyesen is meglátogatta őt, átölelte, megcsókolta. Ezekkel a külsőségekkel a keresztény közvéleménynél és a pápánál barátságos úton akarta elérni azt, amit eddig erőszakkal nem tudott kicsikarni.
Megtette azt is, hogy már előzőleg elküldte hozzá legmegbízhatóbb főpapjait, hogy rávegyék a barátságos viszony megteremtésére. Maga Napóleon pedig 5 napon keresztül tárgyalt a pápával, míg végre a testi erejében teljesen kimerített aggastyánnal sikerült megkötnie az újabb ú. n. fontainebleau-i konkordátumot. Ez teljesen Napóleon szájíze szerinti volt, de az Egyházra annyira hátrányos, hogy amikor a „fekete” bíborosok elolvasták a szövegét, a szójáték szerint „megvörösödtek” tőle.

A fontainebleau-i konkordátum lényegtelen eltérésekkel átvette a nemzeti zsinat határozatait, amelyek értelmében a pápa évi 2 millió frank kárpótlást kap eltulajdonított birtokaiért, székhelyét tetszés szerint Franciaországba vagy Itáliába helyezheti át, a püspöki kinevezések joga a császárt illeti meg, kivéve a Róma-környéki és még 10 később megalapítandó püspökségnél, amelyeknél a kinevezés joga a pápa hatáskörébe tartozik. A megerősítés is a pápa joga, csupán az esetben a metropolitáé, ha ő 6 hónapon belül nem teljesítené. A kegyvesztett főpapokat és bíborosokat a császár ismét kegyeibe fogadja s az ú. n. „fekete” bíborosok is visszatérhetnek a pápához.
Ez utóbbi volt az egyetlen pont, amely megvigasztalhatta a pápát, hiszen viszontláthatta kedvelt kardinálisit: Consalvit, Paccát, Di Pietrót és megbeszélhette velük a konkordátumot, amelyet a pápa csak tervezetnek szánt, hogy annak alapján meg lehessen majd alkotni a végleges szöveget. Napóleon viszont végleges szövegnek tekintette a megegyezést és a templomokban Te Deumot mondatott, a birodalom törvényei közé iktatta akkor, amikor még az Egyház törvényes kúriáján nem mondták ki a döntő szót. Amikor a pápa arról panaszkodott a fogságból hozzá visszatért bíbornokoknak, hogy hosszú fogságtól megtörten, teljes testi és lelki elcsigázottságban írta alá a konkordátumot, a bíborosok megvigasztalták és visszavonatták vele az egészet. Consalvi szerkesztésében a pápa március 24-én megírta a császárnak, hogy lelkiismeretfurdalás és bánat gyötri, nincs békéje és nyugalma, amióta ezt a konkordátumot aláírta. Emberi gyarlósága szánalmas, hiszen vétett az Egyház joga és szabadsága ellen, ezért kötelességének tartja, hogy az adott engedményeket becsületesen visszavonja, úgy mint egykori elődje, II. Paskál tette V. Henrik császárral szemben.

E bátor lépéssel a pápa nagy lelki tehertől szabadult meg, életkedve visszatért, tudott enni és aludni s ereje is növekedett. Nem ijedt meg Napóleon újabb fenyegetéseitől, aki azt üzente, hogy úgy látszik mindaddig nem lehet rendbejönni a dologgal Fontainebleauban, míg néhány papnak (a fekete bíborosokra célzott) le nem ütteti a fejét. De a pápa most már nem hátrált meg. Napóleon nem sok eredményt ért el azzal, hogy a pápa levelét eltitkolta s a konkordátumot törvényként kihirdettette, a pápa ugyanis másolatban megküldötte Napóleonnak irt levelét az összes bíborosoknak, sőt allokúciót is mellékelt hozzá, melyben kinyilatkoztatta, hogy a metropolitáknak mindazon intézkedései, melyek érvényüket a konkordátumból kívánják meríteni, semmisek, s így az általuk megerősített püspököket sem tekintheti törvényeseknek.
Az idő túlhaladta Napóleont és nem engedte, hogy újabb erőszakot alkalmazzon. Kimerült hadereje nem bírt megbirkózni az orosz-porosz szövetségesekkel s nemcsak Olaszország, de maga Franciaország is kiszakadt hatalmi köréből. A lavina megindult s mielőtt eltemette volna őt és a császárságot, kész volt hazaengedni a pápát és Rómán kívül a trasimenói megyéket is visszaadatta neki. A pápa azonban ragaszkodott teljes függetlenségéhez és állama csorbítatlan birtoklásához. E miatt aztán Róma helyett újra Savonába szállíttatta őt a császár, de ez már nem sokat változtatott a dolgok folyásán. Amikor a prágai békekonferencia elkezdődött, a pápa teljes jogú rehabilitációját már nem tőle, hanem Ferenc császártól kérte. Az osztrák császárnak írt levelében visszakövetelte mindazon jogait, hatalmát és teljes szuverenitását, melytől négy és fél éven át megfosztották.
Nem a hatalom keresése, nem a birtok utáni vágy, hanem tisztán a vallás java az, amely miatt tartományait mint szent Péter javát visszavárja. Eltekintve esküjétől és sok más körülménytől, nem hoz fel más tényt, mint fogságának szánalmas helyzetét. Ez az egyetlen példa, írja, nagyon is elegendő annak bizonyítására, hogy az Egyház feje, aki államától és szuverenitásától meg van fosztva és más fejedelemnek van alávetve, miféle szabadsággal gyakorolhatja feladatát és mily akadályokat gördíthet az állami féltékenység az elé, hogy egyházfői tisztét más fejedelmek országaiban is háborítatlanul gyakorolhassa. Sajnos, már több éve, hogy az egyetemes Egyházat nem kormányozhatta az, akit az Egyház isteni Alapítója e feladatra rendelt.

I. Ferencnek több becsületbeli adóssága volt a pápával szemben. A vesztett wagrami csata után nem állhatott ki a pápa mellett, most azonban ez neki, mint békeközvetítőnek, annál inkább módjában állott. Késedelem nélkül tudomására is hozta Napóleon megbízottjainak, hogy a szövetséges hatalmak sürgetik a pápai állam csorbítatlan helyreállítását, és VII. Piust teljes függetlensége elismerése mellett római székvárosába szándékoznak visszahelyezni. Az ellenkezésnek most már nem volt értelme s így Napóleon 1813. március 25-én hazaengedte a pápát, aki a magyar huszárok kíséretében május 24-én a hívők leírhatatlan lelkesedése közben vonult be az Örökvárosba.

A pápát a visszanyert szabadság Rómába, Napóleont a száműzetés Elba szigetére sodorta. Innét még egyszer megkísérelte, hogy visszanyerje császári koronáját, s e kísérlet eredménye futó 100 napi uralma lett. Visszatérése még egyszer felrázta Itália függetlenségi politikájának híveit, akik e függetlenséget a Napóleoni birodalommal való benső egységben hitték. Murat 1815. március 30-án függetlenségi nyilatkozatot bocsátott ki és 50.000 főnyi sereggel indult a pápai állam ellen. „Olaszok! ütött az óra – hangzott a felhívásban –, hogy betöltsétek Itália hivatását! A sors nemzeti önállóságra hív titeket! Az Alpoktól le a Scylla szorosáig visszhangzik e hívás: Itália szabadságáért!”
A pápa Genuába menekült, az olasz nép azonban a közelmúlt tapasztalatai után inkább a békére és nyugalomra vágyott. Murat éppúgy elbukott a csatatéren, mint Napóleon Waterloonál s a pápa 1815. június 7-én, most már végérvényesen elfoglalhatta szent Péter trónját. Napóleon pedig az óceán szent Ilona szigetén élte le hátralévő napjait.

Apológiába kívánkozó tanulságos párhuzam, melyet a történelmi sors mutat a két nagy ellenfél, az egykor lealázott pápa s a száműzött császár közt. Napóleon két ízben vetette VII. Piust fogságba és neki is két ízben kellett számkivetésbe mennie. Az egyik oldalon Savona és Fontainebleau, a másikon Elba és szent Ilona szigetének nevét találjuk. A pápa hétéves fogságát Napóleon ugyancsak 7 évi fogsággal fizette vissza. S a történelem eseménysora ott is nyíltan kimutatta Isten ujját, hogy Napóleont éppen Fontainebleau-ban, ugyanabban a kastélyban és ugyanabban a teremben kényszerítették a hatalmak a császári trónról való lemondásra, ahol ő a pápát világi hatalmáról való lemondására akarta kényszeríteni. A lemondás esetén két millió frankot kínált a pápának, s most ő is épp két millióval volt kénytelen beérni. Annakidején senkit sem engedett a fogoly pápához, s most neki is keserűen kellett éreznie, mit jelent, ha egy uralkodót nehéz helyzetében bizalmas tanácsadóitól is megfosztanak. Az angolok legszűkebb környezetén kívül még saját édesanyját sem engedték hozzá. A Notre Dame-i koronázáskor a császár kiragadta a koronát a pápa kezéből és maga tette fejére, most pedig mások rántották le róla.

De az élet kevélységéből fakadó hibái mellett, Napóleon akarva-akaratlanul, végrehajtotta történelmi küldetését. Javára kell írni, hogy a forradalom oltárpusztításait beszüntette, s a szentélyeket visszaadta Istennek. Jutalma az lett, hogy VII. Pius két papot küldetett hozzá, ezek vigasztalták, mikor lelkére nehezedett a betegség és az elhagyatottság fájdalma. Élete végső szakában Napóleon a vallásból merítette vigaszát, s boldog volt, amikor meggyónt és áldozott. Halálküzdelme előtt, 1821. május 4-én ismét megáldozott és ezt mondta: „Megbékültem az egész emberiséggel.” A pápa áldását küldte a haldoklónak, Napóleon pedig végrendeletét e szavakkal kezdte: „A római, apostoli, katolikus vallásban halok meg, melynek kebelén születtem.”

HETEDIK FEJEZET:
ÚJ IDŐK, ÚJ FELADATOK

Korkép. A Szentszék politikája. VII. Pius pápaságának eredményei

A forradalom eszményei közül még azok is, melyek alkalmasak voltak arra, hogy a történelem folyamatosságába legyenek illeszthetők, még ezek is ellenhatásokat váltottak ki. A forradalom és Európa régi rendje annyira ellentétes irányúak voltak, hogy a forradalom után a régi rend visszaállása még ezeket a maradandó képződményeket sem tudta elfogadni. Erre csak akkor került sor, amikor a kedélyek egészen lecsillapodtak, s nyilvánvalóvá lett, hogy újabb forradalom kockázata nélkül nem lehet előlük elzárkózni.

Napóleon száműzetése után Franciaországnak és Európának alaptételei további elemzésükben a forradalmi eszmék, sőt ezek természetes előzői, a felvilágosodás tételei, máról-holnapra értéküket vesztették, legalább is az Európa sorsát intézők szemében. A hatalom eszközeit kezükben tartó politikusok, diplomaták és koronás fők a szerint ítéltek meg minden gondolatot, eszményt és intézményt, hogy azok a történelmi múltnak eredményei-e vagy pedig a forradaloméi és a belőle kilépő Napóleonéi voltak-e. A nagy visszahatás, mely az ú. n. „szentszövetségben” találta meg hatalmi szerkezetét, gyűlölt minden forradalmi újítást és a forradalmi rendszer kikapcsolásával, a történelmi múlt folytatását, a régi évszázados intézményekhez, sőt ezek forradalom előtti formájához való visszatérését tette politikai dogmává. Az egyes államok belső viszonyainak rendezésénél a forradalmi állapotokat, az európai államszisztémában pedig az évszázados királyságok rendszerét akarták visszaállítani.

Azonban súlyos hiba volt, hogy teljesen kikapcsolni óhajtották a forradalmi időnek két és fél évtizedét s ez az engedni nem akaró merevség éppúgy megbosszulta magát, mint az ugrásszerű és az arra meg nem érett változás. Feltűnő, hogy az államok sorsát intéző politikusok és diplomaták közül éppen Consalvi bíboros értette meg leginkább korának hangulatát és az elmúlt negyedszázad gondolataiból és intézményeiből nem egy olyat akart megtartani, ami bevált, de amiért a római kúria több tagja ferde szemmel nézett rá. Ez is egyik oka volt, amiért Pius halála után el kellett hagynia államtitkári állását, de hogy helyes úton járt, annak elismerését a vele megbékült XII. Leótól kapta, aki egyik kihallgatása után így nyilatkozott róla Zurla bíborosnak: „Soha tanulságosabb, tartalmasabb, az Egyházra és államra hasznosabb beszédet nem hallottunk.”
A Consalvihoz hasonló méretű politikusok ritkák voltak a restauráció korában s a legtöbbjükre alkalmazni lehetett a Bourbonokról kelt szállóigét: semmit nem felejtettek, de nem is tanultak semmit. Így 1820-tól 1848-ig megint mindenütt különböző forradalmi válságok rázkódtatták meg Európa nyugalmát és békés fejlődését.

A politikai elnyomatás a népek és nemzetek önálló és öntevékeny szellemi életet élő rétegeiben önkéntelenül kiváltotta a politikai szabadságnak és a nemzeti öntudatnak érzését s a rájuk nehezedő erőszakra erőszakkal válaszoltak. A cári uralmat a katonai zendülések figyelmeztették a kormányrendszer hibáira, hasonlóképpen forradalmaktól hangos Spanyolország és Portugália, és forradalmakkal adnak életjelt magukról a Balkán ébredező népei is. A német területen is nemzeti, társadalmi és szellemi téren egyaránt zúg a forradalmi nyugtalanság. A századok óta darabokra esett Olaszországban is minduntalan zavarognak a karbonárik, a forradalom hangulatával, mintegy állandó készségével vannak tele a francia polgári elemek.
Az osztrák-magyar monarchia uralmi egysége alatt, külön politikai és kulturális életformák eszményeivel, megmozdulnak a nemzetiségek, a magyarság újra megtelik nyelvi és politikai különállásának szenvedélyes öntudatával.

S ha e jelenségek közvetlen rúgóit vizsgáljuk, a közös szellemi tényezőkre bukkanunk rá. A merev konzervativizmus képtelen megküzdeni az új életérzésekkel s ezek egyre erősbödő követelményeivel. Ott van például Franciaország, ahol a múlthoz való ragaszkodás oly szertelenül nagy volt, hogy az újból uralomra jutott osztályok, nevezetesen a főurak, főnemesek és főpapok karöltve a királysággal, tudni sem akartak a forradalom következtében beállott tényleges állapotokról. Politikai és szociális érzés híján mindent úgy akartak kezdeni, mintha az elmúlt negyedszázad – s hozzá még ennyi változás! – el sem hömpölygött volna a fejük felett. Ennek az lett a következménye, hogy elvesztették befolyásukat a nemzeti élet fejlődésére s annak irányítását a polgári elemek vonták magukhoz.

A polgári társadalom ellene volt a forradalom szertelen demokráciájának, de ugyanakkor nem kívánta az abszolút királyság feltételek és garanciák nélküli uralmát és a feudális osztályok uralmát sem, mert mind a kettőben a szabadság veszélyét látta. Az ő evangéliuma Montésquieu tanítása volt. Az itt lefektetett elvek alapján iparkodott felépíteni új világát s felvenni harcát a tradicionalizmussal szemben. Útvonala a liberalizmus, s mert a Bourbonok ezzel nem értettek egyet, megbuktatta őket (1830) s helyükbe a polgári nemzetállamot keltette életre. Zászlajára ez az irány az egyéni és állami szabadság jelszavát írta.
A polgári liberalizmus, ha nem is oly nagy mértékben és durva módon, mint korábban a forradalom, de mégis csak felmondta a barátságot a katolicizmus és az Egyház képviseletével s így elég korán megszületett az antiklerikalizmus, amely a francia gondolkozásból, az újságok, írók, tudósok, filozófusok és szociológusok munkái révén csakhamar átáramlott Európa többi országaiba is, ahol más-más színezéssel, de ugyanolyan eredményekre vezetett, mint szülőhazájában.

A forradalom vallástalanságával szemben azonban Chateaubriand a Kereszténység szelleme című munkájának megjelenése után, a hitélet terén józan és lendületes ellenhatás támadt. A mű eredeti nyelvű kiadásai egymást érték s egyes tévedései mellett is óriási nevelő hatást eredményezett nemcsak otthon, hanem külföldön is. Maga a szerző az 1828-as kiadás előszavában így nyilatkozik: „Templomaink úgyszólván még romokban voltak, amikor megjelentettem a Kereszténység szellemét. Az emberek érezték a hit szükségét, vágyakoztak a vallás hosszú évek óta nélkülözött vigasztalásai után, tódultak az Isten házába, mint járvány idején az orvoshoz. … Viszontagságaink áldozatai az oltár körül szorongtak, mint hajótöröttek a sziklán, ott keresték üdvüket.”
A lendületes egyházi és hitélet megteremtése mégsem sikerült oly mértékben, amint azt a kezdet után remélni lehetett volna. Chateaubriand a hitéletnek mintegy csak a felszínét érintette, a mélyebb rétegekbe való hatolás még váratott magára. Mindenesetre az általa teremtett iskolából kerültek ki Bonald és De Maistre s maga Lamennais, aki 1817-től kezdve, mint egy új iskola feje tűnt fel s később még sokat beszéltetett magáról. Mialatt ez a kör kiforrta saját problémáit, az adott helyzet védelmében mindenesetre szükség lett volna tehetséges és jól író katolikus gárdára, mert különösen a sajtó öntötte el a közvéleményt a papság és a katolikus intézmények elleni támadásokkal. A Constitutionnel című lapnál pl. külön szerkesztő volt megbízva afféle papi botránykrónika állandó vezetésével, melyet gyanúsításokkal, rágalmakkal és a tények elferdítésével tápláltak. Pamflet pamfletet követett, a 18. század egyházellenes irodalma pedig valóságos újravirágzását élte meg.

Voltaire, Rousseau, Holbach és Diderot könyveinek új kiadásai az egykorú adatok szerint elérték a 2.700.000 példányt. Ez az irányzat a társadalomnak politikai feszültségekkel való telítettségéből fakadt, a hierarchiát a szabadság ellenségének s a francia feudális gondolat barátjának tekintették, s erre a véleményre a francia katolicizmusnak politikailag aktív szárnya valóban szolgáltatott is okot: a párt, az ú. n. „partie pretre”, indokolatlanul is túlságosan összekötötte sorsát az uralkodó feudalizmussal s nem volt eléggé előrelátó, hogy észrevette volna e rendszer biztos lealkonyulását. Eljárásával halálos ellenségévé tett egy sokrétű társadalmat, amely a régi rendszerrel ellentétes politikai utakon kereste életérdekeit.
A konzervativizmusból fakadó helytelen irányvonallal a klérus nemcsak magának ártott, hanem a rendszernek is, amelyet képviselt. Felidézte maga ellen egy egész társadalom politikai szenvedélyeit akkor, amikor egyelőre nem is építésről, hanem csak a romok eltakarításáról volt szó s még ez a munka is tele volt gátló körülményekkel. A papság száma megfogyatkozott, 1815-ben 5000 plébánia és 7000 segédlelkészi állás volt betöltetlen, s az utánpótlás nehezen ment, hiszen egy ellenálló és ellenséges erőkkel telt társadalomból kellett volna történnie, s a kormányzati hatalom érthető okokból állandóan akadékoskodott. A harc két egyenlőtlen erejű front küzdelme volt: a liberalizmus tömegerőinek és politikai megfogalmazottságának fölül kellett kerekednie a konzervatív gondolattal szemben a jövő alakításában.

Ez a kétfelé hajlás majdnem ugyanazon módon hasonló eredménnyel jelentkezett Németországban. A forradalom ellenhatásaként először a keresztény romantikusok nemzedéke lépett fel; szinte ideális magaslatról kezdte meg a jövő német élet kialakítását. Szemléletük köröskörül csupa romot látott. A forradalom alapjaiban forgatta fel mindazt, amit a múlt alkotott, de helyébe jobbat és biztosabbat nem tudott adni, sőt zűrzavart támasztott az élet egész vonalán. Ebből kellett kilábolni, de hogyan? A romantikusok ennek módját abban látták, ha a kereszténység, helyesebben az örök Egyház tételei ismét érvényre jutnak, állami, társadalmi és egyéni vonatkozásban egyaránt.
Novalis merészen hirdette, hogy a boldogság csak az örökké tartó Egyházban lelhető fel, s a béke és a nyugalom csak akkor tér vissza az emberekbe, ha a túlvilági értékek után vágyódó Egyház ismét megnyithatja áldásainak és kegyelmeinek ősrégi bőségszaruját a népekre. Felfedezi a keresztény középkornak indokolatlanul ócsárolt nagyszerűségét, mikor az emberek jobbak, boldogabbak tudtak lenni. Az érdeklődést a múlt felé irányítja, s az egész romantikus iskola a maga élharcosaival, mint Brentano, Görres, Overbeck, Schlegel és Werner, azt hirdeti, hogy a jövő orvoslását a múltban kell keresni.
A középkor óta a német szellem felett nem jelentkezett ilyen fénnyel a katolicizmus: a németség számára oly fontos téren, mint az irodalom. Erről az elvontnak és csupán eszmeinek nevezhető alapzatról, az irodalomról, azonban még mindig döntő jelentőségű folyamatok és mozgalmak sora indulhatott volna el a német életben. Hogy ez mégsem következett be, annak egyik s talán legmélyebben fekvő oka, hogy a lutheri gondolat most is harcba szállt a Rómától irányított katolicizmussal.
A lutheranizmusra – mint egyházszervezetre és társadalomra – támaszkodó kormányzatok éppen ezt a természetű hatalmukat féltették a katolicizmusnak akár csak eszmei érvényesülésétől is. Azzal szemben, annak elvont, egyelőre csak gondolati elemzések magaslatain járó álomszerű világával szemben kimutatható tudatossággal a protestantizmusban megrezzenő német politikai és szellemi vezetőréteg reális és konkrét politikai, katonai és szervezési programokat vett fel, egyetemeken, katonatiszti iskolákban, diákegyesületekben. A német jövő iránytűje mindjobban eltér a romantikusoktól, a vezetést a hivatalnok- és katonaosztály veszi kezébe. Kibontakozik kezdeteiből a német kapitalizmus is s Németország jövőjét ezek szabják meg. Így jut el a romantikusok keresztény és katolikus elgondolása holtvágányra. Irányuk aktív tömegeket úgysem tudott vonzani s velük szemben az irodalomban is más iskolák lépnek fel és győznek: ezek egyik élén Heine és minden eszmeit szétoldó maró gúnya áll.

Nem sok jóval kecsegtetett a jövő a katolikus Egyház számára az osztrák-magyar birodalomban sem. Itt ugyan nem bírt annyira jutni a forradalmi kísérletezés, hogy bármiféle valóságos eredményt ért volna el, a francia forradalom eszmei híveit inkább csak amolyan forradalmár „Schöngeist”-eknek (széplelkeknek) lehet nevezni, akik magukban lelkesedtek a francia forradalmi eszmékért, de mihelyt nyíltabban adtak ezeknek kifejezést, az államhatalom kérlelhetetlenül lesújtott rájuk. Itt érintetlenül megmaradt a szellemi és politikai életforma s a régi merev egyházpolitika: az Egyház életének menetét továbbra is a jozefinizmus szabta meg.
Történtek ugyan egyes kísérletek szabadabb és egészségesebb keresztény és katolikus élet kialakítására, de nem nagy eredménnyel. Az egyházfők legnagyobb része szintén a jozefinizmusnak hódolt, s ha akadt köztük néhány bátrabb kezdeményezésű férfiú, ezeknek kezét is megkötötték az állampolitika különcei. Katolikus szellemű romantikus írókról nálunk alig lehet beszélni, de ha lehetett volna is, alig remélhető, hogy ezek meg tudták volna változtatni a jozefinista politika arculatát.
Kisebb körök és egyesületek alakultak, de ezek sem tudták elevenebb mozgásba és szélesebb sodrásba hozni a katolikus életet. Magyar vonatkozása miatt is megemlíthető Széchenyi Ferenc (szerk. megj.: aki szabadkőműves volt) és bécsi köre, melynek kötelékébe tartozott a császárváros legnagyobb apostola, Hofbauer szent Kelemen, továbbá Pilato, Penkler, Job és HeIferich, magyar részről pedig Fischer egri érsek, Somogyi szombathelyi püspök, Jordánszky esztergomi kanonok, Veinhoffer pinkafői plébános, továbbá Alexovics Vazul, Szaicz Leo és Albach Szaniszló. Ezek részletes programot állítottak össze, hogy ennek alapján nagyszabású munka indulhasson el, azonban szavaik és írásaik csak kisebb körökben terjedtek el és nem voltak képesek arra, hogy sok más tényezővel karöltve, megtörjék a jozefinizmus vastag jégkérgét.
Látszólag még a monarchiában nyílott a legtöbb lehetőség arra, hogy az Egyház megindíthassa offenzíváját a maga elveinek diadaláért, a valóság szerint azonban ez a harc tisztán védekező volt. Az Egyház elveinek kifejlődését akadályozta a megmerevedett konzervatív politika. A lassan lábrakapó liberalizmus pedig itt is támadóan lépett fel az Egyházzal szemben.

Védelmi helyzetre szorult az Egyház magában a pápai államban is. Itt az olasz nemzeti öntudat lépett előtérbe s még a franciák nápolyi uralma alatt karbonaristák néven szervezetbe tömörült, hogy lerázza a francia igát. Ennek megtörténte után hálózatát kiterjesztette az egész félszigetre s kiadta az egységes Itália jelszavát. Nem tűrte a pápai uralmat sem, s 1817-ben fellépett a „gonosz papi zsarnokság” ellen. A karbonárik száma egyre gyarapodott, 1820-ban csupán Nápolyban elérte már a 20.000-et. Jelentékeny részük volt a nápolyi és szardíniai katonai forradalom (1820-1821) előidézésében, nemkülönben a pápai államban keltett zavargásokban. Az egyesülés különösen félelmes erejűnek ígérkezett, mikor Mazzini kifejlesztette belőle a szabadkőműves szellemű, „ifjú Olaszország” pártját, mely végül is az egyházi állam megszüntetéséhez s az Italia Unita megvalósulásához vezetett (1870).
A karbonarizmussal szemben megpróbálkozott fellépni az ú, n, „sanfedisták” pártja, amely a hit védelmét tűzte ki céljául, azonban a kor levegője és a reális politikai kapcsolódás lehetőségei a liberalizmusnak kedveztek.

Hasonló lehangoló jelenségekkel találkozunk másutt is, Spanyolországban és Portugáliában belső villongások és szintén egyházellenes áramlatok akadályozták a kereszténység fejlődését. Nem volt szerencsésebb a helyzet Németalföldön sem, melyet a bécsi kongresszus Belgiumból és Hollandiából kovácsolt össze. Vallási szempontból tüzet és vizet akart párosítani ebben az alakulatban, mert az északi protestáns rész állandóan ellenszenvesen kísérte a déli katolikus vidékek törekvéseit, és ezeken a katolicizmus felvirágoztatása nem is következhetett be előbb, mint amikor az 1831-i nemzetközi kongresszus ismét szétválasztotta a két országot.
A skandináv országokban, nevezetesen Dániában, Norvégiában és Svédországban a protestáns szekták, a nagy orosz birodalomban és a többi szláv területeken, Lengyelországot kivéve, a pravoszláv vallás következtében annyira kiszorult a katolicizmus, hogy súlya számba sem jöhetett. E részek úgyszólván missziós területekké váltak, akárcsak az Európán kívül eső földrészek, ahol tehát új módon és új eszközökkel kellett az Egyháznak munkába állnia.
A háromnyelvű és -nemzetiségű szövetséges köztársaságban, Svájcban nagy eltérések és ellentétek mutatkoztak. A katolikus többségű Schwyz, Uri, Unterwalden, Zug, Luzern, Friburg és Wallis kantonokban a konzervatív, katolikus szellem volt az uralkodó, míg a nem-katolikus részeken a liberális, sőt radikális irány hódított tömegeket. Így elkerülhetetlenné vált az összetűzés. A katolikus kantonok ragaszkodtak autonómiájukhoz s ennek keretében egyházi intézményeik további fejlesztésével, a különböző szerzetesrendek meghonosításával szép jövő ígérkezett náluk az Egyház számára. Ámde a nem-katolikus kantonok a centralizálásnak voltak hívei s rossz szemmel nézték a másik irány autonomizáló törekvéseit, s ezt az ellenszenvüket csakhamar az Egyházra is átvitték. Az ellentétek kirobbanása akkor következett be, mikor az autonomisták alkotmányuk védelmére 1845-ben külön szövetséget kötöttek egymással, mire kitört a polgárháború, mely 1847-ben a katolikusok vereségével végződött s erre heves egyházüldözés következett be egész Svájc területén.

Milyen képet mutat ugyanebben a korban a szigetország, Nagy-Britannia? Angliában az emigráns francia papok elég szép sikerrel kísérelték meg az évszázados megkeményedett anglikán előítéletek szétoszlatását. Ez azonban még távolról sem sikerült nekik annyira, hogy a katolicizmus minden irányú szabad fejlődése biztosítható lett volna.
Kétségtelen, hogy ettől kezdve a római Egyház már sokak előtt rokonszenvesebbnek tűnt fel, de híveit csak a társadalmi rétegeződés két végpontján lehetett megtalálni. Katolikus volt néhány igen előkelő történelmi múltú család és ennek szolgaszemélyzete, továbbá sok helyütt a kapitalizmus következtében kialakult ipari központok munkásnépe. Az előbbi réteg félénken visszahúzódott a közszerepléstől, hangot tehát nem adhatott katolicizmusának. Az utóbbinak pedig nem is állt volna módjában a közéletre a vallás érdekében befolyást gyakorolni. Angliában örvendetesebb idő csak akkor következett be, amikor felléptek a széles szellemi láthatárt áttekintő nagy konvertita bíborosok: Manning, Wiseman és Newman. Az ő nagy érdemük, hogy a katolicizmust Anglia szellemi vezető rétegei előtt is megbecsültté tették.

Hasonló volt a helyzet a presbiteriánus jellegű Skóciában is, hol a katolicizmus csak akkor hódíthatott teret, amikor az ipari fellendülés ezrével vonzotta oda az ír munkásokat, akik hitüknek itt is valóságos apostolai lettek. Írországban századokon át sokat kellett hitükért szenvedniök, de az üldözés és a nyomában járó kivándorlás sem tudta megritkítani soraikat, mert a lakosság 8/10 részét most is katolikusok alkották. Hitvalló kitartásuk sem maradt jutalmazatlanul, mert a Gondviselés O’Connell Dániel személyében oly férfiút állított élükre, aki kivívta nemcsak polgári, de vallási szabadságukat is.

A fentebb vázolt politikai válságok, társadalmi torzsalkodások, vallásellenes szellemi áramlatok egyaránt megnehezítették az Egyház tevékenységét s VII. Pius és utódai bármerre tekintettek, kevés kivétellel mindenütt a megnemértés és az ellenkezés akadályaival találták magukat szemben. A nehézségek azonban nem szegték kedvüket, hanem acélozták akaratukat, hogy mint az Egyház legfőbb pásztorai teljesítsék feladatukat.

A Napóleon fogságából kiszabadult VII. Pius azonnal hozzákezdett, hogy a napóleoni Európának egyelőre kialakulatlan halmaza felett rendezze az Egyház helyzetét. A bécsi kongresszusra magát Consalvit küldte el. A pápaság Napóleon alatti megpróbáltatásának nagy diplomatájára az a feladat várt, hogy úgy a pápai államnak, mint a Napóleon által megbolygatott egyházi jogkörnek sértetlen visszaállításáért harcoljon. Az előbbi cél elérésére két memorandumot nyújtott be, melyekben a jogos érvek felsorakoztatása mellett azt követelte, hogy mindama tartományokat és birtokokat, melyeket 1789-től kezdve az egyházi államtól erőszakosan elfoglaltak, a kongresszus most juttassa vissza jogos tulajdonosa kezébe. De sem Consalvi beadványai és tiltakozásai, sem utóbb a pápa tiltakozása célt nem értek. Európa térképét u. i. a győzteseknek már párizsi tanácskozása előkészítette és ezen lényeges változtatásokat a bécsi kongresszus sem kívánt hozni. A hatalmak ugyan, ahol csak lehetett, a legitimitás elvét tartották szem előtt, de ahol csak szükség volt, mindenütt a gyengébb rovására szóló tehertételekkel. Így éppen a pápaság birtokainak megcsonkításával, úgy határozták, hogy Franciaország megkapja az 1790-ig birtokolt területei mellett Avignon és Venaissin grófságot; Pálmát és Piacenzát Napóleon második felesége, Mária Lujza, ill. fia, a reichstadti herceg tartja meg, a Pó balpartján lévő területeket pedig Ausztria szállja meg. E döntés mellett illő lett volna, hogy a Szentszék is megfelelő kárpótlásban részesüljön. De ez nem történt meg, s így érthető, ha Consalvi e rendezés ellen erélyesen felszólalt, VII. Pius pedig keserű szemrehányást tett a kongresszusnak az 1815. szeptember 4-én tartott titkos konzisztóriumban.

Ha már ebben a kérdésben sem koronázhatta teljes siker Consalvi fáradozását, még kevesebb remény lehetett arra, hogy az alapvető egyházpolitikai kérdésekben jusson eredményre a kongresszussal. Az a szándéka, hogy egy általános érvényű konkordátum alapelvei szerint kell rendezni az egyházi kérdéseket egész Európában, nagyon hideg fogadtatásra talált s a megvalósulásnak első lépéséig sem jutott el. A kongresszus vezető tényezői már rég eltávolodtak a vallásos és egyházias szellemtől. Metternich a jozefinista gondolatvilágban élt, Talleyrand aposztata püspök volt, a protestáns Castlereagh lordot pedig kevéssé érdekelték a katolikus hitélet követelményei.

Ugyanakkor a kongresszus asztalán halomszámra feküdtek Európa különböző helyeiről érkezett kérvények és javaslatok. Ezek sürgették ugyan a katolikus restaurációt s az Egyház jogainak tiszteletben tartását, de a mód és a forma, ahogyan ezt javasolták, nem sok előnyt jelentett volna a Világegyháznak. Viszont a franciák a gallikanizmus, a németek a febronianizmus, az osztrákok a jozefinizmus elvei szerint akarták volna az Egyházon ejtett sebeket orvosolni. A legbizonytalanabb volt az egyházpolitika a német birodalomban. Wambold mainzi és Helfferich speieri kanonok javaslatai szerint ugyan Németország mind vallását, mind pedig kultúráját a katolikus Egyháznak köszönheti, tehát méltó és igazságos, hogy az Egyházzal kötendő egyesség a német alkotmány kiegészítő része legyen, amint az volt évszázadokon át: de már Wessenberg báró, a konstanzi egyházmegye helynöke, ezt úgy szerette volna elérni, hogy alakuljon meg a külön német nemzeti katolikus egyház, melyet Rómával legfeljebb laza kapcsolatok kössenek össze. Az ily zavaros tervezgetésre igen sokan hivatottnak érezték magukat, ami azután érthetővé teszi, hogy Consalvinak szigorúan a kánonjog elveire felépült javaslata nem válhatott népszerűvé, s a kongresszus úgy akart tőle szabadulni, hogy az Egyház és állam viszonyának rendezését az egyes kormányok belügyének jelentette ki, s a Szentszéknek külön kellett tárgyalnia velük.

Az Egyház feladatát nem könnyítette meg, hogy a kongresszus lezajlása után I. Ferenc osztrák császár, I. Sándor orosz cár és III. Frigyes Vilmos porosz király megkötötték az ú. n. szent szövetséget. Ez u. i. csak nevében volt szent és egyedül elveinek hangoztatásában volt keresztény, a valóságban ellenben nem jelentett mást, mint a forradalom előtti abszolutizmus korlátlan fönntartását. Érthető, hogy VII. Pius nem csatlakozott hozzájuk. Az uralkodók ígérete, hogy alattvalóikat patriarkális módon kormányozzák, csak ígéret maradt éppúgy, mint a keresztény elveknek tiszteletben tartása, amit szintén megfogadtak.
Egyetlen társadalmi rétegnek engedtek csak szót és ez a feudális főnemesség volt. A főnemesek viszont nem akarták megérteni az idők haladását és ezzel teljesen elvesztették népszerűségüket s a tömegek irányítása mindjobban a hatalom felé törekvő polgári réteg kezébe került.

Az Egyházat így két oldalról szorították az ellenséges erők, egyrészt az abszolutizmus kormányhatalmai, másrészt a polgári liberalizmus vallásellenes szellemisége. Maga a bécsi kongresszus sem volt egységes, csupa ellentétes érdek ütközött meg benne, s a tárgyaló felek felfogása pusztán abban egyezett meg, hogy egyformán húzódtak az Egyház igényeinek kielégítésétől. Az összes kormányok előtt az uralkodó hatalom abszolutizmusának újra való megalapozása s minél jobban való körülbástyázása lebegett s nem volt jogkör, melyet ne kívántak volna annak alávetni, így az egyházpolitika irányítását is. A kongresszus alatti és utáni tárgyalásokban az egyházi diplomáciának mindenütt a régebbi államegyházi teóriákkal kellett megküzdenie, hozzá az eredmény a legtöbb esetben csak átmeneti jellegű volt.
Konkordátumot, nagy nehézségek áthidalása árán, tulajdonképpen csak Francia- és Spanyolországgal, továbbá az olasz államokkal, valamint Bajorországgal és Poroszországgal sikerült kötnie. A többi államokban, így az osztrák monarchiában is megmaradt a régi helyzet vagy csak jelentőség nélküli siker kísérhette a Szentszék fáradozásait.

A Franciaországba visszatért Bourbonok Napóleon uralmának minden nyomát el akarták tüntetni s így történt, hogy XVIII. Lajos kormánya tett először lépéseket Rómában, hogy kölcsönös megértéssel szüntessék meg az 1801. évi konkordátumot és kössenek új megállapodást. A pápai kúria is örömmel fogadta ezt az ajánlatot és a tárgyalások Pressigny, majd a helyébe lépő gróf Blacas római követ közvetítésével megindultak Richelieu külügyminiszter és Consalvi államtitkár közt. A megegyezés elé az gördített akadályokat, hogy a kúria szilárdan követelte az Egyház teljes szabadságát, viszont a francia kormány nem akart lemondani a gallikán elvek joggyakorlatának lényegéről. Az alkudozásoknak végre az lett az eredménye, hogy 1817. június 11-én felújították azt a konkordátumi formát, melyet X. Leó és I. Ferenc kötöttek egymással 1516-ban. Ennek értelmében az 1801. évi megállapodás hatályát vesztette, eltűntek az „organikus cikkelyek”, melyek ellenkeztek az Egyház tanaival és törvényeivel. Az időközben megszüntetett püspökségeket és érsekségeket az állam visszaállította és újra elismerte. Számukat először 90-ben állapították meg, majd lecsökkentették 80-ra, éspedig 14 érsekségre és 66 püspökségre. Ezenkívül kimondták a káptalanok, szemináriumok és a szükséghez képest megfelelő számú plébániák felállítását, javadalmakkal való ellátását és néhány szerzetesrend befogadását.

Amikor VII. Pius a konkordátumot az „Ubi primum” kezdetű bullával már megerősítette, a restauráció Franciaországa szinte Napóleon kormányának stílusában állított a megegyezés érvénybelépésének útjába újabb nehézségeket. A francia kamara nem járult hozzá a konkordátumhoz, mivel annak több pontját sérelmesnek találta a gallikán szabadságjogok szempontjából. XVIII. Lajosból és kormányából pedig hiányzott a bátorság, hogy a Róma felé véglegesnek jelzett megegyezést megszavaztassa. Az újabb tárgyalások megindulásakor méltán fakadhatott ki VII. Pius: „Franciaország okozza pápaságunk legfájdalmasabb napjait.” A Franciaországban hagyományossá lett és minden politikai rendszeren érvényesülő gallikanizmus a katolikus királyi ház új uralkodói szaka alatt sem tudta önmagát megtagadni és olyan jogfeladásokat kívánt, melyekhez a pápa nem járulhatott hozzá. A hosszúra nyúlt tárgyalásoknak nem lett más eredménye, mint az új püspökségek és érsekségek szabályozása, de különben az 1801. évi konkordátum maradt gyakorlatban s azt lehet mondani, ennek pontjai szabályozták kevés módosítással Franciaország egyházi életét egészen 1905-ig.

Barátságosabb és őszintébb tárgyalófélnek mutatkozott a spanyol királyság kormányzata. Itt viszont maga a társadalom volt a saját politikai világnézete szerint aláaknázott s a spanyol félsziget csak most jutott a forradalmak korába. VII. Ferdinánd ugyan alighogy elfoglalta trónját (1814), megsemmisítette az Egyházra nézve végzetes napóleoni alkotmányt, eltiltotta a szabadkőművesség működését, visszaadta az egyes szerzetesrendeknek a forradalmak alatt elidegenített javait, sőt még a jezsuitákat is befogadta. Ezenkívül a katolicizmust államvallásnak jelentette ki s az Egyházat széleskörű jogokkal ruházta fel. Állampolitikája azonban szerves megoldások helyett reakciós, tiltó és megmerevítő rendelkezésekből állott s dacot és ellenállást kiváltó erőszakkal lépett fel a liberalizmus ellen. Emiatt 1820 újév napján katonai felkelés támadt s ez egy csapásra megsemmisítette nemcsak az elért eredményeket, hanem három éven át kíméletlenül üldözte az Egyházat.
A cadici alkotmány újból érvényt nyert, az egyháziaknak hűségesküt kellett rá tenni s akik ezt megtagadták, vagy börtönbe vagy számkivetésbe kerültek. A jezsuitákat minden további nélkül kiutasították, s a pusztításoknak áldozatul esett több mint 800 kolostor. A forradalmi liberalizmus kormányzata alatt megszakadt minden összeköttetés a Szentszékkel, mivel ez vonakodott a janzenista és gallikán felfogású Villanuova kanonokot követi minőségben elfogadni. Ennek következtében el kellett hagynia állomását Giustiniani madridi nunciusnak is. Az áldatlan helyzetnek csak akkor lett vége, amikor a francia intervenció 1823-ban megdöntötte a liberálisok uralmát. Erre Ferdinánd újból a korábbi rendszert léptette életbe, de az Egyháznak most sem volt oka örülni, mert a szüntelen polgárháborúk és forradalmak halomra döntötték mindazokat az eredményeket, melyeket békésebb viszonyok mellett elért.

Pontosan megismétlődött ez Portugáliában is.

De a lehető legsúlyosabb volt az Egyház helyzete a földrajzilag és történelmi fejlődés tényei szerint hozzá legközelebb eső területen, az itáliai félsziget különböző államaiban. A 18. század folyamán egészen baloldali és egyházellenes fogalmazást kapott olasz nacionalizmus földalatti szervezeteinek, a karbonáriknak zavargásai bénították meg kezét Piemontban, Nápolyban, Lombard-Veneziában, a luccai és modénai hercegségekben. Ezek uralkodóival VII. Piusnak szintén sikerült konkordátumot kötni. Papíron széleskörű jogokat és elvi szabadságokat vívott ki az Egyház számára, sőt Nápoly egyenesen államvallásnak jelentette ki a katolicizmust. De ugyanakkor az itáliai kormányzatok és a pápaság közt egyre jobban kiéleződtek a politikai ellentétek; a nápolyi királyságban a Bourbonoknak éppúgy nem tetszett a pápai állam, akárcsak északon a Habsburgoknak. A piemonti kormány az olasz nemzeti egység gondolatának feszítőerőit szegezte a pápaságnak s a tömegekben magukban, a polgárságban éppúgy, mint a kispolgárságban vagy parasztságban, egyre sürgetőbb erővel jelentkezett az egységes Olaszország kívánása s egyre égetőbben a gondolat, hogy annak az egyházi állam az akadálya.
Így az Egyház hitéleti és kulturális célkitűzései üres és távoli keretek voltak a tömegek számára a konkordátumok papírlapjain. Egyre többen tagadták meg nemcsak mint olaszok, de mint katolikusok is az Egyházhoz való tartozás, a hitéleti fegyelem és szeretet érzületét. Ez az érzületi szembefordulás teljes erővel hatott magában Rómában is, ahol az elégedetlen elemek egyre növekedtek s egyre erősebbé váló ellenzéki érzület szállt szembe a pápai kormányzattal. Maguk a nagyhatalmak is látták a pápaságot közelről érintő veszélyt és figyelmeztették is Consalvit, hogy tegyen engedményeket, főképpen a közigazgatás és az igazságszolgáltatás terén. Az államtitkár jogosan tekinthette ezt az ajánlatot képmutatásnak, mikor a hatalmak más oldalról inkább tüzelték, mint csendesítették a kedélyeket a pápa világi uralma ellen. Kár volt azonban a szükséges reformoktól vonakodni, noha alig hihető, hogy ezzel az olasz nemzeti egység gondolatát és további politikáját fel lehetett volna tartóztatni.
A pápaság állampolitikai és egyházpolitikai nehézségei csak keserű gondokat és kiábrándulásokat szereztek még a küzdelmekben megedzett Consalvinak is.

Ugyanolyan hatalmi törekvéseket képviselő kormányzatok és az Egyház felé ugyanolyan társadalmi kishitűség, mint a többi országban, mutatkozott a német birodalomban is, ahol Napóleon emlékét a teljes egyházjogi bizonytalanság, a zűrzavar s az Egyház hitéletének és anyagi helyzetének romjai hirdették. A pápaság azt szerette volna, ha a bécsi kongresszus újra visszaállítja a német-római szent birodalmat a maga régi rendszerével és régi intézményeivel együtt. A gondolat nehezen volt reálisnak mondható, de az ú. n. német szövetség nemcsak a hatalom reális garanciáit, de az eszmei alapvetést is nélkülöző szörnyszülött volt, amely a szent birodalom helyébe lépett. Az új alakulatban az egyházjogi és politikai kérdések az egyes államok belső hatáskörébe tartoztak s velük kellett külön-külön tárgyalásokat kezdeni.
Bajorországgal 1817-ben sikerült egyességet kötni, s ennek értelmében a bajor egyház szervezete két érsekségre és az alájuk tartozó 3-3 püspökségre oszlott fel. Az érseki és püspöki kinevezés joga a királyé, a megerősítés a pápáé. Az egyházfők tartoznak hűségesküt tenni uralkodójuknak. Gondoskodás történt a káptalanok és szemináriumok felállításáról, ezek javadalmazásáról és néhány kolostor visszaállításáról. A kormány elvben elismerte az Egyháznak mindama jogait, melyek az isteni rendelés alapján megilletik, azonban az elvi elismerést kérdésessé tette Miksa királynak a konkordátumot követő vallási ediktuma, amely már határozott államegyháziságot kívánt bevezetni a bajor állam részéről az egyházpolitikai joggyakorlásba. Ez az ediktum majdnem kenyértörésre vezetett, végül azonban a király volt az, aki engedett s a tegernsee-i rendeletben (1821) államtörvényi erőre emelte a konkordátumot, bár különösebb jelentősége ennek sem volt, hiszen a gyakorlatban továbbra is iparkodtak az Egyház szabadságát megnyirbálni.

Könnyebben tudott sikert aratni a Szentszék Poroszország protestáns királyánál, III. Frigyes Vilmosnál, s ebben nagy az érdeme a később katolikussá lett Niebuhr államtanácsosnak és kiváló történetírónak. A kölcsönös tárgyalások alapján VII. Pius kiadhatta 1821. július 16-án a „De salute animarum” kezdetü bulláját, amelyet a király felvétetett az állam törvényei közé. Ez a porosz katolikus hierarchiát két egyháztartományra, nevezetesen a kölnire és a gnesen-posenire osztotta s az előbbi alá a trieri, münsteri és paderborni, az utóbbi alá pedig a kulmi püspökséget rendelte. A breslaui és ermlandi, mint két kiváltságos egyházmegye, közvetlenül a Szentszék alá tartozott. A püspökválasztás jogát az uralkodó átengedte a káptalanoknak, magának csak az esetleges vétójogot tartotta fenn. Elismerte az Egyház jogait és kiváltságait s az anyagiak terén gondoskodott, hogy intézményeit, főképpen iskoláit fenn tudja tartani.
Nehezebb volt a helyzet a felső-rajnai tartományokban a kormányok febronianista és jozefinista politikája miatt. A konkordátum-kötés elől mereven elzárkóztak s csupán az egyházmegyék határainak rendezését engedték meg. Ezt a kérdést az 1821. augusztus 21-én kiadott „Provida solersque” bulla akként szabályozta, hogy freiburgi székhellyel felállította a felső-rajnai érsekséget és alája tartozókként a mainz-i, rottenburg-i, fulda-i és limburg-i püspökségeket jelölte meg. E főpapi székek betöltésénél ismét mutatkoztak nehézségek. A kormányok ugyanis közösen dolgozták ki egyházpolitikájuk vezérelveit s ezek merő ellentétben állottak az Egyház jogaival s azt követelték a püspöki székek jelöltjeitől, hogy az ő elveiket fogadják el. Közülük az egyik ezt visszautasította és jelentést tett Rómának, mire VII. Pius valamennyiüktől megtagadta a megerősítést. A felső-rajnai vidék és a Szentszék közt ezzel aztán a kapcsolatok annyira megromlottak, hogy az érintkezést csak XII. Leó vette fel újból, de a kormányok nyílt és céltudatos febronianizmusa miatt sem ő, sem XVI. Gergely nem tudott nagyobb eredményeket elérni.

Az osztrák birodalomban még csak kísérletek sem történhettek az Egyház és az állam viszonyainak szabályozására. Metternich ugyan már a bécsi kongresszuson meggyőződött arról, hogy ajánlatos volna az Egyház és az állam jogait körülhatárolni. A Szentszék pedig egyenesen sürgette ezt s mikor I. Ferenc nagy kísérettel 1819-ben ellátogatott Rómába, számított is rá, 4ogy a pápa és az uralkodó kölcsönös megértés alapján elintézhetik ezt a régóta vajúdó kérdést. De a konkordátum még csak szóba sem került, mert az osztrák kormányzat legtöbb tagjának semmi kedve sem volt ahhoz, hogy az 1780 óta hozott egyházi törvényeket revízió alá vegyék. Később is mindössze csak annyi történt, hogy I. Ferenc halálos ágyán lelkére kötötte fiának, V. Ferdinándnak, hogy amit ő elmulasztott, azt Ferdinánd mint utódja hozza rendbe és simítsa el a Róma és Bécs közt fennálló egyházpolitikai ellentéteket. De Ferdinánd sokkal gyengébb akaratú, kormánya pedig sokkal erősebben jozefinista érzületű volt, semhogy ez sikerülhetett volna. Évtizedek multán, már csak Ferenc József uralma alatt, 1855-ben jöhetett létre megegyezés az Egyház és Ausztria között.

Ezzel szemben Svájccal már 1821-ben sikerült a függő kérdéseket rendezni. Eddig a katolikus kantonoknak csak apostoli vikáriátusuk volt, most azonban felállították a lausanne-genfi püspökséget s megkezdődött a chur-st.-galleninak megszervezése is. Ennek befejezését VII. Pius már nem érhette meg. De már utódjának, XII. Leónak nemcsak ez az öröm jutott osztályrészül, hanem az is, hogy a svájciaknak 900.000 katolikusa számára 5 püspökséget alapíthatott, mely szám később 16-ra szaporodott fel. A katolicizmus oly virágzásnak indult Svájcban, hogy Walles és Freiburg egyéb szerzetek mellett még a jezsuitákat is befogadta, akik nemcsak örvendetes hitéletet teremtettek, hanem iskoláik révén hatalmasan szolgálták a katolikus kultúrát is.

Az északi államokban a következően alakult az Egyház helyzete. I. Sándor orosz cár a birodalmába kebelezett katolikus lengyel királyság részére alkotmányt adott s ez biztosította a katolikus vallásnak a kormányzat támogatását. Consalvi további diplomáciai lépései még azt eredményezték, hogy a varsói püspökség érseki rangot nyert és 8 püspökség feletti föhatóságot. Sikerült rendezni a hierarchiának Rómával való közvetlen kapcsolatait, úgyhogy a pápai intézkedéseket és rendelkezéseket most már sokkal könnyebben lehetett kihirdetni és érvényesíteni. A három protestáns északi államban, Svédországban, Dániában és Norvégiában mitsem változtak az állapotok. Angliában mindössze az történt, hogy megtűrték a déli kerület apostoli helynökét s III. György halála (1820) után méginkább enyhült az ír katolikusok elnyomatása.

A vallásszabadságáról ismert Észak-Amerikában tűrhető volt a katolikusok élete. VII. Pius még 1807-ben érseki rangra emelte a baltimore-i püspökséget és 4 egyházmegyét csatolt alája. A különböző nemzetiségű és szellemáramlatú kivándorlók téves eszméikkel meg akarták bolygatni a katolicizmus békés fejlődését, azonban az erőskezű Marechal érsek szigorú és kemény fellépésén meghiúsult ez a törekvés. A bevándorlások következtében a katolikusok száma annyira gyarapodott, hogy évről-évre fejlettebb hitéletről lehetett beszélni s nem múlott el évtized, hogy újabb püspökségeket ne kellett volna létesíteni. Amerika egyéb területein azonban még nem lehetett szervezett egyházi életről beszélni, amint missziós-terület volt a többi világrész is.

VII. Pius pápaságának a bécsi kongresszus utáni tevékenysége arra irányult, hogy diplomáciai és állampolitikai eszközökkel teremtsen olyan légkört, amelyben az Egyház nyugodtan fejtheti ki sokirányú, de végső eredményben kizárólag a lelkek üdvét szolgáló működését. Ezzel a törekvéssel szemben majdnem mindenütt mint ellenálló erő szerepelt az államhatalmak féltékenykedése az Egyház lelki hatalmával szemben s a politikum belejátszása még a természetfeletti felé irányuló lelki folyamatokba is. Ahol azonban akár csak a legcsekélyebb lehetőség is mutatkozott, a Szentszék minden alkalmat felhasznált, hogy küldetésének feladatait elvégezze. Fáradságos munkájának a konkordátum-kötésekben és különböző modus vivendi-k biztosításában meg is voltak az eredményei.

De az egyházpolitikának, szűkebben, főleg diplomáciai síkon értelmezett munkájával szemben voltak olyan területek is, ahol nem jelentkeztek állampolitikai megkötöttségek. Az ily téren kiadott intézkedések közül a legnagyobb jelentőségű a jezsuiták általános visszaállítása volt.
Annakidején 1800 körül hangzott el Novalis jóslata, amely szerint az akkor apró szórványokban Európa határszélein tengődött rend, megifjodott erővel fog ismét visszatérni régi otthonaiba. Nagyon sokat mond a rend visszaállításának okairól az, hogy VII. Pius közvetlenül fogsága után Franciaországból Rómába visszatérve indította meg visszaállítására tett intézkedéseit. Feladatát lényegesen megkönnyítette, hogy a fejedelmi udvarok és kormányok ellenérzése a rend iránt azóta megváltozott. Uralkodók és kormányaik, ha nem is lelkesedtek mind a rendért, de Brazília kivételével egyikük sem tiltakozott visszaállítása ellen. A rendnek pedig még megvoltak azok a magvai, melyek biztosították nemzedéki folytonosságát: Oroszországban 1801-töl, Szicíliában 1804-től, Anglia, Írország és Észak-Amerika területén pedig 1813-tól élhettek a rendtagok hivatalos jelleggel. 1814. augusztus 7-én kiadott „Sollicitudo omnium” kezdetű bulla, amely teljességében visszaállította a Jézustársaságot, igen nagy örömet váltott ki a katolikus közvéleményben. Erre jellemző, hogy az egész földkerekségről, tehát nemcsak Európából, hanem a távoli Indiából, Amerikából és Kínából is érkeztek hálálkodó levelek a Szentatyához. VII. Pius pápaságának ez az intézkedése volt egyik legelőrelátóbb cselekedete; köztudomású, hogy a katolicizmus fejlődésére a 19. században a jezsuiták milyen nagy hatást gyakoroltak.

Ha a múltban elhangozhatott velük szemben az a vád, hogy az uralkodók és a feudális osztályok árnyékában nőtték ki magukat oly hatalommá, most mentesülniök kellett ettől, mert nem volt többé világi tényező, amellyel kapcsolatban arra lehetett volna hivatkozni, hogy rátámaszkodnak. Visszaállításuk után a jezsuiták csodálatos gyorsasággal terjedtek el újra, annyi helyre hívták őket, hogy emberhiány miatt képtelenek voltak a felkínált feladatoknak eleget tenni, akárcsak rendjük megalapítása és első elterjedése idején. De azokból a középpontokból, melyeken a rendnek az elnyomatást túlélt tagjai kiképezték a rend további nemzedékét, roppant számmal rajzottak szét már az első évtizedekben. A szicíliai rendtagok már 1804-ben, tehát még az általános visszaállítás előtt, külön rendtartományt alakíthattak s ez 1814-ben már 4 kollégiumot és több kisebb házat számlált 199 taggal, köztük 40 novíciussal. Az egyházi állam területén i815-ben P. Perelli János szervezése eredményeként már 5 rendházuk volt, amelyben 173 jezsuita élt. Egymásután megnyitotta a rend előtt kapuit Modena és Piemont, később Reggio, Génua, Turin és Novara. Észak-Itáliában a rendtagok száma 1818-ban 300-ra, két évvel később már 400-ra emelkedik. Nápolyból közben megint kiűzték őket s ide csak 1820-ban térhettek újra vissza.

Angliában a rend fejlődése csak lassúbb ütemben indulhatott meg, de a híres stonyhursti kollégiumuk még az anglikánok előtt is tiszteltté tette őket. Svájcban 1820 körül több mint 100 jezsuita tartózkodott, 1818-ban újra megnyílt híres freiburgi kollégiumuk, amely már az első évben 200 diákot toborzott. Az Egyesült Államokban ugyanakkor kb. 80 rendtag működött, s ezek már 1815-ben megalapították a ma is virágzó georgetown-i kollégiumot és egyetemet.
Franciaországban P. Cloriviere Péter lett a Társaság újjászervezője. 1814-ben noviciátust nyitott és rövidesen 78 társ csatlakozott hozzá, köztük P. Varin a Szent Szív-apácák egyik alapítója és a Jézus Szíve Társaság általános főnöke. A következő évben 8 házban 135 rendtag élt, 1820-ban pedig 198 társsal megalakult az önálló francia rendtartomány.
Amikor VII. Ferdinánd lehetővé tette, hogy a jezsuiták Spanyolországba is visszatérhessenek, P. Zuniga vezetésével kb. 100-an éltek az engedéllyel. 1816-ban már 4 kollégium és 1 noviciátus volt a spanyol jezsuiták kezén, s ez a szám 1819-ben 12 házra és 320 rendtagra, a következő évben pedig 21 házra és 436 rendtársra emelkedett. Az 1820-as forradalom földönfutókká tette ugyan őket, de ennek lezajlása után ismét visszatérhettek s mint a szeretet apostolai a pestis idején szolgálták a betegeket, mint a tudomány művelői pedig főképpen a madridi és segoviai nemesi kollégiumaikban és templomaikban a katolicizmusnak valóságos reneszánszát teremtették meg.

A feloszlatás után a jezsuitáknak a szakadár orosz állam adott menedéket 40 évig. Amikor Európa országai ismét megnyitották előttük kapuikat, akkor viszont I. Sándor vonta meg a vendégjogot s 1820. március 25-én kelt rendeletével a kormány kívánságára 358 jezsuitát száműzött birodalmából. Nemcsak házaikat oszlatta fel, hanem virágzó telepeiket is. A kiutasítottak Ferenc császár engedélyével nagyrészt Galíciában telepedtek meg, de a tulajdonképpeni Ausztria csak 1822-ben fogadta be őket. Magyarországon pedig még évtizedeknek kellett elmúlni, míg Scitovszky János hercegprímásnak sikerült őket visszatelepíteni.
Egyébként mindenütt, ahol a katolikus érzésben volt valami mélység, visszakívánták a jezsuitákat. Országok versenyeztek értük. Még Kína és Amerika is sok levéllel ostromolta a rend általános főnökét, hogy küldjön hozzájuk pátereket. Egyelőre azonban Európában kellett erős gyökeret verniök, hogy majd utóbb megfelelő rajokat tudjanak kibocsátani az idegen világrészek misszióiba is.

A jezsuitákon kívül egymásután léphettek munkába a régebbi és újabb keletű szerzetesrendek. VII. Pius Róma összes kolostorait visszaadatta korábbi tulajdonosaiknak. De a kiüldözöttek nemcsak Rómában, hanem Franciaországban, a Rajna-vidéken és egyebütt is lassan visszatelepültek régi otthonaikba. A jezsuiták mellett igen nagy hatással működtek a szulpiciánusok, a redemptoristák, a lazaristák. A középkor óta sohasem volt ekkora az alakuló férfi és női kongregációknak, vallásos intézményeknek, hitbuzgalmi egyesületeknek a száma. 1822-ben alakult meg a később oly nagy jelentőségűvé lett lyoni hitterjesztő társulat. Célja, hogy a forradalom óta nagyrészt szünetelő missziókba megfelelő hithirdetőket küldjön. Az európai metropolisokban újra nagy hitszónokok tűnnek fel. Párizsban tódulnak az emberek Frayssinous abbé híres konferenciabeszédeire. Nem egy megtérés lesz ezek eredménye. Ugyanekkor munkálkodik Bécs nagy apostola: Hofbauer szent Kelemen. A hitbuzgalom elmélyítését eredményezte a szentek oltárra emelése, mint szent Koletáé, aki 15. századbeli klarissza apáca volt, Merici Angeláé, aki az orsolyitákat alapította, filadelfói Benedeké, aki ferences laikus testvér volt, Caracciolo Ferencé, aki a szabályok szerint élő világi papok társulatát létesítette és Mariscotti Jácintáé, aki ferencrendi apáca volt.

A forradalom lezajlása után igen jelentős kérdés volt a papi utánpótlás különösen ott, ahol nagy hiányok mutatkoztak. A Szentszék ezért állandóan szorgalmazta a szemináriumok létesítését. Erre maga a pápa adott jó példát, amikor 1818-ban székvárosában újból megnyitotta a Collegium Germanico-Hungaricumot. Ugyanabban az évben nyílt meg Rómában az angol kollégium is, követte ezt a maronita, majd a görög és a Propaganda Fidei (a Hitterjesztés Kongregációjának) papnevelője. A szemináriumok megnyitása több más országban is hasonló iramban haladt, de ezeknek papképző munkáját az egyes kormányok sokszor annyira megkötötték, hogy inkább az államnak, mint az Egyháznak neveltek papokat. Hozzánk elég közel eső példa erre az 1816-ban létesített bécsi Augustineum, ahol csakis az udvar jozefinista szellemében folyhatott a kispapok nevelése. De nem kapcsolódhattak ki a jozefinizmus eszmeköréből a monarchia többi szemináriumai s így a magyarországiak sem.
Hasonló helyzet uralkodott más országokban is. Így a francia papnevelőkre a gallikanizmus, a németekre pedig a febronianizmus nyomta rá még mindig a maga államegyházi bélyegét. A papi utánpótlásnak ez a külső befolyásolása sokat ártott az egyházias szellem kibontakozásának, hiszen a papokra és szerzetesekre egyaránt rákényszerítették azt a tudatot, hogy ők inkább az állam hivatalnokai, mint az Egyház papjai. A szemináriumi papképzésnek mintegy a mennyiséget szorgalmazó beállítottsága után ezért állott be sok helyütt a minőségi vonalon a lelkületben ernyedés, így Magyarországon is.

Az árnyoldalak mellett azonban voltak vigasztaló jelenségek is. Mindenütt akadt néhány nagy egyéniség, akik a jövendőbeli megújhodás magvait vetették el környezetükben, így pl. a markáns egyéniségű esztergomi hercegprímás, Rudnay Sándor. Katolikus felbuzdulásának szimbólumaként tekinthető az általa megindított monumentális esztergomi építkezés s ennek is kiemelkedő része az egész vidék uralta székesegyház. Társadalmi intézkedéseivel is arra törekedett, hogy bensőleg is elmélyítse a katolikus életet. Ezt célozta volna többek közt az 1822-re Pozsonyba hirdetett nemzeti zsinat. Sajnos, ennek határozataiból a kormány ellenkezése miatt nem lett semmi. A Habsburg kormányzat nem óhajtotta az egyháziasabb szellem kialakulását; az Egyházat csak mint az állami élet rendjét biztosítani segítő eszközt tekintette.
Ugyanilyen főpapok sorban akadtak a nyugati országokban is, de nekik is küzdeniük kellett a világi uralmak kormányzati túlkapásaival. De bármily súlyosak voltak ezek a nehézségek, amelyeket az államalakulat okozott az egyházszervezésnek, akármilyen nagyok is a tömegek, melyek a politikai érdekellentétek kapcsán kerültek szembe őseik hitével, az isteni kegyelem a maga láthatatlan útjain hatott a földön, s a templomok megteltek ájtatos hívőkkel, a népmissziók visszavezették a tömegeket a gyóntatószékekhez, a hitbuzgalmi társulatok tovább mélyítették az igazi vallásosságot. A filozófiában, történetírásban, irodalomban és művészetben nem vesztek ki a katolicizmus sugallatai, sőt 1820 körül valóságos katolikus irodalmi reneszánsz kezdődött, mely oly neveket mutat fel, mint Lamarline, Victor Hugo, Musset, Vigny, akik első elindulásukban mind lelkes katolikusok voltak. Róma is a katolikus tudósok és művészek találkozóhelye lett, s ebben igen nagy érdemei voltak a tudós és művészbarát Consalvinak. Az Egyház műalkotásainak s újabb inspirációknak felvételére érkeztek ide Niebuhr, Humboldt, Canova, Thorwaldsen, Lawrence, Mai Angelo, Fea Carlo, Winckelmann stb.
Ezek művein mind felismerhető a klasszikus és a pápai Róma hatása. Sokat tett székvárosának művészi emelésére Consalvi behatására VII. Pius. Nem csoda, hogy a fejedelmi vendégek egymásután tisztelték meg látogatásukkal. 1819-ben fényes kísérettel Ferenc osztrák császár érkezett meg, kevéssel előbb Mihály nagyherceg, I. Sándor orosz cár testvére. 1822-ben III. Frigyes Vilmos két fiával és Wittgenstein herceggel s más hercegek és arisztokraták hosszú sora a különböző országokból. VII. Piusnak az átélt szenvedéseket és méltóságának roppant öntudatát sugárzó lénye feledhetetlen hatást gyakorolt rájuk. A protestáns Frigyes Vilmos így ír róla egyik levelében: „Életem nevezetes eseményei közé fogom számítani, hogy Őszentségét személyesen megismerhettem s a benyomás, amellyel annyi erény látása rám hatott, lelkemben állandó marad.”

A pápa valóban az erények embere volt. Ezért tudott annyi megaláztatást és szenvedést elviselni, s amikor nem sokkal a San Paulo fuori le mura ősrégi bazilika leégése után 1823. augusztus 20-án elhunyt, azzal a nyugodt érzéssel távozhatott a világból, hogy harcát jól megharcolta. VII. Piusról még legnagyobb ellenfele, Napóleon is így nyilatkozott: „Bárányszelídségű jó ember, a jóság angyala.” A pápa e jóságát maga Napóleon tapasztalta a legfeltűnőbben, hiszen a pápa nemcsak hogy megbocsátott neki, de még rokonait, a száműzött napoleonidákat is magához fogadta. Mégis, aki legfájóbban gyászolta, az közvetlen munkatársa, Consalvi bíboros volt. Jóban-rosszban megosztotta vele sorsát, egy volt a céljuk: az Egyház és a pápai állam felvirágoztatása. A pápa halálával ő is befejezettnek érezhette földi pályáját s alig félévre rá, 1824. január 24-én ő is követte urát. Sírjára irányzatának ellenfele, a pápának választott XII. Leó tette le az emberi elismerés legszebb koszorúját, amikor a halálhír hallatára így zokogott fel: „Mintha csak büntetni akarna minket Isten!”

NYOLCADIK FEJEZET:
A LELKI KATOLICIZMUS FELTÖRÉSE

Irányváltozás. A hitélet iránya. Egyházias politika. VIII. Pius pápasága.

A céhek eltörlése s a szabadverseny kialakulása a kizsákmányoló munkaadókra s a kizsákmányolt munkástömegekre, s a legnagyobb erkölcstelenségre vezetett. A kapitalizmus urai szív és lélek nélkül sarcolták a munkásság erőit. Éhbérrel fizették, aminek természetes következményeként a lázadozás szelleme lett úrrá a lelkeken. Már azon szentírási elvnél fogva is, hogy „méltó a munkás az ő bérére”, az Egyháznak fel kellett volna ismernie a bajt s gyökerében kellett volna orvosolnia, amire azonban a hitetlen és liberális közvéleményben nem volt módja. Így kerültek a munkástömegek a hitetlen szociális írók, agitátorok: Sand, Blanc, Proudhon, Cabet, még később Marx, Lasalle hálójába, akik nemcsak a munkások millióit vonták el a hittől és az Egyháztól, hanem valóságos társadalmi forradalmat idéztek elő. Évtizedek múltak el, mire az Egyház rájött a bajok helyes orvoslási módjára, s XIII. Leó pápa főképen a Rerum Novarum című enciklikájában rámutatott azokra az elvekre, amelyek egyedül lehetnek szabályozói a munkás és a munkaadó viszonyának, megszüntetik a társadalmi kóros ellentéteket s visszavezetik az elpártolt milliókat a hit és Egyház kebelére. De előtte csak halvány kísérletek történtek s ezek is inkább lokális jellegűek voltak.

Az életnek ez a fejlődési vonala indokolttá tette, hogy a világegyház kormányzatában változás történjék, s ha Consalvi és VII. Pius az egyházpolitika nyugodt menetének biztosítását tartották fő kötelességüknek, most a hitbuzgalom, a hit és az erkölcsi elvek korának kellett elkövetkeznie. Ez az áramlat egyre erősebben kapott hangot a bíborosi kollégiumban is, s az 1823. szeptember 2-án kezdődő konklávén csakhamar kialakult a „zelantik” többsége. Ezek olyan pápát óhajtottak szent Péter székébe ültetni, aki a fenti elveknek fog elsőbbséget adni. A konklávé többsége Severoli bíborost tartotta a hitéleti elmélyítés művére legalkalmasabb pápának, azonban megválasztása ellen Ferenc császáron át vétót jelentett be a monarchia központi kormányzata. Severoli még bécsi nuncius korában közismert volt szigorú egyházias felfogásáról s jól ismerte az udvar és a kormányzati körök jozefinista felfogását. Nem ok nélkül féltek tőle és nem óhajtották pápának. Helyette tehát a konklávé kétharmad többsége Annibale Della Genga bíborost választotta meg, aki XII. Leó (1823-29) néven kezdte meg hat évre terjedő. pápaságát.

Az új pápa talán csak abban különbözött Severolitól, hogy nem volt olyan éles és határozott egyéniség, mint az, de már hitbuzgóságban teljesen megegyezett vele. Még pályafutásának külső kerete is sok hasonlóságot mutat vele. Működésének javarészét ő is a diplomáciai pályán töltötte el. 1760-ban született Spoleto mellett, családjának Genga várában. Felszentelése után csakhamar prelátus lett, VI. Pius egyik bizalmi embere, aki 1793-ban svájci, a következő évben kölni nuncius lett. Mivel ekkor a Rajna balpartja Napóleon kezén volt, azért székhelyét Augsburgba kellett áttennie. Itt még tanúja lehetett annak a fénynek és hatalomnak, amely a Napóleon-háború előtti németség rajnai katolicizmusáé volt, de a következő idők alatt láthatta a bomlás művét és tényezőit is, az egyházi fejedelemségnek a megszüntetését s a nagy szekularizációt. 1805-ben mint VII. Pius képviselője megjelent a német rendek gyűlésén s rá hárult a feladat, hogy Bajorországgal és Württemberggel megkösse a konkordátumot, ami azonban Napóleon betörése miatt meghiúsult. Napóleon éppúgy nem szerette Della Gengát, akárcsak Consalvit vagy Paccát. Az ő bukása után VII. Pius Párizsba küldte őt, ugyancsak nunciusi minőségben; két évig működött itt, amikor – 1816-ban – megkapta a bíbort és a sinigagliai püspökséget. 1820-ban Róma vikáriusa lett s mint ilyent érte a pápai tiara.

XII. Leó nem hiába volt a zelantik jelöltje és megválasztottja, működését minden téren a hitbuzgalom elmélyítésére s általában a belső egyházi élet fejlődésére fordította. Az egyháziasabb szellemre maga adta a jó példát szerénységével, alázatosságával és igénytelenségével. Ranke szerint annyira egyszerű volt magára nézve, hogy asztalára nem költött többet napi egy skudinál. Lambruschini bíboros viszont olyan embernek ismerte, mint akiből sugárzik az előkelőség, a szellem, az előrelátás s az egyenes szív, Pápaságának minden lépését az Egyházért és a vallásért való buzgóság jellemzi. Amilyen volt maga, olyanoknak kívánta az Egyház vezető köreit, általuk a papságot s rajta keresztül a híveket. A kúria főbb hivatalait is ennek a szellemnek a képviselőivel töltötte be, Az államtitkárság élére a buzgó, de már a 80-as éveket járó Della Somaglia bíboros került. Ez a választás annyiban lepte meg a világot, mert sokan arra számítottak, hogy ezt a fontos állást a Somagliánál jóval fiatalabb Severoli kapja meg, annál is inkább, hiszen neki nagy része volt az új papa megválasztásában. XII, Leó nem így döntött, bár kétségtelen, hogy Severoli iránt egészen haláláig hálás volt, s barátságát és okos tanácsait továbbra is nagyra becsülte. A pápai vikáriátusban Zurlat nevezte ki utódjának, míg Consalvi hátralévő rövid idejét a Propaganda-kongregáció élén töltötte, tanácsait azonban az egyházi ügyek vezetésének egyéb ágazataiban sem lehetett nélkülözni.

A 19. század történetírása és ezen keresztül a közfelfogás abban állapodott meg XII. Leó értékelésében, hogy képzett ember volt ugyan, de gondolkodása nem volt korszerű, kormányzása nélkülözte a biztos előrelátást és a lényeg határozott felismerését. Tagadhatatlan, hogy munkatársainak megválasztásában nem volt mindig szerencséskezű. Viszont kétségtelen, hogy biztos meglátással ismerte fel az idő legmélyebb feladatát a pápaság számára, azt, hogy a katolikus vallást és az Egyházat a téveszmék egyre sűrűbb rajokban támadják, s ezek visszaverésére védekező és támadó formában mindent megtett. Hogy e téren nem mindenütt mutatkozott a kellő siker, az nem XII. Leó rovására írható, hanem az ellentámadások egyre növekvő rohama miatt következett be.
XII. Leó mindenütt felvette a harcot, ahol az konkrét módon szükségesnek mutatkozott, elsősorban a titkos társulatokkal szemben. Élesen jellemzi a kort, hogy politikai, szellemi, nemzeti és egyéb törekvések a titkos társulatok társadalomalatti aknáiban vonták meg magukat, elsősorban továbbra is a szabadkőművesség, a különböző forradalmi alakulatok, sőt az angol protestáns bibliatársulatok is. Ezek az emberi szabadság hangoztatásával s megnyerő és egyszerű gondolatfűzéssel, hol nyíltan, hol pedig alattomban támadták a fennálló vallási, társadalmi és politikai rendszert. S a helyett, hogy a meglevő sebet gyógyították volna, még csak jobban elmélyítették.

A hangoztatott elveken kívül elsősorban az indifferentizmus okozott mérhetetlen károkat az Egyháznak. Az elv látszólag igen ártatlan volt s így nemcsak a laikusok százezreit, hanem még a klérus könnyebb fajsúlyú rétegét is meghódította. Lényege a tolerancia: az embereknek nemcsak politikai és társadalmi téren, hanem a különböző vallások tantételeiben is egymás iránt elnézőknek és türelmeseknek kell lenniök. Az indiferentizmus valóságos agnosztikus filozófiával lépett fel. Azt hirdette, hogy a biztos vallási igazságokat úgysem lehet felismerni, így tehát mindegy az, hogy ki mit hisz és mit nem. A vallások mind egyformák, mert mindegyik tanít igazat és tévedést is. Ennélfogva nem lényeges a felekezeti hovatartozandóság, a fontos, hogy az ember becsületes legyen.
Ez az elmélet gyakorlatilag azt a káros hatást eredményezte, hogy sokan kezdtek nem törődni a hit- és erkölcsi igazságokkal, lelkiismereti kötelességeiket elhanyagolták s ez lassan a teljes hitetlenségre vezetett, melynek egyik felvevő állomása a szabadkőművesség s ennek további fejleménye a sokféle forradalmi alakulat lett.
(szerk. megj.: ez a vélemény – a mai Egyházban már hivatalosan is uralkodó nézetről – nem a mostani piuszosok tollából származik, hanem egy 1940-ben imprimaturral kiadott könyvben olvasható!)

XII. Leó felismerte, milyen súlyos következményekhez vezet ez a végzetes gyorsasággal terjedő s az annyi eseménytől és krízistől megkínzott korban egyetemes előfeltétellé váló gondolat, amely már nem volt elszigetelt jelenség, hanem behálózta a művelt világ egész területét. Végleteire jellemző, hogy előfordulhatott olyan eset is, mikor magasrangú prelátus prédikációját protestáns prédikátor készítette el. (szerk. megj.: mintha egy máról, vagy a zsinatról készült beszámolót hallanánk!)
Hogy ebben mennyi lehetett a tiszta katolikum, azt nem nehéz elgondolni. De ugyanígy katolikus szerzők teológiai művei oly tévtanokat tartalmaztak, melyek a katolikus szerzőnek nem hozhattak dicsőséget. Teológusok között valóságos írói harcok folytak, hogy mi az igazság és mi nem. Ebből még hazánk is kivette részét, hogy csak Fehér György és Koller József dogmatikai, továbbá Alber János és Tumpacher József biblikus polémiájára hivatkozzunk.
Vagy ott van a többször idézett Lamennais, a francia katolicizmusnak kezdetben oly sokat ígérő vezéralakja. Fényes tehetségét és izzó hitbuzgóságát XII. Leó oly sokra becsülte, hogy még fényképét is kiakasztotta hálószobája falára. Kitüntető szívességgel fogadta, mikor 1824-ben ellátogatott Rómába, s komolyan gondolt rá, hogy bíborosnak is kinevezi, ami kétségtelenül bekövetkezik, ha féktelen temperamentuma el nem téríti az Egyháztól, mint hajdan a vele sok hasonlóságot mutató Tertulliánt. 1817-ben megjelentette az Essai sur l’indifférence en matiére de religion című művének az első kötetét, mely egycsapásra Európa-szerte ismertté tette nevét. Ragyogó ékesszólással azt bizonyította benne, hogy a társadalmi rend és béke kizárólagos alapja csak a vallás lehet, azonban nem bármely változatában, amilyen például a deizmus vagy a protestantizmus, hanem tisztán a katolikus vallás. Már az 1820-ban megjelent második kötetében eltért az eddig követett helyes iránytól, amennyiben az agnoszticizmusba tévedt és nyíltan hirdette, hogy az emberi ész a saját erejéből semmiféle igazságra el nem juthat, s hogy ennek következtében az igazságnak nem is lehet más biztosítéka, mint a közmegegyezés. Ez tehát már nála is a helytelen irányba való tévedést jelentette. S ha a művelt fők ennyire áldozatul estek a téveszméknek, mennyivel inkább a nagy tömegek, amelyek csak amazok szellemi morzsáit szedegették fel.

Az indifferentizmusnak s a belőle fakadó világnézetnek volt az eredménye az is, hogy az emberek úgyszólván minden kritika nélkül válogatták meg olvasmányaikat, sőt szívesebben forgatták azokat a munkákat, amiket az Egyház határozottan tilalmazott. S mily nagy számban ontotta az ilyeneket a könyvsajtó már akkor is! Itt csak az egyik legfontosabb könyvre, a Bibliára térünk ki, mely az isteni kinyilatkoztatást tartalmazza, s így az Egyháznak elsőrangú érdeke, hogy híveinek a kezébe helyesen értelmezett, nem pedig egyénileg magyarázott, vagy pedig megcsonkított szövegű Szentírás jusson. És mégis mi történt? A londoni Biblia-társulat a maga széles hálózatával s hatalmas pénzerejével behálózta az egész világot. Alig volt olyan művelt nyelv, melyre le ne fordította és rendkívül olcsó kiadásban ne terjesztette volna. Eredményes működésére jellemző, hogy Európa nagyobb városaiban sorra megnyitotta fiókintézeteit. Figyelme még hazánkra is kiterjedt s pozsonyi állomása aranyban és ezüstben 6000 forintot kapott tőle. Így módjában lehetett, hogy a Biblia előállítására külön nyomdát vásároljon s addig, míg ennek üzeme az igényeket ki tudja elégíteni, 2000 példány magyar és 600 németnyelvű fordítást rendeljen meg az amsterdami, illetve a berlini protestáns cégektől. S ezen protestáns fémjelzésű bibliák katolikus családokban is nagy kelendőségnek örvendtek, sőt használták a katolikus lelkipásztorok is. Fischer egri érsek a legnagyobb csodálkozással említi, hogy igen sok plébánián hiányzik a Szentírás, ahol pedig van, az nem katolikus, hanem protestáns fordítás, Az ilyen jelenség még gyakoribb volt a nyugati országokban.

E miatt az Egyház nem térhet ki a felelősség terhe alól, mivel idejekorán nem gondoskodott megfelelő hiteles kiadásokról. Ezek hiányában akadálytalanul terjedhettek el a protestáns biblia-társulatok olcsó kiadványai, melyek azonban természetszerűleg eltértek az Egyház hivatalos magyarázatától és tanításától. Itt szintén nem egy ponton kapott csorbát a hit és erkölcsi dogmák igazsága, ami ismét a vallási indifferentizmus malmára hajtotta a vizet. Így került a tiszta lisztbe a sok korpa, s hogy ennek vége szakadjon, XII. Leó mindjárt uralma elején fellépett a végzetes irányzat ellen. Külön elítélte az indifferentizmust, midőn 1824. május 3-án kiadott enciklikájában sorra szedte annak tévedéseit s rámutatott a katolikus hit tiszta igazságaira. Figyelmeztette a világegyház püspökeit, hogy éberséggel ügyeljenek, nehogy a konkoly megmételyezze a tiszta búzavetést. Nem hagyta szó nélkül az említett biblia-társulatoknak katolikus szempontból káros működését sem. Buzdította a püspököket, hogy gondoskodjanak egyházilag jóváhagyott szentírási fordításokról. Ennek következménye lett, hogy az érsekek és püspökök zsinatokat tartottak, körleveleket bocsátottak ki, melyekben a megtámadott tanokat a pápai enciklika szellemében védelmezték és helyesen magyarázták. Gondoskodtak megfelelő szentírásfordításokról, és óva intették híveiket az ártalmatlanoknak látszó, de sok kárt okozó hamis tanok befogadásától.
Ezek hol alattomban, hol pedig nyíltan döngették a lelkek várait s az ellenség legügyesebb harci taktikájával próbálták azokat bevenni. Legveszedelmesebb volt köztük kétségtelenül a szabadkőművesség, mely jól kiépített sejtrendszerével és humanitást csillogtató tételeivel igen nagy rombolást vitt véghez elsősorban a hitvilágban, de utána a társadalmi és politikai életben is. Nem volt állam, hol szervezete ki ne lett volna építve, de legnagyobb hatalomra mégis Francia-, Angol-, Spanyol- és Olaszországban emelkedett. Nem kímélte még az egyházi államot sem, így hát a pápát nemcsak mint a világegyház fejét, hanem mint államának urát is közvetlenül érintette e veszély.

Legkárosabb volt az a szárnya, mely Hegel pozitívizmusa után indulva, véd- és dacszövetséget kötött a személyes Isten léte ellen, tagadásba vette a metafizikai valóságot s a hitet térdre akarta kényszeríteni az abszolút hitetlenség előtt. Parlamentekben, sajtóban, irodalomban, tudományban, egyesületekben, intézményekben mindenütt megvolt a maga előőrse, hogy adott alkalommal hadakozzék az oltár és a trón ellen. A páholyok valóságos templomai lettek a társadalom számottevő rétegeinek s nemcsak előkelő világiakat, hanem megtévedt egyháziakat is olvashatunk titkos névsorukban. Szerzetesek üldözése, javaiknak eltulajdonítása, a szekularizáció, a vallásellenes iskolapolitika, a vallási jogoknak a kisemmizése mind beletartozott programjukba. A fellángolt forradalmak végső gyökérszálai nagyon sok esetben a páholyokhoz vezettek, s ezt az Egyház fejének közvetlen közelről, éppen a karbonarizmus mozgalmában kellett a legfájdalmasabban tapasztalnia.

A pápa 1825. március 13-án közzétett „Quo graviora” című konstitúciójában élesen állást foglalt minden titkos társulat, főképp a szabadkőművesség és a karbonarizmus ellen. A katolikusokat nemcsak eltiltotta a belépéstől, hanem szigorú fenyítéket rótt azokra, akik ezekben tevékeny szerepet vállaltak. Gyakorlatilag is megmutatta, hogy nem ismer kíméletet azokkal, kik nem akarnak ráhallgatni. Amikor a karbonarizmus elfojtása után még tovább is folytatódtak az összeesküvések és a kisebb zendülések, főképpen Emilia és Romagna tartományban, a rend helyreállítására Rivarola bíborosát bízta meg teljhatalommal s az ő intézkedéseit, még ha a kelleténél szigorúbbak voltak is, szó nélkül jóváhagyta. A büntetések közt szerepelt a kivégzés, az életfogytig, vagy rövidebb ideig tartó börtön, száműzetés és kényszermunka. Elrettentő például túszokat fogdostak közülük össze. Ezeknek 2-3 hetenként jelentkezni kellett a rendőrségnél, gyakrabban gyónni és áldozni, bizonyos időközben lelkigyakorlatot végezni s ezzel bizonyítani, hogy megváltoztak és szakítottak a titkos és forradalmi társulatokkal. Még azt a rendszabályt is meghonosították, hogy a karbonáriknak a sanfedistákkal (a szent hit harcosaival) kellett összeházasodni, amit a közvélemény kutya-macska házasságnak nevezett. Ha ezt nem is mondhatjuk helyes intézkedésnek, de a pápa meg akarta mutatni, hogy semmiféle eszköztől sem riad vissza, csakhogy véget vessen az Egyház és állam ellen irányuló titkos társaságok működésének. A pápa inkább egyházi és vallási, mint állambiztonság miatt példát adott, hogy miként kell cselekedni. Sajnos, világi államfők nem léptek fel hasonló szigorral, ami nem meglepő, mikor a kormánykörök közt is erősen hódított a szabadkőművesség. De ennek árát azután maguk is megfizették, hiszen az egyik forradalom a másikat követte, s ugyanígy váltakoztak a trónok urai is.

Ha az eddigi intézkedések inkább csak védekező jellegűek voltak a vallásbomlasztó mozgalmakkal szemben, a Szentszék rajta volt, hogy pozitív formában is emelje a hitbuzgalmat. Erre különösen alkalmasnak mutatkozott az 1825. év, amely jubileumnak számított. Legutóbb 1800-ban nem lehetett megtartani, részben mivel 1799-ben halt meg VI. Pius s a következő évben választották meg VII. Piust, részben pedig a napóleoni hadjáratok miatt. Érthető, ha most 50 év után annál nagyobb fénnyel és pompával készülődtek a megünneplésére. XII. Leó 1824. május 27-én megjelent bullájában atyai szeretettel hívta a keresztény híveket az Örök városba, hogy a szokásos feltételek mellett elnyerhessék a jubileumi búcsút. Külön felszólítást intézett az egyes országok pátriárkáihoz, prímásaihoz, érsekeihez és püspökeihez, hogy híveiket buzdítsák az apostolok sírjainak a meglátogatására. Felhívása nem járt ugyan olyan eredménnyel, mint a vallásos korok 25-ös évfordulóin, de akkoriban nem is tobzódtak a hitellenes áramlatok úgy, mint az ő idejében. Ennek ellenére is meg lehetett elégedve, hiszen buzgó lelkek most is voltak s ezek a világ minden részéből elzarándokoltak Rómába, így csak a Trinitáriusok háza körülbelül 9000 zarándokot fogadott magába.
A pápa, bár gyenge és beteges fizikumú ember volt, mégis hihetetlen lelkesedéssel és erőt nem kímélő fáradsággal készítette elő és folytatta le az ünnepségeket. Személyesen vezette a körmeneteket, részt vett a szentbeszédeken s nap-nap után fogadta kihallgatáson a hódolók tömegeit. Ez a római jubileumi év volt hosszú idő óta az első nagy nemzetközi katolikus manifesztáció, amely azt hirdette urbi et orbi, hogy az Egyház él s a támadások ellenére virulni akar. A szentév nem is szorítkozott tisztán Rómára, hanem mint szokásban volt, a következő év tartalmára kiterjesztette a pápa az egész világra.

Szintén az új idők szelét mutatta s a politikán túl a szellemi élet területén való szervezőmunka kezdeti jelentkezése, mintegy gyengéd csírája volt a „Quod divina sapientia” bulla (1824), amely kárhoztatta a vallásellenes szellemi irányzatokat terjesztő laikus iskolatípusokat, s velük szemben a versenyképes hitvallásos iskolákat szorgalmazta. Ezek nevelési és oktatási rendszerét a fentebbi című bulla szabályozta, s ha az itt lefektetett katolikus didaktikai és metodikai elvek még sok kívánnivalót hagynak is hátra, a múlthoz képest nagy haladást jelentettek. A bulla elvei szerint szerveződött át a római és a bolognai egyetem, mely kitűnő tanárokkal 38 tanszéket kapott s felvette a versenyt a párizsi és az oxfordi egyetemekkel. A magasabb katolikus tudományt és műveltséget szolgálták az ugyancsak újjászervezett ferrarai, perugiai, camerinói, maceratai és fermói főiskolák is, melyeknek katolikus szelleme szintén kívánta a hitet és tudást harmonikusan összeegyeztetni.
Amikor a Szentszék erre az új lépésre határozta el magát, példát adott a Rómán kívül élő katolicizmusnak, hogy e magasabb kultúrát terjesztő intézményeire a legféltőbb gonddal ügyeljen, azokat át ne engedje a szellem liberális és szabadkőműves vezérkarának, hanem a helyes mederben tartsa meg s a tudományos igényeknek megfelelően fejlessze. Az egységes irányítás végett megalkotta az úgynevezett Congregatio Studiorum-ot s ennek az lett a feladata, hogy élénken figyelje az összes katolikus egyetemek és egyéb iskolák erkölcsi, fegyelmi és tanulmányi rendjét.

Megfeszített munkát kellett volna végeznie az új idők új igényeit felismerő pápaságnak azon a ponton, ahol saját papságának új lelkülettel való eltöltéséről volt szó: az Egyház u. i. nem rendelkezett kellő számú, hivatása s a tudás magaslatain álló papi gárdával, s a papságot is elöntötte az egyháziatlan szellem. A klérus hitbuzgalmi, lelki és szellemi lehanyatlása már XII. Leó elődeinek is gondot okozott. Nyilvánvaló következése volt annak, hogy az egyes kormányhatalmak kivonták a papságot az Egyház kizárólagos hatásköre alól s a papokat egyszerűen az állam hivatalnokainak tekintették. Így veszett bele a papképzés a gallikanizmus, a febronianizmus és a jozefinizmus szellemének ingoványába.
XII. Leó felismerte, hogy mindenekelőtt a szemináriumoknak kell felszabadulniuk az államhatalmak irányítása alól. Itt tapasztalnia kellett, mennyire politikai természetű a kérdés kedvező elintézése s a szemináriumokról tervezett reformjai kapcsán nehéz harcokat kellett vívnia és kevés eredménnyel, mert a kormányok nem kívántak engedni a nekik kedvező s több évtizedes gyakorlat szentesítette rendszerből. Ezen a téren akadálytalanul csak Rómában intézkedhetett. Itt figyelmét arra fordította, hogy az idegen nemzetek szemináriumait gyarapítsa, így növekedett ezek száma 1827-ben az ír szemináriummal. De rajta volt, hogy a Rómában nevelt kispapok nemcsak a teológia elméletében, hanem az egyházias szellemben is gazdagodjanak, s amerre csak kerülnek, az egyházi élet felújulásának lehessenek elindítói. A szemináriumok vezetésére legmegbízhatóbb papjait küldte, s a Collegium Romanum-ot is a jezsuitáknak adta át. A szemináriumokra vonatkozó gondolataival és intézkedéseivel olyan távolabbi jövőnek dolgozott, amelyet ő maga meg sem érhetett, de az ő szellemében nőtt papnövendékekből került ki a 19. század derekán a katolikus felújulás első nagy nemzedéke s ugyancsak a század második felében felvirradó nagy missziós hőskorszak elindulása is.

k A karbonári forradalom leverése után Metternich számított arra, hogy az egységes Itália mozgalmával szemben sikerül a pápaság és Ausztria között szorosabb politikai és diplomáciai szövetséget létrehozni. Ez azonban nem következett be, minthogy Leó a politikai kérdéseknek csak másodrendű jelentőséget tulajdonított, s a politikával szemben óvatosságra intették mindenekelőtt, hogy az európai monarchiák leverték ugyan a forradalmat és a forradalom szülöttjét, Napóleont, de megtartották a 18. század kormányzati elveit: a felvilágosodás világnézetét, az állami mindenhatóságot, a legkisebb dolgokba is beleavatkozó bürokráciát, az Egyház iránt a legbensőbb kulturális és szervezeti kérdésekben is gyanakvó érzületet. Konzervatív politikát hirdettek, de ennek alapvető igazságai s lelki tartalma nélkül, s úgy, hogy ennek a konzervativizmusnak hamarosan súlyos válságba kellett jutnia, ami arra intett, hogy a Szentszék a maga súlyos érdekeit ne kösse oly hatalmakhoz, melyeknek ereje hanyatlóban volt.
A maga korában az egyháziak nem egy csoportja számára szinte forradalmian ódonnak hatott XII. Leónak az az elvont eszmékből fakadó állásfoglalása s a kúriának az a magatartása, hogy az új államalakulatokat elismerte, a világegyház püspökeit pedig arra intette, hogy nyugodtan viselkedjenek s a politikába bele ne avatkozzanak, hanem alkalmazkodjanak a változott viszonyokhoz s gondjukat főfeladatukra, a lelkek megmentésére és Egyházuk emelésére fordítsák. De a Szentszék még a főpapság köreiben keletkezett visszatetszés elkerülése árán sem volt hajlandó ezen az alapvető magatartásán változtatni. Különösen a spanyol kormány vette rossznéven, hogy a pápai kúria a dél-amerikai spanyol gyarmatoknak a spanyol birodalomtól való elszakadását és függetlenségét elismerte. Ennek azonban megvoltak a saját szempontjai és érdekei is; mert alkalom nyílt arra, hogy a független köztársaságok egyházait újjá lehessen szervezni. Ez a munka természetesen nem ment egészen zavartalanul, mert az új államokban az egyik polgárháború a másikat érte, s így amit az egyik év alkotott, azt a másik azzal tette tönkre, hogy a papokat, szerzeteseket kiűzte, az egyházi javakat, amire Chile már 1824-ben adott példát, egyszerűen elfoglalta.

Bonyolultabb volt a helyzet Franciaországban. X. Károly egyike volt a legkatolikusabb francia királyoknak, de a francia társadalomban a liberális közvélemény s ennek egyik kifejezője, a sajtópropaganda és a parlament nehezítette meg az Egyház munkáját. A sajtó, mint a közvéleményt befolyásoló hatalom, itt fordult először az Egyház ellen modern formában. X. Károly népszerűtlenségét az erős sajtóval rendelkező liberális közvélemény előtt fokozta az, hogy elismerte az Egyház érdekeit és igényeit. A forradalom utáni Franciaországnak nem tetszett, hogy az emigránsokat, köztük a papokat is kártalanította, még kevésbé talált megértésre az 1825-ben szentesített ú. n. szakrilégium-törvény, mely biztosította a vallást és az Egyházat a megszentségtelenítéstől, az egyháziakat pedig a különböző támadásoktól és bántalmazásoktól.
S újabb támadási felületet okozott, hogy a püspökök a pápa szándéka szerint reorganizálták tanintézeteiket és szemináriumaikat. Ez utóbbiak közül hét kisszemináriumot a jezsuiták vezetésére bíztak, akik ezeket úgy felvirágoztatták, hogy például 1828-ban 47,000-re szökött fel a növendékek száma. Köztük még szép számmal voltak olyan ifjak is, kik nem a papi, hanem a világi pályára készültek.

Amint az Egyház féltette az ifjúságot a vallásellenes áramlatoktól, úgy féltette a francia felvilágosodás a maga ifjúságát az Egyház szellemének hatásaitól. Ezért éppen az iskola-üggyel kapcsolatban indultak féktelen támadások a sajtóban és a parlamentben a jezsuiták, az Egyház és az őket pártoló kormány ellen. E miatt kellett megbuknia a hithű Villéle-minisztériumnak, amelynek a helyét a Martignac-féle kormány vette át. Ez akarta leszerelni a közvélemény ellenségeskedését a jezsuiták föláldozásával, ami meg is történt. 1828. június 16-án két rendelet jelent meg. Egyike kimondta, hogy a jezsuita iskolák felett a párizsi Sorbonne gyakorolja a felügyeleti jogot, és senki sem kaphat tanítási jogosítványt, mielőtt alá nem írja azt a nyilatkozatot, hogy nem tagja olyan kongregációnak, mely Franciaországban törvényesen nincs elismerve. A másik rendelet pedig úgy határozott, hogy az összes kisszemináriumok növendékeinek a száma nem haladhatja meg a 20,00-t, és a világi pályára készülő ifjak nem látogathatják ezeket. A püspökök e miatt panaszt emeltek a királynál, azonban maga a pápa szerelte le őket, s arra kérte, hogy legyenek bizalommal hozzá, hiszen Károly nem cselekedhetett másként.
A nyugalom így sem állt helyre. Az egyik követelés a másikat érte, míg végre a király elbocsátotta a Martignac-kormányt s a szigorúan konzervatív irányú Polignac herceget bízta meg kormányalakítással. Feloszlatta a munkaképtelenné vált parlamentet és új választást rendelt el. Ez azonban szerencsétlenül ütött ki, amennyiben a kormánypárt kisebbségben maradt, mire újra feloszlatta a még össze sem ült képviselőházat, de ezzel saját sorsát is megpecsételte. 1830. június 26-án kitört a forradalom, amely megbuktatta X. Károlyt s Lajos Fülöp orleansi herceg trónraléptével megalkotta a liberális polgárkirályságot.

Ha XII. Leó fájlalta a „legkeresztényibb ország” vallási váltó-lámpásának kezdetben bal felé fordulását, annál több örömét lelhette az ír katolikusok helyzetének fokozatos előrehaladásában, abban a rendkívüli szabadságharcban, amely a 19. század egyháztörténetének valóságos fénypontja s egy protestáns kormányzatnak alávetett katolikus nép diadala pusztán a szellem eszközeivel. O’Connell hatása akkora volt a tömegekre, hogy a Peel- és Wellington-kormány már a polgárháború kitörésétől tartva a király és a toryk minden vonakodása ellenére is megszavazta az ír katolikusok emancipációját. Ezáltal rájuk nézve megszűnt az úgynevezett Testact-törvény, amely a közjogi állások viselőitől követelt esküt, hogy nem hiszik Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben és elismerik az angol királyt az Egyház fejének. A katolikusok most már kisebb megszorításokkal vallásszabadságot és polgárjogot nyertek; megnyílt előttük a parlament kapuja s többé már a magasabb hivatalokból sem lehetett őket kizárni. A beteg pápa nem érte meg a teljes eredményt, de láthatta annak minden reményét. 1829. február 10-én szólította el a halál, viszont a katolikusok emancipációja csak április 13-án következett be.
Szerencsés kézzel indította el a hannoveri katolikusok ügyét. Itt a protestáns kormányzat a legdurvább eszközökkel akadályozta a hitéletet. Amikor a hívek Rómához fordultak segítségért, XII. Leó megtalálta az utat a kormányhoz s tárgyalásai azzal az eredménnyel végződtek, hogy 1824-ben felállíthatott két kiváltságos püspökséget Hildesheim és Osnabrück székhellyel. Ugyanígy sikerült Németalföld 3 városában – Brüggeben, Amsterdamban és Herzogenbuschban – új püspökségeket szervezni. De nemcsak alkotott, hanem, ha kellett, rombolt is. Ez lett a sorsa a konstanzi egyházmegyének, melynek élén a felvilágosult és febronianista Wessenberg báró állott, aki pápai intések és fenyítékek után sem szűnt meg a német nemzeti egyház megalkotásán dolgozni, ezért XII. Leó az egyházmegyét feloszlatta, őt pedig állásától megfosztotta.

Munkatársainak a kiválasztásában nem volt szerencsés, főleg azokban, akiket az állam kormányzásával bízott meg. Államának közigazgatását, minthogy ezt másodrendű kérdésnek tartotta, másokra bízta, s ezek engedték Consalvi alkotásait veszendőbe menni. Az állampolitikát kicsinyességek közé szorították, a közigazgatást egészen jelentéktelen kérdésekkel, mint a vendéglők, mulatságok, színházak, a koldulás, a rablóbandák, a zsidók életének a szabályozása foglalkoztatták. S ha akadtak itt hasznos intézkedések, még több akadt, ami elégedetlenségre és gúnyra adott alkalmat, s ami súlyosabb, visszaesést mutatott az igazságszolgáltatás. Emiatt életében és halálában sok támadás érte XII. Leót, akiben végső értékelés szerint jóakaratú és kitűnő ember hunyt el.

A XII. Leó halálát követő konklávé – 1824. február 20-án – a közhangulatnak s az európai kormányzatoknak abban a légkörében ült össze, amelyben az elhalálozott pápa tisztán hitéleti térre korlátozott egyházkormányzatát ismét kívánatosnak látták politikai téren is cselekvőbb egyéniségű főpapéval felcserélni. A megválasztásra legtöbb eséllyel rendelkező három bíboros – Gregorio, Castiglioni és Cappellari – közül elég hosszú választás után, március 31-én Castiglioni kardinális került ki győztesen. Megválasztásában nagy része volt Albani bíborosnak, aki az osztrák birodalomra támaszkodó irányzat híve volt, s az e felé irányuló kapcsolat lehetőségeinek akart kedvezni olyan bíboros előtérbe juttatásával, akit a Habsburg-házhoz rokoni kötelékek fűztek. Reményeit azonban nem mindenben váltotta valóra. Egyéniségében sok hasonlóságot mutatott VII. Piussal, azért is vette fel iránta való kegyeletből a VIII. Pius (1829-30) nevet.

Egyszerű, szerény, alázatos és buzgó főpap volt, akárcsak ö. Uralma nem lehetett korszakalkotó, mert mindössze csak 20 hónapig irányította szent Péter hajóját. Már mint öreg ember került a pápai trónra. 1761. november 20-án született Cingoliban, Ancona közelében. 1800-ban elnyerte a montaltói püspökséget, 1826-ban a bíborosi méltóságot s rá három évre a pápaságot. Beteges ember volt, akárcsak közvetlen elődje, de hozzá hasonlóan nem ismert határt a munkában. A politika iránt nem volt sok érzéke, de ö legalább államtitkárául kitűnő politikai talentumokkal rendelkező bíborost tett, éppen Albanit, akire az egyházpolitika intézését rábízta, maga pedig tisztán az Egyház belső ügyeinek a vezetését tartotta kezében. Ezen a téren azt kívánta folytatni, amit elődje kezdett: az Egyház és a belső hitélet felvirágoztatását. Erről tett vallomást 1829. május 24-én kelt beköszöntő enciklikájában.
Pápaságának rövid húsz hónapja alatt sok és rohamos gyorsasággal bekövetkezett esemény zsúfolódott össze; az európai krízis új háborgási időszakhoz érkezett.

Az Anyaszentegyháznak az ő rövid pápasága alatt is kijutott az örömből és bánatból egyaránt. Örömnek nevezhető a katolikus íreknek régóta húzódó, de most végre bekövetkezett felszabadulása a százados vallási és polgári elnyomás alól, ugyancsak az örmény katolikusok békéjének a helyreállítása, amiben nagy érdemeket szerzett az osztrák kormány is. VIII. Pius ennek következtében kinevezhette Nurigian Antal személyében az első katolikus érseket Konstantinápolyban. A sok nehézség s a kínai üldözések ellenére örvendetes híreket hallhatott a keleti missziók szép eredményeiről. Ez annál inkább jólesett neki, mert szívügye volt a missziók kérdése. Ö emelte az egyházdoktorok rangjára a ciszterci rend egyik legnagyobb fiát, a „mézajkú tanító” szent Bernátot, aki a keresztény irodalomban úgy szerepel, mint az utolsó egyházatya. Mindez nagy megelégedéssel töltötte el szívét, de bizonyos, hogy kivette részét a szomorúságból is, különösen élete utolsó szakában.

1830. július 26-án kitört a francia forradalom, megbuktatta a restaurált Bourbon-uralmat s helyébe az Orléansi-ház polgárkirályságát állította, amely a forradalmi liberalizmus szellemében született meg, így méltán tarthatott tőle a pápai kúria. VIII. Piusnak viszont nem volt más választása, mint a kúria részéről is elismerni Lajos Fülöp királyságát. Végeredményben a francia katolikusok közt is sokan örültek a cserének. Az új uralom kormányrendszerének teljes kibontakozása XVI. Gergely idejére esett.
Párizs forradalmát egy hónapra követte a belgáké; most az Egyháznak nem volt oka az aggodalomra, mert a belgák éppen katolikus hitük elnyomatása és akadályozása miatt szakadtak el Németalföldtől, s önálló államiságukkal együtt megvetették alapját annak a lendületes vallási életnek is, amely később annyi követendő példát állított a többi katolikus ország elé. A szabadság utáni vágy megmozgatta a lengyeleket is, hogy lerázhassák az orosz jármot. De ennek híre már a halálos ágyon találta VIII. Piust.

A forradalmi szellem átjárta egész Európát, legtöbb helyütt nemcsak az adott helyzet erőszakos megváltoztatásának vágyából fakadva, hanem a túlvilág és a személyes Istenség tagadásával, legalábbis a transzcendens világ és evilág összefüggéseinek tagadásával szövetségben. A társadalom, szellem vagy politika bármely kérdésében egyre nyíltabban és élesebben tagadták a hit elveinek vagy egyházi szervezeteinek, leginkább éppen a katolikus Egyháznak bármiféle illetékességét.
Magyarországon is jellemző volt erre az 1830-ban megnyílt pozsonyi országgyűlés, amelynek egyik viharos ülése után a még ifjú Haynald Lajos, a későbbi kalocsai bíboros-érsek ezt a megfigyelést vetette papírra: „Az urak igen a Religio ellen vannak.” Noha inkább a katolikus religio ellen, mert az írek emancipációjának hatásaként elég türelmetlenül azt követelték, hogy viszont nálunk a protestánsokat kell felszabadítani eddigi megkötöttségeikből, s a katolikusokkal mindenben egyenlő jogokat kell számukra biztosítani.

A katolikusok és protestánsok között a szabadgondolkozás síkján megfogalmazott ellentétek legkiütközőbb pontja a vegyes-házasságok rendezése volt, az eddigi – a szülők nemét követő – gyakorlatot a protestánsok igen sérelmesnek tartották. Az itt elhangzott felszólalások nem egy érdemtelen invektívát szórtak a katolikus Egyházra s legfőképpen annak papi képviselőire.
A vegyes-házasságból eredő probléma egyébként nem nálunk vetődött fel elsőnek, hanem Poroszország után került a közérdeklődés körébe. III. Frigyes Vilmos ugyanis az 1803 óta Sziléziában érvényes ama házassági rendeletet, mely szerint a vegyes-házasságban élő szülök gyermekei valamennyien az apa vallását tartoznak követni, s ezzel ellentétes megállapodást a házasfelek nem köthetnek egymással, kiterjesztette a rajnai tartományokra és Westfáliára is. Itt azonban a végrehajtása nem ment egykönnyen, mivel a katolikus lelkipásztorok nem voltak hajlandók megáldani az olyan vegyes-házasságokat, hol nem kaptak biztosítékot az összes gyermekek katolikus nevelése felől. Emiatt zavarok keletkeztek s nem egy lelkészt a törvényszék elé állíttatott az államhatalom.
A lelkiismeret megnyugtatása végett Köln, Münster és Paderborn főpásztorai kérdést intéztek a Szentszékhez, hogy papjaik minő eljárást kövessenek az Egyház és az állam ellentétes felfogása között? VIII. Pius a Litteris altero abhinc anno című brévéjében s Albani államtitkárnak a hozzácsatolt instrukciójában helytelenítette a házasságok vegyes formáját, mivel abban nemcsak a katolikus házasfél vallása, de a gyermekek katolikus nevelése is veszélyben forog. Éppen ezért tanácsolta, hogy a katolikus hívek kerüljék a vegyes-házasságokat. Amennyiben mégis ilyent kötnének, csak az esetben áldható meg, ha a katolikus fél szabad vallásgyakorlata s az összes születendő gyermekek katolikus nevelése biztosítva van. Ha ez a feltétel hiányzik, az Egyház csupán az ú. n. passiva assistentia-t adhatja meg. Tett még egy engedményt, nevezetesen elismerte a jövőre nézve, hogy a trienti forma nélkül kötendő vegyes-házasságok érvényesek, de csak porosz területen, a múltat illetőleg pedig felhatalmazta a püspököket, hogy az ilyen házasságokat, ha egyéb akadály nem forog fenn, in radice szanálhatják.
Ez a rendelkezés sehogy sem tetszett a porosz kormánynak s a nélkül, hogy a brévét s a mellékelt instrukciót közölte volna az illetékes főpásztorokkal, egyszerűen visszaküldte Bunsen római követnek, hogy azt a Szentszék a protestánsokra nézve kedvezőbben módosítsa.
Nagy a valószínűsége annak, hogy a magyar vegyes-házasságot ekkor még ez a sors éri, ha Rómába kerül felterjesztésre, azonban egyelőre lekerült az országgyűlés napirendjéről, ám nem nyert végleges elintézést a porosz sem. VIII. Pius 1830. november 30-án meghalt, s így ez a tehertétel, a liberális kor egyéb nehézségeivel együtt, utódjára szállott át.

Az Egyház két kimagasló vezetőjének halálával lezárult az a 23 évre terjedő időszak, melynek kidomborodó jellegét a politika adta meg. Az inkább politikai, mint hitbuzgalmi vonalvezetés nem Consalvinak, még kevésbé VII. Piusnak volt személyes ambíciója, hanem a kor elkerülhetetlen követelménye. Az Egyház szabadságát csak úgy látták biztosítottnak, ha mindenütt békés viszonyt teremthetnek az államhatalmakkal. Miután ez úgy ahogy sikerült, sor kerülhetett a belső hitélet fejlesztésére. Ezt a feladatot VII. Pius és ConsaIvi éppen csak hogy megpillanthatták, de a munkálkodás már utódaikra várt. Az egyházpolitika jogigényeinek a lehetőségek szerint való érvényesítése után a hitélet elmélyítésének szüksége a kornak épp olyan igénye volt, mint a 19. század első felében VII. Pius pápaságának hősies politikai erőfeszítései. Ezt három problémakör: a politikai, szociális és vallási egyaránt követelte. Ezek körébe vágó kérdések kötötték le az emberek figyelmét és józan megoldásuktól függött egyesek, népek és intézmények békéje és nyugodt fejlődése.
Ezt azonban rendkívül megnehezítették az érdekellentétek. A három problémát szélsőségesen értelmezték és sokkal jobban egymásba kapcsolták, mint amennyire szükség lett volna. Vallási, ill. egyházi szempontból tekintve a kérdést, a következő eredmények tárulnak elénk. A politikai abszolutizmus következtében beállott reakció, a liberalizmus fokozódó ellenszenvvel lépett fel a vallással és az Egyházzal szemben, mivel kötött dogmái, erkölcsi és fegyelmi parancsai miatt benne is az emberi szabadságok ellenségét látta. Az új szellemi áramlatok nemcsak a hierarchia ellen irányultak, hanem erősen fenyegették az Egyház és a katolicizmus szélesebb körű érdekeit is. Ez a prognózis félre nem érthető módon írta elő azt a kötelességet, hogy az egyházkormányzat nem lehet ikertestvére a politikumnak, hanem amennyire csak lehet, a kettőt szét kell választani, s ez előbbi főfeladatának az evangélium elveinek hirdetését tekintse. Ha ezt teszi, józan hatást tud kifejteni a szociális kérdések megoldására is, melyek ekkor még csak kezdeti stádiumban voltak és csak a 40-es években léptek fel éles ellentéttel.

KILENCEDIK FEJEZET:
AZ EGYHÁZ ÉS A LIBERALIZMUS VILÁGA

Egyház az államban. Kibontakozások. Társadalom és vallás.

De a forradalom utáni polgári rendszer nemcsak Franciaországban támadt a római Egyház ellen, hanem az egyetlen Belgiumot kivéve, Európában mindenütt készülődtek a katolicizmussal mint gondolatrendszerrel s az Egyházzal mint szervezettel való leszámolásra. A trónöröklés rendjének a megváltoztatása előbb forradalomba kergette a spanyolokat, majd hat évig (1833-39) tartó polgárháborúba. Krisztina anyakirálynő kormánya Mendizabal miniszter, nemkülönben Espartero tábornok diktatúrája alatt teljesen az Egyház ellen fordult, minthogy a papság nem akarta elismerni a leányági trónöröklést és Don Carlost, Ferdinánd király öccsét kívánta a trónon látni.
A papságnak kétségtelenül nagy befolyása volt a népre s az új kormány, hogy ezt ellensúlyozhassa, koholt vádak alapján izgatta a papság ellen a népet. Az 1834-i kolerajárvány idején azzal rágalmazta meg, hogy a szerzetesek mérgezték meg a kutakat s innét van a tömeges halálozás. Ez alkalmat szolgáltatott arra, hogy a tömegek előbb Madridban, majd egyebütt megtámadják a kolostorokat, azokat elpusztítsák és felégessék, lakóikat üldözzék s közülük igen sokat meggyilkoljanak.
Ily előkészület után nem volt nehéz a szerzetesházak fokozatos megszüntetése s úgy ezeknek, valamint a világi papság s az eltörölt inkvizíció javainak az államadósság törlesztésére való lefoglalása. A papság működését különböző rendeletekkel akadályozták, szolgálati pragmatikáját az 1790-i francia polgári alkotmány szellemében változtatták meg. Akik nem engedelmeskedtek az új rendszernek, azokat üldözték s emiatt nem egy püspöknek és érseknek ott kellett hagynia székhelyét. Egészen természetes, hogy a Szentszék vonakodott elismerni az új kormányformát, amely eleve élesen ellentétes világnézet és politikai érdek alapjára helyezkedett.

Portugáliában szintén elmérgesedtek a viszonyok. A trónbetöltés körül kitört polgárháborúból a brazíliai császárságáról lemondott Dom Pedro került ki győztesen, s ellenfelét, a katolikus érzésű Dom Miguelt nemcsak megbuktatta, hanem Portugália elhagyására kényszerítette. Maga helyett kiskorú leányát, Máriát fogadtatta el királynőnek, azonban nagykorúságáig mint régens ő kormányzott. Liberális kormánya teljesen a spanyol minta szerint bánt el a katolikus Egyházzal.

Az események nem hagyták érintetlenül az olasz népet sem, amely politikai széttagoltságában nem szűnt meg vágyakozni az egység után és egységének akadályát a pápai államban és az olasz egyházszerkezetben látta. Amikor híre futott, hogy Párizsban kitört a júliusi forradalom, újra fellángolt a karbonarizmus s Bolognában kitört a felkelés. Iránya Róma volt, jelszava az egységes Itália. A mozgalom szétcsapott egész Umbriában, elterjedt a márkákban s azzal fenyegetett, hogy az Örökváros is a felkelők hatalmába kerül. Azokban a városokban, ahol megvetették lábukat, elkergették a magisztrátust s a pápai hivatalnokokat, lefoglalták a pénztárakat s a forradalmi pártiakból válogatták össze az új vezetőséget.
Sikerükhöz erősen hozzájárult, hogy a pápai szék üresedésben volt s éppen ezt az alkalmas időt választották ki, hogy újabb zavarok keltésével elérhessék álmodott céljukat. A pápát választó konklávé tehát 1830. december 11-én, eléggé kritikus időben ült össze, s ennek ellenére 50 napig elhúzódott, míg sikerült megegyeznie Mauro Cappellari személyében, kit ezután 1831. február 2-án XVI. Gergely (1831-46) néven pápának megválasztott. A huzavonának nem annyira a bíborosok, mint inkább a külhatalmak voltak az okai. A bíborosok már-már megegyeztek Giustiniani bíboros személyében, amikor Labrador, Spanyolország követe vétót emelt megválasztása ellen. Készen tartották a tiltakozó iratot Latour márki francia és Lützow gróf osztrák követ is. Az utóbbi azt a megbízást kapta Metternichtől, hogy annak a bíborosnak megválasztását kell elősegítenie, akiben megvan a tetterő, az abszolutisztikus hajlam és nem fog meghátrálni a korszellem „politikai őrültségei” előtt, hanem bátran szembeszáll a demokráciával és a forradalommal s e kettő terjedését meggátolja elsősorban a saját egyházállamában.
Albani és pártja erre a feladatra Pacca bíborost tartotta alkalmasnak és arra törekedett, hogy a szavazatok kétharmadtöbbségét megszerezze neki. De Pacca személye nem volt valami túlságosan népszerű s így esett a választás Cappellarira.

Az új pápa eddigi életének nagyobb részét kolostorban töltötte s annak egyszerűségét és igénytelenségét magával hozta a pápai trónra is. Bellunoban született 1765. szeptember 28-án s már 18 éves korában belépett a kamalduliak szerzetébe. 1805-ben a római Coeliuson fekvő szent Gergely-kolostornak lett az apátja s az apátság feloszlatása után Muranóban és Páduában tanárkodott. A rend visszaállítása után 1823-ban rendje generálisa lett, 1825-ben bíboros, a következő évben a Propaganda-kongregáció prefektusa, s mint ilyen 1831-ben szent Péter utódja. A pápai trónon is megmaradt áhítatos életű szerzetesnek; annak sugárzását megcsodálta benne az angol Wiseman s a másik nagy konvertita, a svájci Hurter. Autokrata hajlamú nem volt, mint Metternich szerette volna, azonban az új idők káros szelleméről valóban nem akart tudni. Egyházi képzettsége egyike volt a legkiválóbbaknak e korban. A külső ügyekben és főképp a kezdeményezésekben való képessége azonban halvány. Íme, ilyen volt az a pápa, aki az Egyház kormányzatát e válságos időben átvette.

Az Egyház helyzete egész Európában súlyos volt; a liberalizmus az összes államok kormányzatában és társadalmában úgy jelentkezett, mint az Egyház ellen forradalmian ellenséges irányzat. Az egyetlen pont, ahol valami kevés vigasztalás és talán a jobb jövő ígérete derengett, Belgium volt, amely 1831-ben szakadt el Hollandiától és a katolikus élet örvendetes fejlődését indította meg. Alkotmánya kimondotta a katolikus vallás teljes szabadságát, melynek első nagy eredménye, hogy megalakulhatott az önálló belga egyháztartomány, s ez a mechelni érsekséggel, a lüttichi, namuri, tournaly-i, brüggei és genti – számszerint – hat püspökséget egyesített.
A kormány a Szentszék számára szabad érintkezési jogot biztosított. A főpapi karral a pápának engedte át a püspökök kinevezését és a papnevelést. Állam, község, Egyház szabadon állíthattak fel iskolákat, az országban szabadon telepedhettek meg szerzetesrendek, s így egymásután létesítettek házakat a jezsuiták, redemptoristák, franciskánusok, trappisták, iskolatestvérek s a különböző női kongregációk s vettek részt a hitélet szervezésében s az ifjúság nevelésében. A magasabbrendű nevelés és oktatás érdekében 1833-ban visszaállították előbb Mechelnben, majd utóbb (1835) Löwenben az azóta világhírűvé lett katolikus egyetemet, melynek fellendítésére sokat tett De Ram rektor s még többet a nagy Mercier bíboros.
A katolikus szellemű könyvek terjesztése, missziók tartása, a hitbuzgalmi társulatok szervezése lehetővé tette, hogy egész Belgiumban a katolicizmusnak reneszánsza következzék be, noha az ellenhatás a társadalomnak az Egyháztól elszakadt szellemű köreiben itt is jelentkezett. A löweni katolikus egyetemmel szemben megalapították a tisztán laikus morál alapján álló brüsszelit, a hitbuzgalmi egyesületek ellenében pedig az úgynevezett „isten-tagadók” társulatát. A szakadék a két irányzat közt egyre mélyült s hogy az istentagadók harca minél eredményesebb lehessen, egymás közt Solidaires néven még külön is szervezkedtek és esküvel kötelezték magukat, hogy a vallást kikapcsolják életükből s annak vigaszait halálos ágyukon is visszautasítják s pap nélkül kívánják magukat eltemettetni. Mindezzel csak a harcot élezték ki, de a belga katolicizmus fejlődését nem sikerült megakasztaniok.

Annál mostohább volt az Egyház sorsa Hollandiában és a tőle északra fekvő országokban. Itt a protestantizmus különböző felekezetei voltak túlsúlyban s féltékenyen vigyáztak arra, hogy szabad utat ne kaphasson a katolikus hitélet és kultúra fejlődése.

A politikai demokrácia és a radikális világnézet miatt nehézségek közé került a katolicizmus a svájci kantonokban. A júliusi forradalom hatása alatt itt is a szélsőséges elemek kerültek hatalomra s minden igyekezetük odairányult, hogy az Egyházat és a római Szentszék befolyását meggyengítsék. Az a törekvésük, hogy a szövetségi alkotmányt radikális szellemben alakítsák át, éppen a papság ellenállásán hiúsult meg. Viszont két kanton Luzern vezetésével a badeni konferencia cikkei néven oly szabályokat hozott, melyek az Egyházat az államnak vetették alá, mire több kanton a Szentszék, a püspökök, a papság s a katolikus hívők tömegei tiltakozása ellenére elfogadta a badeni határozatokat.
Az új rendszernek oly kirívó esetei voltak, hogy például Glarusban esküt követeltek a papságtól, melynek értelmében még a bűntényekre vonatkozó gyónási titkot is fel kellett volna fednie a politikai hatóság előtt. Luzern fokozatosan laicizálta a katolikus iskolákat, az egyháziaktól megvonta a tanítás jogát, s helyükbe ateistákat ültetett. Zürich egyetemére Strauss Dávidot hívták meg tanárnak.
Még keményebb időket kellett a katolicizmusnak megérni Argau kantonban, ahol a Szentszék jogainak megkötése, a papság szabad működésének korlátozása, az Egyház javainak elkobzása, férfi és női kolostorok feloszlatása hirdette a radikalizmus győzelmét Svájcban. Ennek a győzelemnek kihasználása sokkal szélsőségesebb volt, semhogy ellenállást ne váltott volna ki a katolikus tömegekben ott, ahol a lelkek képesek voltak még ellenállásra, s ahol erre mozgatók és szervezők jelentkeztek. A hithű katolikus lakosság, amikor kéréssel és tiltakozással nem ért célt, 1841-ben Luzernben megbuktatta a kormányzatot s helyébe olyant állított, amelyik nemcsak az előbbi sérelmes rendeleteket vonta vissza, hanem Leu József indítványára még a jezsuitákat is befogadta s iskoláiknak vezetését is rájuk bízta.
Az új fordulatnak úgyszólván ez a kitűnő és egyszerű polgár volt az irányítója és lelke, aki még szabadcsapatokat is szervezett s oly erővel állt ellen a radikális támadóknak, hogy nem bírták legyőzni. Végre is úgy szabadultak meg tőle, hogy 1845. július 19-én orozva meggyilkoltatták.
Halála óriási veszteséget jelentett a svájci katolicizmus ügyének, de Luzern még így sem adta fel a küzdelmet. Több katolikus kantonnal szövetségre, az úgynevezett Sonderbundra lépett, ezt azonban a radikális felfogású kantonok az államszövetség megsértésének tekintették. S mivel ettől elállni nem akartak, az ellentét háborúra vezetett, amelyben a Sonderbund vereséget szenvedett. Erre következett a megtorló intézkedések véget érni nem akaró sora, mely a katolikus Egyház teljes jogfosztásával és üldöztetésévei végződött. Nem segített ezen az államszövetség szerződésének későbbi (1848) revíziója sem, hiszen alig nyújtott valami biztosítékot az Egyház jogainak védelmére.

Váltakozó szerencsével folyt a katolicizmus élete a németlakta területeken. A politikai hatalmak itt is mindent elkövettek, hogy elég okot találjanak az Egyház ellen való fellépésre. Poroszországot a vegyesházasság kérdése tartotta lázban, s a katolikus kánoni és szentségi elvek védelme nem egy pontban meglazította az Egyház és az állam előző szívélyes viszonyát s az elvhűség következtében nagyon sok papnak és püspöknek kellett állását elhagynia, sőt többen közülük még börtönbüntetést is szenvedtek.
A felsőrajnai tartományokban nagy aggodalmat keltettek az államegyház kiépítésének szívós kísérletei. Az ősi katolikus talajon való ilyen természetű kormányzati törekvések ellen hasztalan szólalt fel már VIII. Pius, utána XVI. Gergely, hiába hangzottak el parlamenti tiltakozások, a kormányok mindent elkövettek, hogy a katolikus Egyházat is a politikai szerkezet egyik kiegészítő szervének alkalmazzák.
Különösen Baden, Württemberg és Nassau vezettek e cél megvalósításában, Az Egyházat még legszorosabb jogainak a gyakorlásában is korlátozták. Állami felügyelet alá vették a papnevelést, a javadalmak betöltését, a püspökök kinevezését, javaik kezelését, sőt még az egyházfegyelmet is. Ahol lehetett, gátat vetettek a hitbuzgalom terjedésének, üldözőbe vették a hithű papokat, mint például Mack tübingeni és Riffel giesseni tanárokat. Pártolták azokat, akik a katolicizmus egységének a megbontásán, így a német nyelvű misék, a coelibátus eltörlésének a bevezetésével stb. tették nevüket ismertté. A kormányok közt még a hesseni volt a leghumánusabb, mert legalább semlegesen viselkedett a katolicizmus életjelenségeivel szemben.
Lényegesen jobb volt a helyzet a katolikus többségű Bajorországban. De csak addig, míg királya, I. Lajos összeütközésbe nem került a Szentszékkel Lola-Montez spanyol táncosnővel folytatott botrányos viszonya miatt. Amíg erkölcsi életének ez az elsiklása be nem következett, a katolikus Egyház megmaradt a maga régi egyházpolitikai szabadságában. A püspökök szabadon érintkezhettek Rómával, újabb szerzetesrendek telepedhettek meg s a hitélet és a katolikus kultúra útját új templomok építése, régiek restauráltatása, a katolikus tudomány fellendülése, iskolák felkarolása, képzett és szentéletű papok megbecsülése jelezte. De a magánéletében bekövetkezett fordulat után Lajos szakított korábbi politikájával is; eddigi kormányelnökét, Abelt elbocsátotta s helyébe olyanok kerültek, akik a korszellemnek megfelelően nem akarták tűrni az „ultra-montanizmust”. Közöttük a legdicstelenebb Beisler volt, aki nemcsak büntetlenül nézte, hanem egyenesen támogatta az ismeretes Ronge-féle botrányt és annak utóhullámzását. A katolikus múlt hirtelen megszakadt s olyan idők következtek be, mikor az Egyház sorra vesztette el korábbi pozícióit.

Amíg I. Sándor volt az oroszok cárja, addig nem érte bántódás a pravoszlávok között élő katolikusokat, sőt a szóbeszéd arról is suttogott, hogy Sándor cár halála előtt katolizált volna. Ez a kedvező helyzet már lényegesen rosszabbodott utódja, I. Miklós uralma alatt. Benne teljes mértékben felújult II. Katalin türelmet nem ismerő ortodoxiája, ami főképpen a lengyelek 1830-as felkelésének a leverése után bontakozott ki a maga teljességében. Az üldözést az uniós katolikusokon kezdte, majd a latin szertartásúakon folytatta. Az egyik ukáz a másikat követte s mindegyik fokozatosan szorosabbra fojtotta a katolikus életlehetőséget, hogy végül a pravoszláv vallás magába olvassza a katolicizmust.
Figyelme kiterjedt a papnevelésre, a papság és szerzetesség életére és működésére, a szertartásokra, imádságokra, szentségekre, a hit- és erkölcstanra, az egyházjog szabályozására, a vagyoni kérdésekre s mindezt a keleti egyház elve szerint irányította és szabályozta. Nem volt a hitéletnek olyan megnyilatkozása, mely felett végső fokon ne az orosz szent szinódus, illetve a cár döntött volna. Akik ebbeli rendeleteit engedelmesen fogadták, azokat megjutalmazta, kik ellenszegültek, megbüntette. Így tett a sok közül Gutkowsky Marcel podlachiai püspökkel, akit mert ellenállt cári önkényének s bátran védte Egyházának jogait, püspökségéről elhurcoltatta és kolostorba záratta.
A cári ukázok mellett óriási propaganda működött, melyből derekasan kivették részüket az orosz pópák és tanítók. De akadtak katolikusok, sőt főpapok is, mint Siestrzencewicz Szaniszló móhilevi érsek, Sziemaszkó József litván püspök és Luzsinszky Antal fehér-oroszországi püspök-helyettes, akik megtagadva egyházhűségüket, valóságos árulóknak csaptak fel, és kiszolgáltatták vallásukat és híveiket a szakadárságnak. Az agitáció és terror oly sikerrel dekatolizált, hogy 1839-ben Fehér-Oroszországnak görög-egyesült püspöki kara papjaival és híveivel együtt megtagadta Rómával a közösséget és belépett az orosz államegyházba. Erre mondotta Miklós cár: az unitusokkal készen vagyunk, most a latinokon a sor!
Ezeknél még szigorúbb rendszabályokat léptetett életbe, melyek nyomán kiürültek a szemináriumok és kolostorok, bezárultak a templomok, elhallgattak a prédikációk s a gazdátlanná vált templomokba pópák jöttek, hogy a katolicizmust itt is átváltsák a skizmára. Míg tehát Nyugaton a radikalizmus politikája támadt az Egyház ellen, Keleten az új támadó erőre kapott s újra politikai erőkkel megtelt skizma lépett fel vele szemben, ugyancsak az államhatalom rendelkezésére álló hatalmi és egyházpolitikai eszközökkel.

Az, hogy az állampolitika a legtöbb országban szembekerült az Egyházzal, vagy – sokszor még a jobb esetekben is – nagymérvű bizalmatlansággal volt hozzá, még nem jelentette, hogy a Szentszéknek tétlenül kell tekintenie a katolicizmus lassú sorvadását. Hivatásának természetfeletti és természetes tartalmánál fogva, de múltjának súlyvonalai szerint is iparkodnia kellett, hogy a változott viszonyok közt is megtalálja azt a helyes utat, amely a társadalom szellemének e forradalmi válságából és az államhatalmak e merőben megváltozott magatartásából kivezeti az Egyház hajóját. Hogy erre rátaláljon, a természetfeletti vezetés mellett szükséges volt, hogy az egyházkormányzat emberileg is rendelkezzék azzal a politikai bölcsességgel, amely az ellenfelet térdre tudja hajlítani.
XVI. Gergely akárcsak két elődje, szintén nem volt politikus pápa, de kevés politikai rátermettséget tanúsított különösen élete utolsó szakában Bernetti államtitkár is. Már jobban tudott számolni a lehetőségekkel utódja, Lambruschini, s így az ő hivatalba lépésétől, vagyis 1836-tól kezdve határozott javulás és látható eredmények mutatkoztak a világegyház politikájában. Megvolt a diplomáciai pályán szerzett világos látása, nagy munkabírása. Ezért is vette át a rendőrségi, a hadügyi és a közoktatásügyi tárcát, az utóbbit később Mezzofanti bíborosnak, a világhírű nyelvtehetségnek adta át. Elve volt nem sietni, de nem is késni, az alkalmas pillanatot felhasználni s a rosszból is lehetőség szerint jót kovácsolni. Politikáját mindenben helyeselte ura, XVI. Gergely.

Lajos Fülöp barikádkirálysága az első benyomások szerint azt a látszatot keltette, mintha az Egyház a halálos ítélet előtt állana Franciaországban. Nem egészen így volt. A forradalom kétségtelenül sok zavaros jelenséget vetett fel. „Szétválasztás” címén szembeállította az államot az Egyházzal és társadalmi folyamatokban, kormányzati tényekben ártott az Egyháznak, ahol csak lehetett, de mindez csupán a kezdet tombolása volt. A forradalmi szenvedélyek később megszűntek s az Egyháznak csak használt, hogy a trón és oltár kettévált. 18 év multán, 1848-ban Thiers személyén át még a hivatalos kormány is így nyilatkozott: „Az ellenség a demagógia. Nem fogom neki kiszolgáltatni a társadalmi rend utolsó mentsvárát, a katolicizmust.”
Hogy 18 év ekkora változást érlelhetett meg, az a folyamatok lehiggadásából következett, de döntő része volt benne a Szentszék céltudatos politikájának és magának a francia katolicizmusnak is. Egyházi részről több oldalról is tudatára ébredtek, hogy nem szükséges a katolicizmus sorsát okvetlenül a Bourbon-dinasztiához kötni, hanem meg kell keresni az együttműködést bármely államformával, hogy feladatát sikeresen elvégezhesse. Ezért mindenekelőtt: a Szentszék elismerte a polgárkirályságot, megengedte papjainak a hűségesküt, sőt azt is, hogy a kollektában új királyukért imádkozzanak. A Szentszéknek ezt az intézkedését nem vette jó néven a francia hierarchia minden tagja, s főleg nem a püspökök, kik túlságosan ragaszkodtak a különben jóindulatú, de merev túlzásai miatt szerencsétlen kezű X. Károlyhoz.
Az idősebb papi generáció nem is tudott beleilleszkedni abba a tudatba, hogy az Egyház a változott viszonyok közt is képes fennmaradni s meg szerette volna merevíteni azt a múltat, melyen az idő már túljárt. Az ő vétke ama „sekrestyepapság” típusának a kialakulása, amelyik kevés kivétellel csak a templomba húzódott vissza, a közéletről nem vett tudomást s a század harmadik felében a maga nagy többségében elszigetelten és követők nélkül maradt.
Nem is ezeknek köszönhette a maga megújhodását a francia katolicizmus, hanem annak a néhány lelkes fiatalembernek, akik a különben elítélt Lamennais iskolájából kerültek ki, s miután megjárták a maguk Canossáját, a tanító egyház irányítása mellett indították meg a katolicizmus fellendítését. Erre módot adott a polgárkirályság is. Miután az állam és az Egyház szövetsége megszűnt, Lajos Fülöp szigorúan megvalósította az egyházi ügyekbe való bele nem avatkozás elvét. Követték őt ebben miniszterei, főképpen a protestáns Guizot és Broglie herceg, akiknek tiszteletét a vallás iránt kár volna elvitatni. Az utóbbi kissé könnyed szellemességgel, de tagadhatatlan találékonysággal állapította meg: „Nem szabad a teológia vitáiba – Lamennais körére értve – beleavatkozni, mert hamarosan az ember ellen van minden jámbor lélek és mellette minden csirkefogó.” Egyszóval lényegében az Egyházra bízták, miként találja meg útját az új helyzetben, és hogyan kívánja teljesíteni feladatát. Így a párizsi nuncius jólesően jelentette Rómának: „Lajos Fülöp királynál elérjük mindazt, amit minden más kormány megtagadott volna.”
A kedvező helyzetet iparkodtak kihasználni mindazok, kiknek szívügye volt az Egyház és a katolicizmus. S már itt is rá kell mutatnunk, a kisebb értékűektől eltekintve Montalembert, Lacordaire és Ozanam tevékenységére, akiknek hatására újjá született a francia katolicizmus. Ezek bátor hangjára és fellépésére jellemző Montalembert-é, aki 1844-ben egyik főrendházi beszédében így tett színvallást: „Egy szabad nép körében mi nem akarunk rabszolgák lenni. Mi a mártírok utódai vagyunk, nem remegünk meg Julián aposztata utódai előtt. A keresztesvitézek fiai vagyunk, így hát nem hátrálunk meg Voltaire fiai elől.” Az ő bátor fellépésük eredménye lett, hogy az Egyház legalább is elemi vonatkozásban visszanyerte iskolaszabadságát, a jezsuiták világi papoknak öltözve szabadon taníthattak és működhettek. A templomok megteltek hívőkkel s a szociális, karitatív, hitbuzgalmi és tudományos életnek hatalmas szervezése következett be. Mindez elmaradt volna, ha az Egyház nem keresi a modus vivendi-t a polgárkirályság kormányával.

A Szentszéket ugyanez az elv vezette más államok felé való viszonylatában is. Nem lépett fel nagy igényekkel, csupán azt kívánta, hogy a kormányok legalább jóakaratú semlegességet tanúsítsanak iránta. A liberalizmusnak és radikalizmusnak a lelkeket forradalmasító iránya azonban még újabb és frissebb volt, semhogy mindenütt sikert ért volna el. Spanyolországban például 1843-ig, amíg Espartero vezette az államügyeket, lehetetlenség volt jobbrafordulásról beszélni. A pápa hiába kért és könyörgött, tiltakozott és ítélkezett az egyházfosztó rendeletek és intézkedések miatt, nem használt. Széleskörű visszhangot keltettek ugyan Jacobo Balmez és Donozo Cortez is, akik mint a spanyol katolikusok vezérei és képviselői követelték folyóiratokban és újságokban az Egyház jogait s a katolikus vallás tiszteletbentartását. Szervezkedésük eredményei azonban nem értek közéleti jellegű vagy közéleti hatású felépítményekig: velük szemben a politikai hatalmon lévők érdekköre mindig a liberális államszervezés fanatikus és erőskezű híveiből került ki.
A spanyol társadalom egészségtelen tagozódása és a már ekkor is félelmetes vonásokkal jelentkező elproletarizálódása s a falusi és városi proletártömegek rettenetes műveletlensége, az Egyházhoz hű maradt társadalmi rétegek korszerűtlen konzervativizmusa igen hátrányos helyzetbe hozta a katolikusokat abból a szempontból, hogy saját erőforrásaikra támaszkodva tudjanak harcolni az ellenséges egyházpolitikai intézkedésekkel szemben. A pápaság kezében sem voltak olyan eszközök, amelyekre állampolitikai vonatkozásokban támaszkodhatott volna. A helyzet olyan sötét volt, hogy a pápa 1842-ben az egész világegyház imáját rendelte el Spanyolországért.
A helyzetben mindaddig nem történt változás, míg Espartero 1843-ban csúfosan meg nem bukott és Angliába nem menekült. Utóda, Narvarez tábornok véget vetett a kíméletlen egyházüldözésnek, a nagykorúsított Izabella királynő hozzájárulásával 1845-ben megindulhattak a konkordátum-tárgyalások is és ettől kezdve lényegesen engedett a viszony feszültsége a kormány és a Szentszék között. 1847-ben Brunelli elfoglalta a madridi nunciatúrát, a következő évben sor kerülhetett több püspökség betöltésére és sok egyéb sérelem orvoslására. A barátság lassankint helyreállt s ennek egyik legszebb megnyilatkozása, hogy nemcsak a spanyol katolikusok ragaszkodtak rendületlenül Egyházukhoz, hanem még a kormány is nagy szolgálatot tett IX. Piusnak, amikor az 1848-49-es zavargások miatt menekülnie kellett Rómából. A helyzet alapjai azonban lényegük szerint változatlanok maradtak s a társadalmi egyensúlyt oly végletesen nélkülöző spanyol közviszonyok, továbbá a spanyol értelmiség és városi lakosság lelki aláaknázottsága még ugyanezen század folyamán sok nehéz órát szereztek a katolicizmusnak Spanyolországban.

Ami a spanyol udvarnak egyelőre sikerült, ugyanaz nem sikerült Portugáliában, amelynek belső viszonyai, ha lehet, még rosszabbak voltak, mint az ibériai félsziget másik államáé. Mária királynő nagykorúsága (1834) után szívből óhajtotta az őszinte békét Rómával, s mint vallásos uralkodónő azt szerette volna, ha a katolicizmus teljes szabadságot élvez. Törekvései azonban majdnem mind megbuktak kormányának ellenállásán, amely ugyancsak egy hitetlenné vált, az Egyház befolyási köréből kikerült, minden természetfeletti iránt gyűlölködő társadalmi vezetőréteg gondolkodását képviselte, Annyit ugyan sikerült elérnie, hogy a diplomáciai viszony újból helyreállt a Szentszék és Portugália között, de már Capaccini internuncius a legmesszebbmenő engedmények árán sem tudta a konkordátumot nyélbeütni. A kormány csak annyit engedett meg, hogy a pápa prekonizálhatta a lisszaboni pátriárkát s még egy-két püspököt. A katolicizmus felvirradása még sokáig váratott magára.

A kor súlyos és bonyolult feladatokat állított a Szentszék elé saját államában is, hiszen a társadalmi megoszlás itt is ódon és korhadt volt, a szociális tagozódás egyenetlen, az egyes társadalmi osztályok gazdasági helyzete lezüllött és kilátástalan, művelődésük hiányos, szellemi életük politikai és eszmei nyugtalanságokkal tele. Politikai életük és törekvéseik szabadkőmíves és karbonári forradalmi és földalatti szervezetekbe süllyedt alá, s a legjobb akarat számára sem látszott más megoldása a koldusszegény, szapora, elmaradt olasz társadalmi osztályok kérdéseinek, mint egy nagy gazdasági és társadalmi keretet biztosító egységes Olaszország. Ennek földalatti nyugtalanságával úgy tele volt az egyházi állam és maga Róma, hogy XVI. Gergelynek alig háromhetes pápasága után már attól kellett tartania, hogy elveszíti világi uralmát.
A felkelés úgy lobbant fel, mint a tűz, s az 1831. február 26-án Bolognában tartott úgynevezett olasz nemzeti kongresszuson már a szövetséges itáliai köztársaság kikiáltásáról volt szó. Ez csak azért nem valósult meg, mert az Appennin-félsziget szétdarabolt államiságából és egyenetlen társadalmából pillanatnyilag hiányzottak az egységesítő erők és az egységes középpont, s a francia polgárkirályság, melynek a segítségére számítottak, cserbenhagyta őket. Viszont a maga lombard-velencei uralma révén érdekelt osztrák császárság nem kívánta, hogy az egységes Olaszország gondolatának független közép-itáliai támasztéka támadjon, azért még ezév márciusának végén leverte a felkelést.

A kérdés azonban ezzel természetesen nem oldódott meg. Olaszország így még mindig nyílt európai kérdés maradt, vonatkozásainak megbeszélésére – s leginkább az egyházi államot érintő vonatkozásokban – a nagyhatalmak római képviselői május 31-én konferenciát tartottak és elhatározták, hogy Bunsen porosz követ szerkesztésében memorandumot nyújtanak át az államtitkárnak, melyben felfedik a bajokat s azok orvoslására tanácsokat adnak. A leghangosabb panaszok a már régóta korszerűtlenné vált közigazgatás és igazságszolgáltatás ellen hangzottak el. De ugyanígy kifogásolta az egyházi állam társadalma és közvéleménye, hogy a világi elem teljesen ki van rekesztve a főbb hivatalokból, viszont az egyháziak nem értenek a kormányzathoz. Felmerültek még egyéb panaszok is, miket az előbbiekkel együtt Bunsen feltárt s azt tanácsolta a Szentszéknek, hogy alattvalói megnyugtatására, a béke és nyugalom helyreállítására lépjen az idők által kívánt reformok útjára. A Szentszék nem szívesen vette e külső beavatkozást s arra hivatkozott, hogy Itália egyéb államaiban sem jobbak a viszonyok, sőt rosszabbak s ez mondható Porosz- és Oroszországról is. De ennek ellenére hajlandónak mutatkozott némi reformokra. Ezek inkább csak az adminisztrációra vonatkoztak. De különben elzárkózott a korszerű újításoktól s ez a magyarázata annak, hogy a nyugtalanság csak nem akart alábbhagyni.
1831 végén újabb zendülések keletkeztek, miket ismét csak karhatalommal, Ausztria haderejével nyomtak el (1832. január 28.), s ennek fejében az osztrákok hat évig megszállva tartották az elfoglalt területeket, ami viszont francia oldalról nyitott utat a hatalmi féltékenységnek és beavatkozásnak. A francia befolyás most úgy jelentkezett az olasz társadalom előtt, mint az olasz szabadság védője.
A megszállás elég tanulságos lecke lehetett volna, hogy az államtitkári szék államkormányzati politikája változtasson eddigi merevségén és egyoldalúságain. De Lambruschininek mint politikusnak éppúgy nem volt ehhez érzéke és éppúgy hiányzottak nála a helyzet felismerésének alapfogalmai, akárcsak elődjénél, Bemettinél. Az uralom az átmenet hat éve alatt tisztán az osztrák, majd a császári csapatok kivonulása után a pápai szuronyokon nyugodott. Az államtitkári szék pusztán hitelvi és erkölcsi nyugtalanságot látott a politikai mozgalmakban s szankciói is egyoldalúak voltak, a radikálisok és forradalmárok ellen óriási hajsza indult meg. Itt súlyosan kell hibáztatni, hogy a kormányzat nem akart különbséget tenni a túlzó és a mérsékelt liberálisok közt s egyformán üldözte mind a kettőt.
Ugyanígy nem tett különbséget a pápai állam vezetése az Egyház és az államkormányzat kétféleségén sem, s az utóbbit is a kánonok szigorának vetette alá. Elég csak megemlítenünk, hogy például a pénteki böjt rendőri ellenőrzés alatt állt s megszegőire börtön várt. A reakciós politika valami mozdulatlan marazmussal feküdte meg Rómát s erre csak azt a mentő körülményt lehet felhozni, hogy Európa legtöbb államában szintén hasonló rendszer uralkodott.

Rómában talán erősebb éllel mutatkozott, mivel a közvélemény a pápaságtól, már természeténél fogva is valami jobbat, nemesebbet és többet várt. A politikai és népjóléti reformok szükségét érezte ugyan XVI. Gergely, de kitért előlük. S neki, a kolostorból a pápai székbe került aggastyánnak majdnem lehetetlen lett volna bizonytalan, nem egy tekintetben úttörő kezdeményezések felelősségét vállalni. „Én már öreg ember voltam, amikor pápának megválasztottak. Nem gondoltam, hogy még oly sokáig fogok élni s ezért nem volt kedvem ezt a munkát megkezdeni, mert aki ezeket megkezdi, annak be is kell azt fejezni. Számomra most (1843) legfeljebb néhány év vagy talán pár nap van hátra, utánam majd egy fiatalabb következik, ráhárul a feladat, hogy ezeket megvalósítsa, mert bizonyos, hogy nélkülük nem lehet meglenni.”
Ez ugyan őszinte önvallomás volt, de egyben elítélése is saját rendszerének. A maradiság valósággal megkövesítette a pápai állam és Róma külsejét, s a meginduló modern életnek még csak a nyoma sem látszott. Míg Európa legtöbb országát a vasutak kezdték keresztül-kasul szelni, a pápai államban a forgalmat még mindig a szekérutak bonyolították le. Még a magyar Dunán is épült már Széchenyi Lánchídja, de Róma ilyesmiről még nem vett tudomást. Amikor az európai metropolisokat már a gáz világította, csak az Örökvárost még az olajlámpák. Az ipar és kereskedelem a legszűkebb és legkezdetlegesebb térre korlátozódtak, a gazdasági élet nehézkes és szegényes volt, az adórendszer pedig ósdi és terhes, és egyre erősebben igénybe vette a nép teherbíró képességét, s ugyanakkor az államkassza mégis deficittel dolgozott. Ez azonban érthető volt, hisz immunitásuk révén épp azok – a római nemesek, az arisztokrácia, a prelátusok tömege – nem adóztak, akik a legkönnyebben megtehették volna. Így tehát az egységes nemzeti eszmén kívül a politikai és gazdasági viszonyok nyomása is azok körébe kergette az olaszokat, akik a karbonarizmus földalatti tárnáiból kísérelték meg a mozdulatlan és súlyos viszonyok megváltoztatását előkészíteni.

A mozgalom számolt az erőviszonyokkal, különösen az osztrák csapatok jelenlétével, de ha alkalom adódott, nem mulasztotta el, hogy életjelt ne adjon magáról. Az egész mozgalomnak erőt és nyomatékot Mazzini és néhány társa adott. Otthon szabadcsapatok és bandák szervezésével lelkesítették a népet a felkelésre, a külföldet pedig elárasztották propagandairatokkal és mindenütt lázítottak a hazai viszonyok ellen. Az európai közvélemény úgy számolt velük, mint akiknek feltétlenül felül kell kerekedniük s minden ellenállás veszendő velük szemben. 1843-tól kezdve tevékenységük újból erősödött a pápai államban. Fő fészkük Rimini volt, legmegbízhatóbb terepük, a legációk munkájukat tömegzavargások és gyilkosságok kísérték. A pápai közigazgatás és katonaság iparkodott szembeszállni a mozgalommal, de csak annak egyszerű tagjai kerültek golyó elé vagy a börtönökbe, míg a vezérek külföldre menekültek s Brüsszelből, Párizsból és Londonból irányították tovább a felszín alatt szakadatlanul nyugtalankodó forradalmat.
Mazzini már ekkor kiszemelte a szardíniai trón urát, Károly Albertet az egységes Itália élére s elutasított minden részleges, foltozgató reformot, politikája nyíltan az eddigi részuralmakat elsöprő, minden előbbi berendezést összedöntő forradalom volt, a forradalom mint ideál és mint reálpolitika. A gondolatnak győznie kellett, mert a másik oldalról nem merült fel tömegerőkre s nagy érzéseket mozdítani képes célokra támaszkodó más, par excellence politikai megoldás terve.

A külföldi liberális közvélemény s ennek felépítménye, az európai politikai sajtó rokonszenvvel nézte a mazzinisták törekvéseit s ez a rokonszenv és együttérzés roppant erkölcsi, mozgalmi és politikai támaszték volt az olasz forradalmi irányzat számára, azonkívül együtt járt egy a pápaság és az Egyház számára félelmetes következéssel, éspedig a pápai tekintély lejáratásával. Az európai kormányzati és politikai tényezők – amelyek közt ott szerepeltek már a közvélemény erői is – csak nehezen és ritkán tudták megkülönböztetni a pápában az egyházfőt a világi fejedelemtől, s ami az utóbbi rovására ment, azt rendszerint rovására írták az előbbinek is. Egyházpolitikai és egyházkormányzati ügyekben hívőiért jelentkezve, vagy kérve, és tiltakozva az egyes államok uralkodóinál és kormányainál, ezek legtöbbje eleve úgy tekintette, mint egy nyugtalan és ellenséges közérzületre támaszkodó, bizonytalan uralmú itáliai kisállam fejét, akinek kormányrendszerét és hatalmát egyszer csak elnyelik az események.
Eleve elutasították, ha egyházpolitikai ügyekben más államok belső viszonyaiba akart avatkozni. S már csak azért is, mert az európai problémává lett itáliai és pápai állambeli közviszonyok kapcsán a Szentszék sem fogadta szívesen, ha a külföld beleavatkozik a pápai állam politikájába: a lehetőség szerint meggátolták, hogy mint a Világegyház feje, beleszóljon államaik egyházpolitikai intézkedéseibe. Ezt a finomabb megkülönböztetést – noha a már egészen modern etatizmus akkor már kész öntudata alapján meg lehetett volna vonni – nem tették meg, legkevésbé úgy, mint a francia kormányzati gondolkodás, amely szétválasztotta az államot az Egyháztól, de engedte, hogy az utóbbi szabadon élhessen elvei és szabályai szerint.
Már Ausztria kormányzata, mely pedig iparkodott jó barátságot és megértést mutatni s a pápasággal ennek légkörében érintkezni, féltékenyen őrködött jozefinista világszemlélete felett s az Egyházat – azt lehet mondani – egészen 1840-ig nem a Szentszék, hanem saját állampolitikai szempontjai szerint kezelte. A közeledés elől mereven elzárkóztak Hollandia és az északi országok, és Svájc részben protestáns, de általában liberális és radikális kormányzata.

A vegyesházasságok kérdése miatt jó darabig nem volt irigylésre méltó a helyzet Poroszország felé sem. Ezt a kérdést még VIII. Pius rendezte a „Litteris altero abhinc anno” kezdetű brévéjével, melynek előírásait egyes főpásztorok betartották, mások pedig, mint Spiegel kölni érsek, továbbá a trieri, münsteri és paderborni püspökök meg is engedték papjaiknak, hogy a biztosíték nélkül kötött vegyesházasságokat is megáldhassák. Természetesen a porosz kormány az utóbbiak eljárását helyeselte, az előbbieket pedig kárhoztatta, Rómának pedig azt jelentette Bunsen követ által, hogy a vegyesházasság terén a legnagyobb rend uralkodik.
Ennek ellenkezője azonban csakhamar kiderült. Amikor ugyanis Spiegel halála után a kölni érseki széket Droste-Vischering foglalta el, ő ebben a kérdésben is a Szentszék álláspontját képviselte, s papjainak megtiltotta, hogy a biztosíték nélkül kötött vegyesházasságokat megáldhassák. Ezzel a kormány által hangoztatott rend és béke egészen felbomlott és Droste-Vischering még azt a „vakmerőséget” is elkövette, hogy a Szentszék előtt feltárta a tényleges helyzetet. Emiatt a kormány érseki joghatóságának a gyakorlásától megfosztotta s a forradalmi pártokkal való titkos összeesküvés ürügye alatt Minden várába záratta (1837). Innen csak 1839-ben szabadult ki s csak azzal a feltétellel, hogy családi birtokára vonul vissza. Hasonló sors érte Dunin gnesenposeni főpásztort is, akinek szintén hat hónapi várfogsággal kellett bűnhődnie kánoni álláspontjának a védelmezése miatt.

A helyzet csak akkor javult, mikor III. Frigyes Vilmos halála (1840) után a hasonnevű fia követte öt a trónon. A Szentszéknek sikerült vele az Egyház és az állam békéjét helyreállítani s ennek első következménye az volt, hogy Dunin visszatérhetett egyházmegyéje élére, Droste helyére pedig a speíeri püspök, Geissel került, míg ő Rómába költözött. A további vívmány az volt, hogy a porosz katolikus egyház minden nehézség nélkül érintkezhetett Rómával. Megszűnt a ius placeti mindazon püspöki rendeletekre nézve, melyek egyházi és vallási jellegűek voltak. A katolikus ügyek intézésére a kormány külön osztályt állított fel a kultuszminisztériumban, biztosította a püspökválasztás szabadságát: a teljes egyházi függetlenség és szabadság azonban csak 1850-ben következett be.

Viszont még mindig tartani tudta magát a társadalomban és a kormányzati tényezőkben az egyházellenes irány Bajorországban és a felsőrajnai tartományokban, s ugyancsak tovább folytatta a nemzeti érzület alapzatára támaszkodó tevékenységét a keleti skizma Oroszországban. A pápa hiába tárta I. Miklós cár elé azokat a jogtalanságokat, amik a katolikusokat nap-nap után érték, a kormányzati intézkedések mögött az orosz keleti egyház legbensőbb és legbefolyásosabb körei álltak. A cár ígért ugyan változásokat, de a folyamat, ami a birodalom területén a latin s a pápa főségét valló Egyház ellen folyt, sokkal mélyebb tényezőkből fakadt, semhogy változtatni tudott volna rajta. Ezer év után a keleti és nyugati kereszténység először találkozott nagyobb tömbben a keleti cezaropapizmus területén, s szinte lehetetlen volt elképzelni az előbbi kíméletét éppen akkor, amikor a latin Nyugaton aláhanyatlottak a hitélet és középponti egyházszervezés belső erői. Amikor 1845 decemberében I. Miklós ellátogatott Rómába, a pápa – valószínűleg kínos jelenet során – még heves szemrehányásokkal is illette. Természetes és érthető, hogy hiába.

Egyébként a 40-es évek folyamán mintha némi változás köszöntött volna be a Habsburg-birodalom egyházpolitikájában. Ennek indítóokát Magyarország szolgáltatta, ahol a legnagyobb számban éltek a protestánsok. Ezek a porosz példán felbátorodva, nem szűntek meg követelni főképpen a megyei gyűléseken, nemkülönben az 1832-36-os pozsonyi országgyűlésen, hogy a katolikus lelkészek kivétel nélkül áldják meg a biztosítás nélkül kötött vegyesházasságokat. E kérdést nem lehetett tovább halogatni. De az államkormányzat most arra hivatkozott, hogy a kérdést – hitbeli, erkölcsi és egyházjogi vonatkozásai miatt – csak a Szentszékkel egyetértve lehet megoldani. Ezért hosszas tanácskozások után megengedte, hogy a püspöki kar nevében Lonovics Rómába utazzék (1840), tájékoztassa a Szentszéket az itthoni viszonyokról, s a vegyesházasságra nézve megnyugtató intézkedést eszközöljön ki. Hosszú évek óta ez volt az első eset, amikor magyar főpap Rómában megjelenhetett s a pápa nem is mulasztotta el a püspök értésére adni örömét és egyben kifogásait.
Lonovicsot lekötelező szívességgel fogadta, de e mellett mindent elébe tárt, ami a szívén feküdt. Kifogásolta, hogy a nunciusi jogkör erős korlátozást szenved a monarchia területén, a püspökök nem érintkezhetnek szabadon a pápával, tilos a kispapoknak Rómában tanulni, holott van nekik szemináriumuk, érvényben van még mindig az uralkodói placetum, a jozefinizmus számos intézkedése, ami miatt az egyházi élet nem bír kifejlődni. Lonovics természetesen a kormányzati egyházpolitika álláspontját védte s enyhíteni akarta a vádakat, de a pápa tényekkel állt elő. Ugyanekkor kinyilvánította jóakaratát is, hogy ezzel a teljes kibékülés útját előkészítse. Hosszas tárgyalás után hajlandó volt a vegyesházasság kérdésében engedményeket adni. Nevezetesen ígéretet tett, hogy a magyar érsekekhez és püspökökhöz brévét fog intézni, melyben a passiva assistentia-t mind a múltra, mind a jövőre elfogadja. Ezenkívül a porosz és a bajor mintára instrukciót is mellékel, mely megengedi a biztosíték nélkül kötendő vegyesházasságoknál a háromszori kihirdetést s az arról szóló tanúsítvány kiállítását. Ha a házasságkötés ilyen esetben nem a katolikus lelkész előtt történik, a házasság tilos ugyan, de érvényes. Ezt a kedvezményt azonban csak Magyarország számára engedte meg, Ausztria egyéb részei számára nem, mivel itt a protestánsok sokkal kisebb számban éltek, mint Magyarországon.

A 19. század harmadik, negyedik és ötödik évtizedében az egyháztörténet eseményeit merőben egyházpolitikai síkon tekintve azt látjuk, hogy a pápai diplomácia – minden tiszteletreméltó erőfeszítései ellenére – alig bírt valahol is számbavehető sikert elérni. A legtöbb állam ellenséges szemmel nézte az egyházi törekvéseket. S ha annak okait kutatjuk, miért tudott az állampolitika olyan jelentéktelen ellenfélként elbánni az Egyházzal és a katolicizmussal, azt kell látnunk, hogy azért, mert a katolicizmus úgy is, mint természetfeletti élet, úgy is, mint világszemlélet és kultúra, úgy is, mint társadalomalakító erő óriási rétegeket veszített el, s azokban a rétegekben is, amelyek megmaradtak számára, sekélyesedett, a világiakban majdnem teljességgel nélkülözte a szigorúan mély és tudományos alapot, úgyhogy egyének és közfelfogás nem tudtak éles határvonalat húzni az igazság és a tévedés között.
Ez a helyzet erősen befolyásolta a társadalomból kiinduló katolikus felújulásnak, a világiak oldaláról is folyamatba lépő katolikus tevékenységnek kezdeteit. Tévedéseikért azonban helytelen volna teljességgel elítélni és vádolni őket. Az azóta elmúlt száz év messzeségéből ezek úgy tűnnek fel, mint amelyek a viszonyokból fakadnak s talán későbbi katolikus mozgalmak számára nem tanulság nélküliek azok a zsákutcák, amelyekbe ezek az első kísérletek jutottak. Áll ez még Lamennais körére és mozgalmára is, amelynek hatása túlért Franciaország határain.

Amikor a júliusi forradalom megalapította a polgárkirályságot, azon a szakadékon túlról, amelyet a forradalom jelentett, ismét Voltaire szelleme jelent meg a francia értelmiség, tehát a francia közéleti vezetőréteg felett. Most látszott csak meg, milyen mélyreható munkát végzett az irodalom mint világnézeti propaganda! Egyébként a júliusi forradalom egyházellenes jelenségei annyira emlékeztettek a nagy forradaloméra, hogy maga Veuillot úgy látja, hogy a főpásztorok, a főpapok megfélemedve elhallgattak. Viszont az ifjabb nemzedék Lamennais köré csoportosulva katolikus öntudatában még jobban felriadt a júliusi barikádoktól, majd éppen a polgárkirályság elvi és gyakorlati liberalizmusán át akarta a vallást és az Egyházat a jövő számára átmenteni. Éppen ezért nekik nem volt megfelelő a konzervatív irányban lekötött katolikus Memorial Catholique és a Le Correspondant, az Ami de la Religion-t pedig egyenesen korszerűtlennek, sekrestyeízűnek találták, nem egészen ok nélkül, mert iránya kimerült a kenetteljes siránkozásban, hogy mit tehet a hívő az önkény ellen, mikor nincsenek mellette a miniszterek, a kamarák, a hivatalnoki kar, a hadsereg, de még csak a nép sem.
A kérdésre más hangon és más feleletet akart adni az Avenir, melyet 1830-ban Lamennais, Gerbet, Lacordaire és Montalembert indított meg. Az ember – jelentette ki az Avenir – soha sincs egyedül az önkénnyel szemben. Mellette van mindig az Isten, azután az igazságos ügynek természetes ereje, mely előbb vagy utóbb, de megsemmisíti az elnyomókat. A kötelesség azt diktálja, hogy védelmezzük önmagunkat, nehogy a társadalom néhány merész embernek legyen a zsákmánya. A hit segítségével semmi sem lehetetlen. Ha csak gyenge kisebbség volnátok Franciaországban – intette az Avenir a francia katolikusokat – de mikor 25 milliót számláltok, jogaitokat elismeri az alkotmány, tehát csak magatokat vádoljátok, ha elnyomnak benneteket. Jajgassatok kevesebbet és tanuljatok meg akarni. Mi hiányzik? Csak az egyetértés, mely bátorságot ad a gyengének, amiből megszületik az erőteljes és kitartó cselekvés.

Az Avenirnak igaza volt abban, hogy hiányzott az egyetértés, de még valami más is, ami mint hiány ennél is veszedelmesebb volt: hiányzott éppen a vezérek szellemi kiforrottsága, logikai fegyelmezettsége s a teológiai eszmék közt való tisztalátása. Az eszmék és gondolatok, amik Lamennais lapjában felvetődnek, még nagyon zavarosak, ugyanúgy, amint megbízhatatlan íróik valláspolitikája és filozófiája is. A vezér munkatársai mind fiatalemberek. Közöttük egy sincs, aki 1830-ban még a 40. évét betöltötte volna. Sok bennük a jószándék, merész a lendület, de kevés a realitások iránti érzék s a vezetéshez szükséges önfegyelem. Fokozottabban észlelhető mindez Lamennaisban, akiben ezenkívül sok a romanticizmus s nem kevesebb a gőg. Szentül meg volt győződve, hogy egyedül az ő fiatalos elképzelései tudják megmenteni a katolicizmust, s eszméi oly dogmák, melyekhez a tanító egyháznak feltétlenül oda kell simulni, mert ezekkel él vagy bukik. Csalhatatlan öntekintélye így hozta összeütközésbe a Szentszékkel s őt, akit XII. Leó még bíborral akart feldíszíteni, második utódjának el kellett ítélnie (1832). S mivel nem volt annyi önismerete és alázata, hogy tévedéseit belássa, a hit apostolából az Egyház tagadója lett. A pápa nem cselekedhetett másként, hisz ragyogó formákba bujtatott téveszméi messzire elhatottak és sokakat megtévesztettek.

Kár volt Lamennais bukásáért, mert ha utána be is következett iskolájának a tisztulási folyamata, és sokat tett a francia és közvetve az európai katolicizmus fellendítésén, még több eredmény mutatkozott volna, ha nemcsak a tanítványok, de a mester is magába száll, s az Egyház tanításához szabja reformeszméit. De úgy, ahogy ezek megfogamzottak benne, kártékonyak voltak.
Elindulásának politikai alapelve a monarchikus államforma volt. 1823-ban még a legkíméletlenebb hangon elítélte a demokráciát. A népfelség elve – úgymond – egyike a legmegdöbbentőbb őrületeknek, amik valaha az ember agyában megfogamzottak. Kijelentette, hogy a demokrácia nem más, mint a legmagasabb foka a zsarnokságnak. Ezzel szemben a régi kormányformákban soha felül nem múlható modellt látott, melynek francia vonatkozásban csak egyetlen kinövését, a gallikanizmust ostorozta. De alig telt el két év s politikai iránytűje a monarchikus államszemlélettől merész ívben kanyarodott át a népfölségi elv felé, amelyet pedig az imént még kíméletlenül ostorozott. A korlátlan szabadság lett napkeleti csillaga, amelyet nemcsak maga követett, de követésre ajánlott minden francia katolikusnak. „Nem egészen ötven év alatt – kiált fel – már sokféle kormány bukott meg Franciaországban. Mi maradt meg állandóan? Isten és a szabadság! Egyesítsétek őket” – buzdítja a népmilliókat –, s az emberi természet összes benső és állandó szükséglete ki lesz elégítve.”
Ebben a naiv hitében nem sajnálta, hogy a polgárkirályság megfosztotta a katolicizmust államvallás jellegétől, mert helyébe sokkal nagyobb értéket, a függetlenséget és szabadságot nyerte el. Lamennais meg volt győződve, hogy mennél nagyobb lesz ez a függetlenség és szabadság, annál erősebb az Egyház hódító ereje.

Ez a hang támadásokat váltott ki az egyházellenes körök részéről, de aggodalommal töltötte el híveit, főleg a papságot. Lamennais vonzó dialektikával és tündöklő stílusban védekezett és támadt mindkét oldal felé. „A bukott trón porában keresitek az Egyházat? – kiáltotta az egyik fél felé – Krisztus feltámadt! Nincs itt!” Az aggodalmaskodóknak pedig ezt felelte: „Remegtek a liberalizmus előtt? Katolizáljátok őt s a társadalom újjá fog születni.” Ezt tette ő, ezt akarták társai, amikor hat pontban követelték a vallás, a tanítás, a sajtó, az egyesületi élet, a politika teljes szabadságát s végül a felszabadulást az állami mindenhatóság bilincsei alól. Ha e követelések valóra válnak és sikerül azokat katolikus tartalommal megtelíteni, úgy a katolicizmust nem kellett volna félteni. De Lamennais ezt saját elmélete, nem pedig a tanító egyház útmutatása szerint óhajtotta elvégezni s így maga is nem a liberalizmust katolizálta, hanem a katolicizmust liberalizálta, ami pedig súlyos tévedés volt.
A korlátlan szabadság ideája annyira hatalmába kerítette, hogy nem akart ismerni semmiféle megkötöttséget. E mellett zavaros elképzelései voltak az Egyház feladatáról, céljáról, sőt egész lényegéről. Inkább politikus és szociológus volt, mint teológus. A vallás metafizikai célkitűzéseit másodlagosnak hitte s fő feladatát abban látta, hogy a katolikus társadalom a földi jólétről, nem pedig a másvilági üdvről gondoskodjék. Eltekintve, hogy ez magában véve is tarthatatlan tétel, de azontúl a szabadság túlértékelésével nem más, mint a szabadság elfojtása, hiszen a vallást és az Egyházat végső eredményben az állam és a politika vazallusává teszi meg. De egyik tévedését födni kellett a másikkal, hacsak azt nem akarta, hogy még a laikusok is átláthassanak elméletének könnyen sebezhető pontjain. Ezért vált szükségessé, hogy felállítsa azt a tételt, melynek értelmében az Egyház tanításának nem az a kritériuma, hogy azt a csalatkozhatatlan Krisztus tanította és az Egyház tekintélye védi, hanem mivel az emberi közmegegyezés szól mellette. Így zuhant egyre mélyebbre: a liberalizmusból a szkepticizmusba, mely későbbi követőit a IX. Pius által elvetett modernizmushoz vezette.

Eltévelyedését lehetetlenség volt szó nélkül hagynia a tanító egyháznak, hiszen megkapó stílusával sokakat megzavart s miatta nagy lélekveszteségekkel kellett számolnia. Lamennaist és társait el kellett ítélnie Rómának: a nyíltan vallott tévedéseik hosszú sora miatt is – azonkívül azért is, mivel közvetve az indifferentizmusnak szolgáltattak alapzatot. Amikor a közmeggyőződést hirdették az igazság legfőbb tekintélyének, tulajdonképpen a népfölség elvét tették meg a legfőbb dogmának, amit az Egyház azért sem fogadhatott el, mert a természetfölötti igazság forrásául nem ismerhetett el mást, mint a kinyilatkoztatást. De nem osztozkodhatott velük a liberalizmusról szóló felfogásukban sem, amennyiben ezt úgy állították be, mint elvet s nem mint módszert. Talán akaratlanul is egyenlő jogot kívántak nemcsak az igazság, hanem a tévedés, s nemcsak a szabadság, hanem a szabadosság részére is.
Azonfelül a liberalizmus elméletét nemcsak az államra és a társadalomra, hanem magára a vallásra és az Egyházra is alkalmazták. Egész elgondolásuk utópisztikus volt, s azért oly szenvedélyességgel harcoltak, hogy a higgadtabb szemlélő megdöbbent küzdelmük hevességén. „Hallatlan látvány – jegyzi meg egyik kortárs – egy egyszerű pap a püspöki karon kívül, a püspöki kar ellenére irányítja Franciaországban a lelkeket.” Érthető, ha Lamennais ellen a feljelentések egymást érték Rómában, de a Szentszék egy ideig hallgatott. Volt ebben a hallgatásban tapintatos megrovás, figyelmeztetés a mérséklésre, elismerés a lángésszel szemben, jóakaratú szelídség és várakozás.
Az Avenir szerkesztőit idegessé tette ez a néma csend s most már ők mentek Rómába, hogy eljárásuk helyességét igazolják. XVI. Gergely szívesen fogadta Lamennaist, Lacordaire-t és Montalembert-t, de magyarázatba nem bocsátkozott. A felelet már készülőben volt s mire elhagyták Rómát és Münchenbe érkeztek, olvashatták a Mirari vos kezdetü enciklika (1832) elítélő sorait.

A pápa nagyon tapintatosan járt el. Nem említett neveket, sem könyveket és iratokat, csupán általánosságban szólt, de azért úgy ítélkezett, hogy értsék meg azok, akik ellen irányul. Sötét színekkel rajzolta meg azt a képet, amit a téves újítások eredményeztek. Megnyitották a zsilipjét a zabolátlanságnak, a gonoszságnak, a szentség megvetésének és a különböző tévedések felburjánzásának, támadták szent Péter székét és az Egyház isteni tekintélyét. Borzalmas visszhangját keltették azoknak az új és hallatlan, a vallást nyíltan és alattomban támadó nézeteknek, amik az akadémiákon és egyéb iskolákban meghonosodtak. S ide vezethetők vissza a legvisszataszítóbb erkölcsi romlások és a titkos társulatok istentelen aknamunkái. E jelenségek méltán keltettek a pápában aggodalmat!
„Éppen ezért – folytatja tovább – mivel mi rendeltettünk arra a helyre, hol nemcsak felpanaszolni szokás e bajokat, hanem teljes erővel orvosolni is, azért hitetek segítségére sietünk, és arra kérünk, hogy buzgólkodjatok a katolikus nyáj megszentelésén. A mi hivatásunk az, hogy felemeljük szavunkat, nehogy a vadkan szőlőbe törjön, a farkas a nyájat megfojtsa. Harcoljunk a lélek egységében a mi közös s még helyesebben, az Isten ügyéért! E harcot csak úgy vívhatjuk meg dicsőségesen, ha ragaszkodunk szent Péter székének sziklaszilárdságához s az Egyház rendelkezéseit hűségesen megtartjuk. Teljesen felesleges az Egyház megújulását és újjászületését kívánni, mintha bizony hiányokban és elavultságban szenvedne. Az ilyen kívánságok teljesítése annyit jelentene, mint az isteni intézmény méltóságát átváltani emberi értékelésekre!”
Aggodalommal tekint a pápa azokra a támadásokra is, amiket korának méltatlan és helytelen utakon tévelygő filozófusai karöltve a romlott papokkal a coelibátus ellen intéznek, s ennek becsét és értékét a nép előtt aláássák. Harcra szólít az indifferentizmus ellen, hiszen ebből a sekélyes forrásból fakad elő az a képtelen, sőt egyenesen esztelen tanítás, mely azt hirdeti, hogy mindenkinek biztosítani kell a lelkiismeret szabadságát. Az ilyen tarthatatlan tévedés szüli a vélemények szabadságát, ez pedig egyengeti azt a veszélyes utat, mely maholnap az állam és az Egyház tönkretételére vezet. S még egyeseknek van bátorságuk azt hangoztatni, hogy ebből csak haszon háramolhatik a vallásra. Az ilyen felfogásokból ered a lelkek veszte, az ifjúság félrevezetése, a törvények megvetése, amint az összes népek története bizonyítja, hogy a legvirágzóbb államok ezen egyetlen csapás: a szó- és gondolat-szabadság s ennek következtében a helytelen reformhajhászás által mentek tönkre, De külön meg kell említenie még az újságok galád és eléggé el nem ítélhető sajtószabadságát, amit egyesek követelni merészelnek. Ezek révén, mint a folyam, úgy áradnak szét a tévedések, ami magában is igazolja, hogy a tiltott könyvek jegyzéke nagyon is üdvös s a cenzúra nagyon hasznos.
Ha minderre kevés gondot fordítanak, bekövetkezik az a veszély, mikor az alattvalók felmondják az engedelmességet és hűséget a fejedelmek iránt. Az embereknek úgy látszik, az a céljuk, hogy az uralkodók minden jogát megbolygassák s a szabadság örve alatt a rabszolgaság jármába hajtsák a népeket. Végezetül figyelmezteti a püspököket, hogy az újításoknak állhatatosan álljanak ellen, a fejedelmeket pedig, hogy támogassák őket, mert az államok békéje az Egyház épségétől függ.

Nem kellett nagy bölcsesség ahhoz, hogy az Avenir szerkesztői magukra értsék e vádakat. Ők voltak azok, kik a szabadságot a jövendő boldogulás alfája és omegájaként mint korlátlan hatású csodaszert hirdették lapjukban. Ez érthetővé teszi, hogy amikor engedélyt kértek az újság indítására, Lambruschini már akkor ezt a jellegzetes feleletet adta: megtehetik, de Rómában az a nézet, hogy ezzel a katolikus ügynek többet ártanak, mint használnak. Aggodalma 1832-ben kínos valósággá lett s most megdöbbenve olvashatták tetemrehívásukat. Kezdetben mindnyájan elhatározták, hogy alávetik magukat az Egyház óhajának, de ezt csak Lacordaire és Montalembert tette meg. Ők dicséretes módon szakítottak eddigi rendszerükkel s tollukat és szavukat a jövőben dicséretreméltó alávetéssel szentelték az Egyház ügyének.
Ellenben Lamennais maga áldozatul esett a legveszedelmesebb kísértések egyikének, a jócselekedet gőgjének, amint ezt a „Paroles d’un croyant” (1833) egyháztámadó s önmagát védő iratának minden sora igazolja. A pápának újból kárhoztatnia kellett, ő pedig egyre messzebb sodródott az Egyháztól. Deista, majd panteista és szocialista lett, s szenvedélyes hangon tüzelt az újabb idők forradalmára. 1851-ben mindenkivel szakítva, önmagával meghasonlottan állt félre, és Sibour érsek minden fáradozása hiábavalónak bizonyult, hogy kibékítse Egyházával. Mint aposztata halt meg 1854-ben.
Nagy tehetség volt, elvesztését méltán siratta XVI. Gergely, de ő nem jelenthetett ki mást, mint amit a „Mirari vos” enciklika. A Lamennais nyomában gyűrűző hullámok szintén a tanító egyház előrelátását igazolták utólag.

Lamennais modorát követte többek között Bautin strassburgi pap és filozófiai tanár is. Első művében még csak a liberalizmus különböző kinövései, az indifferentizmus, a materializmus és az ateizmus ellen küzdött, de később a hit és ész viszonyának a vizsgálata helytelen utakra terelte, s emiatt az Egyháznak ellene is fel kellett lépnie. Benne volt annyi alázat, hogy beismerje tévedéseit és azokat visszavonja, s ne kövesse Lamennaist a szakadékok útján. A tradicionalizmus miatt érte utol az Egyház kárhoztatása De Bonaid francia államtanácsost, aki azt tanította, hogy az ember saját eszével képtelen a metafizikai igazságok ismeretére jutni s ezeket kizárólag abból a hagyományból ismeri, amit Isten az ős-kinyilatkoztatás útján tett az emberek közkincsévé.
A 16. században élő Malebranche nyomán éledt újjá az ontologizmus is, mely Isten közvetlen ismeretét és szemléletét tanította, mégpedig vagy a lélekbe oltott és így veleszületett eszme által, vagy úgy, hogy Isten egyszerre a szemlélet tárgya s egyben közvetítő eszméje is. Ez a tan heves vitákat idézett elő s védelmezőjeként Franciaországban Branchereau orleansi szemináriumi rektor, Hugonin bajeux-i püspök, Fabre sorbonne-i tanár, Maret sura-i püspök, Gratry oratoriánus szerzetes, Belgiumban Laforet és Ubaghs löweni tanár, Olaszországban pedig Rosmini-Serbati, Gioberti, Mamini, Gorelli és Bonghi lépett fel. Az Egyház ezekkel szemben is eleinte várakozó álláspontra helyezkedett s csak később tette tanításukat indexre, amikor már nagyobb zavarokat idéztek elő a helyes teológia értelmezésében.

Még veszedelmesebb volt Németországban Hermes bonni tanár, mert rendszerével, az ú. n. hermesianizmussal egyenesen a racionalizmusba hajtotta a lelkeket. Kant és Fichte filozófiája alapján azt tanította, hogy a természetfeletti igazságok megismerésének kizárólagos alapja az értelem. Az egyes igazságok kutatásának kiindulásául a kételkedést állította fel s szerinte csak az esetben szabad valamit igazság gyanánt elfogadni, ha az ész ilyennek nyilvánítja. Ebből következtette le, hogy a hitigazságokat is nem azért fogadjuk el, mivel azokat Isten nyilatkoztatta ki s az Egyház tekintélye őrködik felettük, hanem mert azok helyességét és valóságát az emberi ész is felismeri. Ezt az okoskodást tanítványai, mint Braun, Esser, Biunde, Elvenich és Ritter gomolyították tovább s a legveszedelmesebb vallási és társadalmi elméleteket vonták le belőle. Az Egyházra nézve annál aggasztóbb volt ezek terjedése, mivel Poroszország ez időben a vegyesházasságok kérdése miatt nem a legjobb viszonyban volt Rómával s így nemcsak tétlenül nézte, hanem, egyenesen támogatta a ferde vonalba hajló újításokat.

Nem veszélytelen tévedésnek esett áldozatául Ausztriában Anton Günther cseh származású bécsi pap, aki olyan bölcseleti rendszert akart alkotni, amely a teológiát meg tudja védeni a modern kritika összes támadásai ellen. A szentatyák és a skolasztikusok filozófiáját nem sokra becsülte, nem tartotta arra alkalmasnak, s amit maga adott, akaratlanul is a racionalizmus vizeire vezetett. Így nemhogy megoldotta volna, ellenkezőleg még jobban összekuszálta a nagy kérdéseket. Hatása ennek ellenére is nagy volt, hiszen szellemes írásait szívesen forgatták s Bécsben valóságos iskolát teremtett, amelyhez Pabst, Veith, Ehrlich, Zukrigl és Werner szegődött. Kívülük még Knodt bonni és Weber meg Baltzer breslaui tanár nevezhető tanítványának.

E szellemi bukdácsolásokkal karöltve jártak a gyakorlati hitélet nagy elcsuszamlásai is. E tekintetben első helyen Németországot kell megemlítenünk. Wessenberg eszméjének, az önálló német nemzeti egyház gondolatának ezidőben a legfőbb két képviselője Ronge és Czerski volt. A pápa mindkettőjüket felfüggesztette s ez még hevesebb támadásokra késztette őket. 1845-ben Lipcsében Robert Blum, a később hírhedtté vált forradalmár elnöklete alatt megtartották az első német-katolikus zsinatukat, hol hitvallásukat a következőkben szerkesztették meg: A hit alapja a szabadon értelmezhető Szentírás, a szentségek közül csak a keresztség és a kétszín alatti úrvacsora fogadható el, a német-katolikusoknak el kell vetniök a gyónást, a coelibátust, a szentek közbenjárását, képeik és ereklyéik tiszteletét, a búcsúkat, búcsújárásokat, a böjtöket stb.
A pápa primátusa számukra megszűnt s egyházuk alkotmányául a presbiteri és a zsinati intézményt fogadták el. A liturgia latin nyelvét is felvá1tották némette1. Az új mozgalom az állam támogatása mellett annyira megerősödött, hogy 1846-ban már 259 hitközséget számlált 60,000 taggal. Amilyen gyorsan keletkezett, olyan gyorsan múlt el, mert a protestánsok is rájöttek, hogy ez a szekta egyenesen a nihilizmushoz vezet s nemcsak a katolikusoknak, de a protestánsoknak is árt.

Hasonló volt a sorsa a francia és a belga nemzeti egyház kísérletezésének. Ott Francois Chatel elbocsátott tábori lelkész állt a mozgalom élén. Célja volt, hogy a francia katolicizmust felszabadítsa „Róma járma” s a Bourbonok után siránkozó püspökök hatalma alól, s azt a szabadság szellemében újjászervezze. 1832-ben kiadott hitvallásában kimondotta, hogy az Egyház nem csalatkozhatatlan, minden hatalom a néptől származik, a pápa világi hatalma az isteni törvény megszegése, az Egyház az államtól elválasztandó, az embernek legyen szabad, a józan észre alapított meggyőződése, amit akkor is kövessen, ha az a katolikus hittel ellenkezik; a hét szentség megtartandó, de már a fülbegyónást ki-ki tetszése szerint végezheti. A coelibátus és a böjt eltörlendő, az istentiszteletet pedig a nemzeti nyelven kell végezni.
A forradalom s a szabadság lázában sokan csatlakoztak Chatel nemzeti egyházához, de a kijózanodás után lassankint elmaradoztak s a francia kormány minden nagyobb nehézség nélkül csukhatta be templomaikat 1842-ben.

Még rövidebb és eredménytelenebb volt Belgiumban Helsen abbé „katolikus apostol” egyházának az élete. A belgák józan vallásossága tiltakozott az ellen, hogy éppen Helsen vezesse el őket a „római Antikrisztustól” az igaz Krisztushoz. Fellépése csak kis kört tudott megnyerni, de ez is hamar észbekapott, s 1837-ben már fel lehetett oszlatni gyülekezetét. Később maga is megbánta, amit tett, s 1842-ben az Egyházzal kibékülve halt meg.

E jelenségek rajzánál megértjük azt a panaszos hangot, amit XVI. Gergely a Mirari vos s a Singulari nos (1834) Lamennais ellen irányuló két enciklikájában, és egyéb elítélő bulláiban és irataiban megütött. Szeme előtt folytatódott az a könnyelmű játék, amit a szellem és a lélek dekadenciája a hit egységének és épségének a megbontásáért megkezdett. Mint a keresztény tanítás őre, nem engedhette, hogy abból, ami rá volt bízva, bármi is veszendőbe menjen a kor nyirkos borulatában, inkább azt akarta, hogy az örök kereszténység hitigazságai ebben a légkörben is, a ködön és sötétségen át is világítsanak!

A júliusi forradalom kettős jelszóval indult útjára: éljen az alkotmány és le a papi párttal. A „papi párt” ellen kidobott jelszó nemcsak a francia hierarchia politikája, hanem a katolicizmus rendszere ellen is irányult. Franciaország több mint egy éven át az Egyház ellen rendezett jelenetektől volt hangos. Napirenden szerepelt a templomok megszentségtelenítése, felégetése és kirablása, keresztek kidöntése s a papok, szerzetesek bántalmazása. A forradalom megfosztotta a katolicizmust államvallás jellegétől s csupán a francia nép többségének a vallásaként ismerte el. A féktelen agitáció rombolásai már-már azt a gondolatot ébresztették, hogy a királyság bukása a trón szövetségesét, az oltárt is eltemeti, s hogy Voltaire utódai végérvényesen győzedelmeskednek. „A te dicsőséged, Krisztus – hangzott a költő Musset szava – meghalt!” – „Talán nemsokára egy nagy vallás temetésén leszünk jelen”, állapította meg az egyik francia iskolalátogató.

TIZEDIK FEJEZET:
A KATOLICIZMUS EREJE

A hit lendülete. Missziók. Befejezés

Lacordaire nevét naggyá a párizsi Notre Dame-ban tartott nagyböjti konferencia-beszédei avatták, innét indította el egészen modern stílusban a francia értelmiség visszavezetését Krisztushoz. De mint a Domonkos-rend újjászervezője is felküzdötte magát az egyháztörténet nagyjai közé. Érdekes szónoki karrier, melyet a párizsi érsek 1834-ben még ketté akar törni, mikor Lacordairet beszédeinek merészsége, s hangjának új stílusa miatt eltilt a prédikálástól. De a fiatalság őt kívánja hallgatni s ugyanez az érsek a következő évben már maga kéri fel, hogy foglalja el újra a Notre Dame szószékét. A tömeg tódul a székesegyházba, nem azért, mert hisz, hanem mert hinni szeretne. A legtöbbje még Voltaire és Rousseau követője, de a szónoklat ösztönző hatásai alatt hamarosan kezd változni.
Lacordaire kitűnően ért a lelkek mélyére való leszálláshoz, hatása alól hallgatósága alig tudott szabadulni. Hogy mennyi jót művelt – mondja egyik méltatója – a kételkedő lelkében, mennyit tett a hívők épülésére, arra nincs mérték, hacsak az nem, hogy Lacordaire beszédeit még ma is sokan olvassák. Az évek nem merítették ki szívének bőségét s mély hatásokat sugárzó szónok maradt mindvégig. Szellemének bélyegét, a modern eszközökkel való apostolkodás jegyeit ráütötte rendjére is és annak Franciaországban való munkáját olyan lendületbe hozta, hogy a francia Domonkos-rend műve a 19. század második felétől történelmivé lett. Nélküle a francia katolikus felújulást sem lehet megérteni.

A két vezérhez harmadiknak csatlakozik Ozanam, aki a Sorbonne katedráján ismertette meg hallgatóságával azt a kultúr-tevékenységet, amit az Egyház a tudomány és a szociális élet terén fejtett ki az emberiségért. Fellépése arra az időre esett, mikor a különböző forradalmi irányok emelte közoktatási intézményekből kikerült ifjúság valósággal kiüldözte az egyetemről katolikus érzelmű elődjét. Ö pedig ebben a légkörben tűzte ki céljául, hogy kimutatja az igazi tudomány és a bölcselet egységét a katolikus világnézettel. Irodalom-történeti előadásai oly benyomásokat keltettek, mint a húsvéti harangszó. A hit és a tudás harmonikus diadalát hirdették. … Egy nemzedék legjobbjainak lelke suhant végig Ozanam előtt. A Sorbonne előadótermében lélekváltozások százai fűződnek előadásaihoz, de, még ezeknél is mélyebben szántott szociális működésével. A világvárosok légköre akkor már az intézményes szegénységtől s az új társadalmi osztályok, a proletárságnak jelentkezéseitől volt sivár és sötét, s a szociális kérdés iránt való közömbösség vádja már akkor igen erős hangsúllyal hangzott fel a vallással és Egyházzal szemben.
Ozanam azzal felelt, hogy a pauperizmus enyhítésére, főképp a karitatív lelkület kifejlesztésére és kimutatására megalapította a Szent Vince-konferenciákat. Ezek idővel behálózták az egész keresztény világot, s szociális és karitatív téren felbecsülhetetlen eredményeket értek el. Ozanam megindította a keresztények közt a szeretet áramát, mely nemcsak az anyagiakról, hanem a lelkiekről is gondoskodott, s fényes cáfolatát adta annak a ráfogásnak, mintha a katolikus Egyház nem törődne a szociális és karitatív követelményekkel.

Azoknak tehát, akik mint Quinet, Michelet, Sand és most már Lamennais is az Egyház közeli bukását jósolgatták: Montalembert közéleti és szellemi szervező munkája, Lacordaire propagandaművészete és Ozanamnak a keresztény életstílus magaslatait hirdető tanítása tudtukra adta, hogy a katolicizmus él és virul Franciaországban.
S ha ők hárman tündöklő üstökösei, a társadalom messze tájaira elérő vonzású jelenségei voltak ennek a világnézetnek, nem hiányoztak a részletmunka terén feltűnő szervezők és alkotók sem. Munkájuk nyomán lendületet vett a katolikus hitbuzgalom, az apostolkodás, a hitvédelem, a bölcselet, a művészet, az egyházi és világi történet egyaránt. Lamennais testvére megalapította a Szent Péter-kongregáció című papi egyesületet, melynek célja az egyházi tudományok művelése, az apostolkodás, a missziók tartása. A világiakat a harmadrendbe szervezte, hogy közös erővel működhessenek a ma Actio Catholicá-nak nevezett mozgalom kiteljesedésén. Mellette feltűnik Mignenek monumentális alakja, kinek nevét a latin és görög egyházatyákról szóló és 100-as kötetekre terjedő Patrologiája, vallási ismereteket tartalmazó katolikus enciklopédiája és a francia egyházi szónoklat hatalmas kötetei teszik időfelettivé.
Rohrbacher 29 kötetes egyháztörténelmével, Gerbet pedig dogmatikus munkáival írja be nevét a tudomány halhatatlanjainak az emlékkönyvébe. Kedvenc gondolata volt a katolikus egyetem megalapítása. De mivel ez nem sikerülhetett, az Université Catholique című folyóiratában adott helyet katolikus előadásoknak. Ugyanez a nemzedék adta Guéranger bencés szerzetest, a katolikus liturgia nagy felújítóját és Solesmes felvirágoztatóját; Alzon-t, az asszumpcionisták alapítóját. E rend sokoldalú működéséből elég csak a francia katolikus sajtó (La Croix stb.) megteremtését kiemelnünk. Bár Dupanloup püspök a következő korszaké, szellemének gyökérszálait ebbe az időszakba ereszti bele.
Ugyancsak a felújulás nemzedékéé Bautain, akinek téves eszméi miatt szintén Canossát kellett járnia, de megtért s utána leteríthetetlen harcosa lett vallásának. Gratry barátjával lelkes csapatot szervez a strassburgi egyetemen, hogy minél eredményesebben keljen az Egyház védelmére s a katolikus hit hirdetésére. Lyon büszkesége Ampere és Ballanche, akiken keresztül forró erővel áramlik szét a katolikus gondolat. A modern katolikus publicisták sorát nyitja L. Veuillot, aki az újságírás (Univers) eszközeivel teremt katolikus közvéleményt.

Ezekkel a nagynevűekkel meg a kisebbekkel és névtelenekkel: mire 1848-at írtak, a katolicizmus elérte a reneszánszát Franciaországban. Olyan erőt képviselt, amivel minden tényezőnek komolyan kellett számolnia. De hatását nemcsak otthon éreztette, hanem külföldön is. Alig találunk országot, amely őket követve fel nem ébredt volna forradalmi álmodozásaiból, vagy legalább is közömbösségéből. Munkájuk természetesen nem volt mindenütt olyan sokrétegű és eredményekben olyan gazdag, mint a francia földön, de hogy alkotott s a későbbi dúsabb aratásnak magvetője lett, azt nem lehet elvitatni. Németországban München és Bonn ragadja magához a vezető szerepet. Amott J. Görres és Döllinger tűnnek fel, hogy a hiányokat pótolják s a világnézeti elsekélyesedést feltartóztassák, a német katolicizmust pedig megizmosítsák.
Görres viszontagságos élete után 1826-ban a müncheni egyetem tanára lett s mint ilyennek alkalma nyílt, hogy előkelő otthonát megnyithassa a késői katolikus romantika írói és tudósai előtt. Most már egyesült erővel folytathatta azt a munkát, amit a Merkur s utána a Katholik hasábjain megkezdett. Nagy feltűnést keltett az ú. n. Athanasius (1837) című műve, melynek megjelenésére Droste-Vischering elítéltetése adta meg az ösztönzést. Minden sora az Egyház jogainak szabadságáért állt harcba és lehelt tüzet. Hatása egy egész nemzedék számára volt döntő élmény. Neve és amit az magába foglal, napjainkig fennmarad s a Görres-Gesellscnaft előkelő és súlyos szellemi szervező munkájában is fennmaradt. Döllingert, aki bámulatra méltó méretű tudományos szakmunkásságot fejtett ki, hatalmas értelmi szenvedélyei végül vakon vezették bele az ókatolicizmus ingoványába.
Hasonló célkitűzéssel fáradozott Bonnban Windischmann és Walter. Előttük a hermesianizmus a racionalizmus hozzátevésével akarta a kereszténység és a kor ellentmondásait áthidalni; ők bátran támadtak a kor ellen s nem kompromisszumokat kívántak kötni vele, hanem megsemmisíteni hamis állításait. A lelkes megindulás nyomán alig volt Németországban jelentősebb város, ahol ne alakultak volna különböző körök kitűnő képzettségű vezetőkkel, kik elméletileg és gyakorlatilag megmutatták, hogy miként kell a katolikus hitet vallani, élni és fellendíteni. Az ő érdeműk, hogy a hitetlenség egyre jobban tért vesztett a katolikus tömegekben s az Egyház megvethette lábát további térhódításokra.

A katolikus hitélet úttörését Ausztriában Hoffbauer Szent Kelemen indította meg. Ö volt az, aki a liberalizmusban és szabadkőmívességben fuldokló felsőbb társadalmi rétegnek ismét visszaadta a lelki egyensúlyát. Munkája folytatókra talált a konvertita Werner-ben, Müller-ben és Klinkowström-ben. Az utóbbi és Kindmann megalapította az ú. n. Sonntagsblatt für die Jugend című ifjúsági lapot, mely a fiatalságot vezetgette vissza Krisztushoz.
Magyarország sem zárkózhatott el nyugati határain túlról jött új széláramlatok elől. A pipás, táblabírás politikába új vallási áramkeringés kívánkozott. Ennek egyik mozgatója lett Szaniszló Ferenc szerkesztésében megindult (1841) Religio és Nevelés, melynek az volt a feladata, hogy a nagyközönséget tájékoztassa a katolikus kérdésekről és problémákról.
Viszont a Nemzeti Újság a politika frontján hallatta szavát. A bátor kezdeményezések püspökeinket is felvillanyozták s már az 1844. évi tanácskozásukon elhatározták, hogy az eddiginél nagyobb figyelmet szentelnek az iskoláknak, hogy azokban a kisdedóvótól kezdve egészen a főiskolákig érvényre jusson a vallásos szellem. Ennek ápolására felkarolták a Mária-kongregációkat, a nép körében a hitbuzgalmi egyesületeket, a népnevelésre a különböző egyleteket, a jó és épületes könyvek terjesztésére tervbe vették a katolikus könyvkiadó-vállalatot, mely 1848-ban létre is jött a mai Szent István-Társulat elődjében.

Alig találkozik katolikus többségű ország, mely ebben az időben valami módon életjelt ne adott volna az effajta mozgalmakról. A katolikus vallás átütő erővel dolgozik mindenfelé. Belgiumban a jezsuiták ismét nekilátnak, hogy a bollandisták nagyszabású vállalkozását, a szentek életének kritikai feldolgozását folytassák. Spanyolországban Donoso Cortez vezetésével fáradozik egy lelkes csapat a társadalom visszahódításáért. Olaszországban a karbonarizmus ellenében ott találjuk a sanfedistákat. Olyan szereplők ragyognak fel, mint Franzoni, a missziók irányítója, Lambruschini, a nagy egyházjogász, Mezzofanti, a bámulatos nyelvismeretekkel megáldott bíboros, A. May, a világhírű archeológus, Silvio Pelico és Manzoni, a világszerte ismert költő és regényíró, az olasz katolikus romantikusok vezéralakja, a Jegyesek szerzője.
Az Egyház kulturális diadalát hirdeti a XVI. Gergely által alapított etruszk és egyiptomi múzeum, továbbá a kimondottan keresztény múzeum gyűjteményeinek a gazdagítása, a különböző tudomány és művészet lendületbe jutása. A hitbuzgalom vonzására oltárra kerül a redemptoristák híres alapítója, Liguori Alfonz püspök, Keresztes János József és Pacifikus testvér, a ferencesek büszkesége, Hieronymo Ferenc jezsuita és Giuliani Veronika kapucinus apáca. Új szerzetesrendek alakulnak, a régiekből friss erők támadnak, hogy új erőkkel hajtsák az Anyaszentegyház hajóját előre. Megélénkül a búcsújárás, a zarándoklás, gyakori lesz a szentségek vétele, ami mind új áramot jelent a katolikus életben.

Angliában lábra kap traktarianizmus néven az a folyamat, mely a katolikus megújhodáshoz hasonlóan azt célozza, hogy az anglikánizmus az ókereszténység szellemében reformálja meg hit- és erkölcstanát, valamint liturgiáját. Közvetve ennek is hasznát látja az Egyház, hiszen még XVI. Gergely életében elindul az a megtérési hullám, mely a katolikus Egyház partjaira emeli Newmant és társait, kik később pillérei lesznek angol hazájukban a katolicizmusnak. Ha tehát 1830-ig inkább az apály, mint a dagály uralta az Egyházat, ettől kezdve fordult a szél és megmutatkozott, hogy Krisztusban minden megújulhat.

A nagy sávokban mutatkozó felújulásnak nem utolsó eredménye volt a missziók örvendetes fellendülése. Ez a kérdés nemcsak akkor volt szívügye XVI. Gergelynek, mikor a Propaganda élén állott, hanem akkor is, mikor a pápai trónra került. Utódjául előbb Pedicini, utána pedig 1834-ben Franzoni bíborost nevezte ki. Különösen az utóbbival olyan személyiség vette kezébe az Óceánon-túli missziók kérdését, ki minden gondját a krisztusi hit szertesugárzására fordította. A missziós mozgalomnak kedvezett Európa vallási szellemáramlata is, mely félmunkát végzett volna, ha az evangélium hirdetését a külső földrészekre szakadt katolikusok és pogányok közt programjába nem illeszti. Igen sok pap és szerzetes vállalkozott az ezer veszéllyel járó feladatra, hogy megvigye Krisztus tanítását a tengerentúlra elsősorban azoknak, akik a pogányság ősi babonáiban sínylődtek.

Az európai gyarmatosító politika nem mindig és mindenben kedvezett a hitterjesztés céljainak. A kivándorolt fehérek magukkal vitték az európai kultúrát, de már a kultúra kitermelőjéről, a katolikus Egyházról megfeledkeztek s azon voltak, hogy fejlődését minél nagyobb mértékben elgáncsolhassák. Aránylag még az Egyesült Államokban volt a legtűrhetőbb a katolikus Egyház helyzete. A fokozatos bevándorlás és a hittérítés oly iramban haladt előre, hogy 1843-ban öt új püspökséget kellett létesíteni s ezekkel kilencre emelkedett a számuk. Kanadában e korszakban szünetelt a bevándorlás, de a kereszténység itt a természetes emberszaporulat folytán gyarapodott erősen. Míg ennek gondozását korábban kizárólag a 17. században alapított quebeci püspökség végezte, 1844-ben ezt érseki rangra lehetett emelni s alája újabb öt püspökséget csatolni.

Ausztrália Angliának volt a deportációs gyarmata. Idekerültek a gonosztevőkön kívül a politikai bűnösök, köztük igen nagy számmal a hazájuk és vallásuk miatt üldözött írek is. Később megnyílt a bevándorlás útja, de tilos volt a katolikus vallás gyakorlata. Ez a tilalom csak 1832-ben szűnt meg, s ennek következtében Sydneyben megtelepedhetett egy katolikus pap is. Innen indult ki az újabb térhódítás s XVI. Gergely még megérhette, hogy egy érsekséget és két püspökséget állítson fel Ausztráliában, egyet pedig Tasmániában.

Ázsia hatalmas földterületén Kína csak a nankingi béke megkötése (1842) után engedte meg az európaiak ismételt megtelepedését s velük együtt a katolikus hitterjesztők megjelenését is. India részben Portugália, részben pedig az angol „Kelet-Indiai-Társaság” protektorátusa alatt állott. A portugál kormány abból indulva ki, hogy a gyarmati kereszténység gondozására elegendő a goai érsek és suffraganeus püspökei, nem engedte meg a hittérítők kiküldését. A Propaganda-kongregáció ennek ellenére útnak bocsátott néhány vállalkozó szerzetest, akik angol és holland hajókon meg is érkeztek Indiába. Ebből azonban súrlódás támadt, amennyiben a portugál nemzetiségű keresztények nem akarták elfogadni új apostolaikat, sőt még a goai érsek is saját joghatóságának a megsértését látta működésükben. A viszályt nem szüntette meg, hogy a hittérítők kizárólag a pogányok katolizálásán fáradoztak. A kölcsönös féltékenység, a párhuzamos versengés végülis az ú. n. goai szakadáshoz vezetett, melyet csak XVI. Gergely második utódjának, XIII. Leó pápának sikerült megszüntetni.

A Szunda-szigetek és az Antillák Hollandia alá tartoztak s kormányuk eleinte vonakodott, hogy megengedje a kereszténység terjesztését. Enyhülés csak 1842-ben állott be, amikor hosszas tárgyalások után lehetővé tette, hogy a Szentszék Batáviában és Curacaonban apostoli helynökségeket állíthasson fel.

Afrika nagyrészt francia és angol főhatóság alatt állott. Azokban a tartományokban, ahol a franciák voltak a gyarmatosítók, simábban haladt előre a kereszténység. Algírban már 1838-ban püspökséget kellett szervezni, de örvendetes eredményről számolhatott be az egyiptomi és a gabuni misszió is. Ez utóbbi apostoli helynököt kapott. Az angol kormány javára írható, hogy nem támasztott nehézséget a fokföldi térítések elé. Itt szintén olyan szépen fejlődött a kereszténység, hogy számára ugyancsak apostoli helynököt kellett kirendelni. A lazaristák és a kapucinusok bevonulásával Abesszínia is megnyitotta kapuit a katolicizmus előtt.

A világrészek e meginduló kereszténysége karöltve az európai katolicizmus fellendülésével örömmel tölthette el XVI. Gergely lelkét s kárpótlásul szolgálhatott azokért a veszteségekért, amik az ellenséges front részéről érték. Amikor 1846. június 1-én meghalt, azzal a megnyugtató érzéssel hajthatta örök álomra fejét, hogy a gondjaira bízott Szent Péter hajója a viharok között is biztosan szeli a hullámokat.

Krisztus Egyházát a nagy forradalom kitörésétől egészen 1848-ig rövid időközök kivételével állandóan a könny, a börtön, a megfélemlítés és a vér árnyéka borította. Hatalmas rengések, politikai és társadalmi változások akarták eltüntetni a föld színéről, a tömegek lelkében való hitéleti hanyatlások, erkölcsi elferdülések, szellemi és tudományos irányok szövetkeztek ellene. Nem egyszer úgy látszott, sikerrel. És mégis mindhiába! Az Egyház túlélte valamennyi támadóját: a forradalmak 1789-ben induló sorát, a politika teljes szekularizálódását, a gazdasági, társadalmi, tudományos és világnézeti támadásokat. Mindezek erősen próbára tették, köztük úgy állott, mint emésztő tűzben. Ebben a tűzben újhodott meg, mint a főnix. De ez az ő örök története, mely minden időben megismétlődik. Él és halad, küzd és fejlődik, szenved és alkot, elvégezve krisztusi misszióját:

Per crucem ad lucem!

Updated: 2015-12-29 — 22:07

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Józan Katolikus © 2016 Frontier Theme