Miről beszélt Jézus az emmauszi tanítványoknak?

Maria Agreda 17. századi spanyol misztikus szerzetesnő

Maria Agreda 17. századi spanyol misztikus szerzetesnő

Az emmauszi tanítványok Jézussal való találkozását Lukács írja le (Lk 24,13-33). Az evangélista ebben úgy fogalmaz, hogy Jézus „Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak.”

Bizonyára mindegyikünk gondolt már arra, nagyon érdekes volna tudni, mik is voltak azok az ószövetségi helyek, amelyekre Jézus utalt.

Nos, élt a 17. században egy ferences szerzetesnő, Maria Agreda a spanyolországi Agreda városában. Látomásaiban igen sok részletet látott Jézus és a Szűzanya életéből. Egyházunk ezeket a látomásokat magán-kinyilatkoztatásnak tekinti, azaz:

  • nem kötelező, de szabad hinni bennük
  • semmi olyat nem tartalmaznak, ami a kinyilatkoztatással és a katolikus hittel ellentétes volna.

Az alábbiakban Maria Agreda elbeszélése alapján írjuk le a két tanítvány találkozását Jézussal.

Miközben a két tanítvány beszélgetett, megjelent nekik Jézus egy zarándok képében. Miután köszöntötte őket, megkérdezte tőlük: “Miről beszélgettetek itt az úton?” Úgy látom, szomorkodtok. Kleofás így válaszolt: “Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?”

“Micsoda?” – kérdezte. “A názáreti Jézus esete – felelték -, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.” Erre így szólt: “Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?”

Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak.

 

  • Beszélt a bárányról, melyet Mózes parancsára feláldoztak és elfogyasztották, és amelynek vérével az ajtófélfát megkenték.
    Akkor Izrael közösségének egész gyülekezete a két este között vágja le. Vegyenek a véréből és kenjenek belőle annak a háznak a két ajtófélfájára és szemöldökfájára, amelyben elköltik. (Kiv. 12,6-7)
    .
  • Feltárta előttük, mi a jelentése Áron főpap halálának.
    Aztán Mózes levétette Áronnal öltözékét, és fiára, Eleazárra adta, Áron pedig meghalt a hegy csúcsán. Mózes és Eleazár lejöttek a hegyről, s akkor az egész közösség megtudta, hogy Áron elköltözött. (Szám 20,29)
    .
  • Elmondta nekik, mit jelképez Sámson halála, amelyet jegyeséért, Deliláért szenvedett el.
    Sámson átkarolta a két középen álló oszlopot, amelyen az épület nyugodott, nekifeszült az egyiknek a jobb kezével, a másiknak a bal kezével, s így szólt: “Haljak meg a filiszteusokkal együtt!” Minden erejével nekifeszült, és az épület rászakadt a fejedelmekre és az egész népre, amely ott volt. (Bírák 16,30).

Sok helyet megmagyarázott nekik Dávid zsoltáraiból, melyekben meg volt jövendölve

  • az ítélet meghozatala ellene
    Kutyák falkája ólálkodik körülöttem, s gonosztevőknek serege zár körül. Kezemet és lábamat összekötözték. (Zsolt 22,17)
    .
  • halála, ruháinak szétosztása
    És a halál porába fektettek. Megszámlálhatom minden csontomat; ők néznek és bámulnak, elosztják maguk közt ruhámat, köntösömre pedig sorsot vetnek. (Zsolt 22,18-19)
    .
  • s hogy testét nem fogja enyészet érni.
    Nem adod lelkemet a holtak országának, s nem hagyod, hogy szented meglássa a sírt. (Zsolt 16,10)

Ugyancsak beszélt a rá utaló jövendölésekről a Bölcsesség könyvéből.

  • “Ítéljük gyalázatos halálra, mert – saját szava szerint – Isten oltalmában részesül!” (Bölcs 2,2)

 Idézett Izaiás jövendöléseiből…

  • Ki hitt abban, amit hallottunk, és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg? Úgy nőtt fel előttünk, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből. Nem volt sem szép, sem ékes [hiszen láttuk], a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát. Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki a száját. Erőszakos ítélettel végeztek vele. Ugyan ki törődik egyáltalán ügyével? Igen, kitépték az élők földjéből, és bűneink miatt halállal sújtották. A gonoszok közt adtak neki sírboltot, és a gazdagok mellé temették el, bár nem vitt végbe gonoszságot, sem álnokság nem volt a szájában. Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel. Ha odaadja életét engesztelő áldozatul: látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete, és teljesül általa az Úr akarata. “Majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot, és megelégedés tölti el. Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. Ezért osztályrészül sokakat adok neki, és a hatalmasok lesznek a zsákmánya, amiért életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben imádkozott a bűnösökért.” (Iz 53,1-12)

…valamint Jeremiás könyvéből.

  • Én meg olyan voltam, mint a szelíd bárány, amelyet vágóhídra hurcolnak; nem tudtam, hogy terveket koholnak ellenem, mondván: Pusztítsuk el a fát, ereje teljében vágjuk ki az élők földjéről, úgyhogy még a nevét se emlegessék többé. (Jer 11,19)

Utalt Zakariásra is, aki átszúrva, sebekkel telve látta őt.

  • Ha akkor valaki megkérdezi tőle: “Mik ezek a sebek a testeden?”, azt feleli: “Ezeket barátaim házában szereztem.” (Zak 13,6)

Majd további helyeket idézett a prófétáktól, melyek világosan utalnak életének és halálának titkaira. [Ezeket a helyeket Maria Agreda már nem részletezi, mi itt néhány közismert ószövetségi helyet említünk meg.]

  • Ételembe epét kevertek, szomjúságomban ecettel itattak. (Zsolt 69,22)
    .
  • De te, (Betlehem) Efrata, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled születik majd nekem, aki uralkodni fog Izrael felett. Származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza. (Mik 5,1)
    .
  • Ezért az Úr maga ad nektek jelet: Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el. (Iz 7,14)
    .
  • Ezt mondja az Úr: Jajszó hallatszik Rámában, sírás és keserves jajgatás: Ráchel siratja fiait és nem akar vigasztalódni fiai miatt, hiszen már nincsenek többé. (Jer 31,15)
    .
  • Gyermek volt még Izrael, amikor megszerettem, Egyiptomból hívtam meg a fiamat. (Oz 11,1)
    .
  • Mert gyermek születik, fiú adatik nekünk, s az ő vállára kerül az uralom. Így fogják hívni: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme. Messzire kiterjed majd uralma, és a békének nem lesz vége Dávid trónján és királyságában, amelyet megerősít és megszilárdít a jog és az igazság által. Mostantól mindörökké ezt teszi a Seregek Urának féltő szeretete. (Iz 9,5-7)
    .
  • Az Úr lelke nyugszik rajta: a bölcsesség és az értelem lelke; a tanács és az erősség lelke; a tudás és az Úr félelmének lelke, s az Úr félelmében telik öröme. Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, s nem aszerint ítélkezik, amit a fül hall, hanem igazságot szolgáltat az alacsony sorúaknak, és méltányos ítéletet hoz a föld szegényeinek. Szája vesszejével megveri az erőszakost, s ajka leheletével megöli a gonoszt. (Iz 11,2-4)
    .
  • Ujjongj, Sion leánya! Zengj éneket Jeruzsálem leánya! Nézd, közeleg királyod: igaz és győzedelmes, alázatos, szamáron jő, szamár hátán, szamárnak csikaján. (Zak 9,9)
    .
  • Így szóltam hozzájuk: “Ha jónak látjátok, fizessétek meg a béremet; ha nem, akkor csak maradjon.” Erre kimérték béremet: harminc sékel ezüstöt. Az Úr ekkor azt mondta nekem: “Dobd be a kincstárba azt a szép bért, amennyit érek nekik!” Fogtam hát a harminc sékel ezüstöt, és bedobtam az Úr házának kincstárába. (Zak 11,12-13)
    .
  • Dávid házára és Jeruzsálem lakóira kiárasztom a jóindulat és az imádság lelkét. Arra emelik majd tekintetüket, akit átszúrtak; gyászolják, mint az egyszülött fiút szokás, megsiratják, mint az elsőszülöttet. (Zak 12,10)
    .
  • Két nap múlva életet ad, harmadnapra feltámaszt, hogy színe előtt éljünk. (Oz 6,2)
    .
Útban Emmausz felé

Útban Emmausz felé

 

A beszéd erejének hatására a tanítványokba lassan visszatért a szeretet tüze, és a hit fénye, amely el volt sötétülve bennük.
Amikor Emmauszba értek, a Mester értésükre adta, hogy tovább akar menni. Ők azonban kérlelték, maradjon velük, hiszen már este van. Az Úr eleget tett kérésüknek. Zsidó szokás szerint asztalhoz telepedtek, hogy vacsorázzanak. Az Úr kezébe vette a kenyeret, megáldotta, ahogyan máskor is szokta, megtörte, és nyújtott belőle a tanítványoknak. És evvel a mozdulattal megadta nekik a teljes bizonyosságot, hogy Ő a Megváltójuk és tanítómesterük.

Forrás: Maria Agreda: Isten titokzatos városa

0 Comments

Néhány krisztusgyűlölő pokolfajzat kivégzett néhány krisztusgyűlölő pokolfajzatot

Néhány (a, típusú) krisztusgyűlölő pokolfajzat kivégzett néhány (b, típusú) krisztusgyűlölő pokolfajzatot.
Megöltek néhány vétlen civilt is. A csőcselék százezres tömegben tüntet:
Je suis Charlie = Én is pokolfajzat vagyok.
Röviden ennyiben lehet összefoglalni az elmúlt napok franciaországi történéseit. Természetesen helytelenítem a muszlim terroristák barbár, véres, gyilkos cselekedetét. A biblia egyértelműen szól:
“A test cselekedetei nyilvánvalók: … gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Mint már előbb mondtam, most ismét kijelentem: Akik ilyeneket művelnek, nem öröklik Isten országát.” (Gal 5,19-21)

Az más kérdés, hogy ezek az úgynevezett szatirikusok megérdemelték a halált.
Mégpedig a világ Teremtőjének, Urának, saját képére alkotott teremtményeit végtelenül szerető Megváltójának és Bírájának, a Szentháromság Egyistennek folyamatos gúnyolásáért, káromlásáért. Lapjuk futószalagon gyártotta az istenkáromló, katolikusellenes, övön aluli, rágalmazó, aljas ösztönökre ható, az emberi gyarlóságot megcélzó és azt felkorbácsoló karikatúrákat.
A meggyilkolt szatirikusok sorsáról Isten figyelmeztető szava jut eszünkbe:
“Ne áltassátok magatokat, Isten nem hagy magából gúnyt űzni. Amit az ember vet, azt is aratja.” (Gal 6,7)

A c, = cionista típusú krisztusgyűlölők pedig dörzsölik markukat:
Az esetnek következményeképp most az egész világ megismerkedhetett ezekkel a karikatúrákkal, amelyeken eddig csak a vásárló közönség élvezkedett.

Ha egy skálán mérnénk, az úgynevezett szatirikusok milyen mértékben gúnyolták az egyes vallásokat, a kereszténységre 100-as, az iszlámra 10-es, a zsidóságra pedig 1-es erősségű vallásgyalázás jutna.

Ami közös a párizsi tettesekben és áldozatokban

A közeljövő meg fogja mutatni, lesznek-e hosszabb távra kiható következményei az esetnek. Franciaországban elképzelhetők polgárháborús viszonyok. A hivatalos német politika már letette a voksot: S. Gabriel, a nagykoalíciós német kormány szocdem pártállású kancellárhelyettese a franciaországi terror elleni demonstráció ürügyén németellenes, a muszlimok további bevándorlását erőltető nyilatkozatot tett.

Ugyancsak nem tudni, vannak-e az ügynek titkosszolgálati szálai. Mindenesetre a meneküléshez használt autó hátsó ülésén ottfelejtett személyi igazolvány, melynek alapján a tetteseket azonosították, nem éppen életszerű.

A vádlottak padján ott van a francia jakobinus véleményformáló értelmiség: politikusok, újságírók, jogászok.
A francia Katolikus Egyház több esetben is pert indított a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen annak obszcén, ocsmány, a katolikusok emberi méltóságát sértő karikatúrái miatt.
Az eredmény minden esetben: A szabad véleménynyilvánításra való hivatkozással a Charlie Hebdo szerkesztőségének adtak igazat. Ha a francia államgépezet a helyére tette volna az egyházellenes szatirikusokat, talán még ma is élnének. És persze itt is a párhuzam: Ugyanez a francia gépezet a legcsekélyebb véleménynyilvánítást sem tűri a szentséges holokauszttal kapcsolatban, noha ezek az eltérő vélemények sohasem sértők, mindig az igazságot próbálják közelíteni.

Ugyancsak bírálattal kell a Vatikánnak is szembenéznie: Hova vezet ez a cukormázas, “mindenki szép és jó, szeressük egymást, jaj, bocsánat, hogy én még katolikus vagyok, de már nem tart soká, fő, hogy a média szépeket írjon rólam” politika, melynek mesteri képviselője Ferenc pápa. Míg Benedek megengedett magának néha egy kis “ejnye-ejnye, nincs ez így egészen jól” nyilatkozatot, addig Ferenctől a katolikus hívők, a klérus bírálásán és az evilági hatalmasságok, a média előtti hajlongáson, a korszellem előtti behódoláson kívül mást nem hallottunk.
A franciaországi Lepanto alapítvány 2012. decemberében négyezer aláírást adott át Federico Lombardinak, a Vatikán szóvivőjének, azt kérve, a Vatikán emelje föl szavát a francia államnál a Charlie Hebdo istenkáromló, ocsmány, ízléstelen kiadványai miatt. Természetesen a Vatikán részéről nulla reakció volt a beadványra.

Néhány további link az esettel kapcsolatban:

Georges Grondeux: Nem vagyok Charlie, csak egy iraki keresztény (német)
Az írás bírálja a nyugati világ képmutatását, az egyes egyházi képviselők álságos nyilatkozatát. Európa fundamentumát újra meg kell tisztítani és erősíteni. Ehhez lényegesen kapcsolódik a kereszténység. Aki a Charlie Hebdot támogatja, az ezeknek az alapoknak a megsemmisítését támogatja. Néven kell nevezni a dolgokat. Charlie Hebdo kéz a kézben együtt jár az iszlamistákkal, ha a  kereszténységet kell megkövezni. Innen vettük át a rajzot.

A Charlie Hebdo elleni merénylet — Harc az iszlám és a relativizmus között (német)
Az írás bemutatja a szélsőbalos, keresztényellenes Charlie Hebdot, ostorozza az evvel kapcsolatos franciaországi kettős mércét.

Lovas István nyílt levele Franciaország budapesti nagykövetének
Lovas István a nyugati világ képmutatását kéri számon: amikor az izraeliek tizenegy palesztin újságírót gyilkoltak meg 2014. nyarán Gázában, senki egy könnyet nem hullatott értük.

Merénylet Charlie Hebdo ellen: Boston 2.0? (német)
2013. áprilisában két muszlim merénylő állítólag bombát dobott a Bostoni maratonfutás résztvevői közé. A testvérpár egyike túlélte az elfogatásakor keletkező tűzharcot, és most áll bíróság előtt. Azonban még a főáramú média is jelzi, hogy több furcsaság is övezi körül a pert, és egyáltalán nem biztos, hogy csakugyan a megvádolt fiatalember a tettes. Mindenesetre az ügyet a média részéről nem óriási figyelem, hanem inkább elhallgatás kíséri. Az írás további párhuzamot von a párizsi és a bostoni események közé.

1. Frissítés 2014. jan. 14.

Márfi Gyula veszprémi érsek már más alkalommal is tanúbizonyságot tett arról, hogy egyike a legszókimondóbb, legkarakánabb magyar főpapoknak.
Most ebben az elviselhetetlenül képmutató világban egyedüli püspökként merte leírni, hogy a terroristák mellett hibásak az áldozatok is, akik nem törődnek mások vallási érzékenységével, és hibás az a francia társadalmi, jogi környezet, amely mindezt lehetővé teszi. Mégha többen is vannak, akik ezt így gondolják, ő az egyedüli, aki álláspontjának hangot adott. És ebben nem csak Magyarországon, de egész Európában egyedül van. Felnézhetünk rá!
Írását így fejezi be:
Je ne suispas Charlie, azaz: én nem vagyok Charlie.
Hogyan is mondta Orwell? “A világcsalás korában az igazság kimondása forradalmi tett.

2, frissítés 2014.01.14.

Három nappal ezelőtt azt írtuk, nem lehet tudni, vannak-e az ügynek titkosszolgálati szálai. Azóta egyre erősebb a gyanúnk, hogy csakugyan vannak. Abszolút nem életszerű ugyanis, hogy a Charlie Hebdo elleni merénylet nyomozásával megbízott rendőrtiszt öngyilkos lesz. Halálának lehetséges okai:
Belelátott a dolgokba, hogy talán nem is azok az arabok végezték ki a szerkesztőségi munkatársakat, akikről ezt az egész világ feltételezi, ezért meggyilkolták..
Nem működött együtt kellően a forgatókönyv készítőivel. Essetleg túlságsoan féltek attól, hogy az üggyel kapcsolatos tudását a nagyközönség tudomására hozza.

 

Szeged, 2015. január

Bálint József

0 Comments

Egyházi vezetők nyomására távolították el Siklósi Beatrixot az MTVA vallási műsorainak éléről

 

A Mazsihisszel karöltve távolíttatták el az egyházak Siklósi Beatrixot az MTVA vallási műsorainak éléről

A kuruc.info írásának nyomán (https://kuruc.info/r/2/136920/)
Alig nevezték ki Siklósi Beatrixot a közmédia vallási műsorainak élére, egyházi nyomásra máris visszahívják – értesült a csütörtöki Népszabadság.

siklosimagaldasa000

Siklósi Beatrix

Siklósi október 15-én lett a vallási, nemzetiségi, külhoni és kiemelt projektek főszerkesztője. A lap birtokába került tiltakozó levél szerint a nagy egyházak nemzeti elkötelezettséggel aligha “vádolható” vezetői igencsak felháborodtak a szakember kinevezésén, ezért fordultak Szabó László Zsolthoz, az MTVA vezérigazgatójához.

Az október 21-én kelt levelet Erdő Péter bíboros, a katolikus püspöki kar elnöke, Bölcskei Gusztáv református püspök, Gáncs Péter evangélikus elnök-püspök és természetesen iránymutatójuk, Heisler András, a Mazsihisz elnöke is aláírta.

erdopeterrabbikkal

Erdő Péter a rabbikkal

Az egyházi elöljárók “megdöbbentek” azon, hogy a sajtóból kellett értesülniük Siklósi kinevezésről, egyeztetésre még csak kísérlet sem történt – írták.

“Siklósi Beatrix (…) személyét elfogadhatatlannak tartjuk. Nyíltan kirekesztő és antiszemita megjegyzései, nyilatkozatai alkalmatlanná és hiteltelenné teszik az egyházi műsorok gondozására” – állt a levélben. Felkérték a vezérigazgatót, hogy azonnal vonja vissza a döntést, és kezdjen egyeztetést az egyházakkal.

Szabó László Zsolt hat nappal később válaszolt a levélre. Azt írta, sajnálja, hogy az egyházi vezetők a sajtóban megjelent támadásokat ismétlik. Megjegyezte, hogy Siklósi nemrég Erdő Pétertől vette át Ferenc pápa apostoli áldását.

siklosierdo

Erdő Péter pápai kitüntetést ad át Siklósi Beatrixnak

A vezérigazgató ugyanakkor hajlott a konszenzusos megoldásra: önálló vallási szerkesztőség felállítására tett javaslatot, melynek vezetéséről egyeztetni szeretne az egyházakkal. Siklósi Beatrix tehát már nem felel a vallási műsorokért, ugyanakkor a főszerkesztői posztját és többi feladatkörét megtarthatja.

A HVG, “magyarázatképpen” az egyházi vezetők lépésére, megjegyzi: Siklósi kinevezésekor “sokan felidézték”, hogy a 2000-es évek elején az újságíró meghívta David Irving “antiszemita történészt” az Éjjeli menedék című műsorába, amelynek szerkesztő-műsorvezetője volt. S ami még szörnyűbb: 2009-ben Horthy Miklós bevonulásának emléknapján kitüntetést vett át ifjabb Hegedűs Loránt “szélsőséges református lelkésztől”, Tormay Cécile emléktáblájának avatásakor.

A zsidó lap korábban külön cikket is szentelt Siklósi Beatrix facebookos megosztásainak, melyekből a munkásságát nem ismerők számára is kitűnik, hogy valóban nem a felvásárlók szekértolója. De kérdezzük mi: ehelyett nem a magyar nemzet iránti hűség kellene a “beszámítandó érték”, az előremenetel egyik feltétele legyen a magyarok országában?

Nos, amíg a kóser pálinkát ivó Erdő Péterek, az országhódítók elleni fellépést Isten elleni bűnnek nevező Gáncs Péterek, a Jobbik félreszorításáról prédikáló, besúgó Bölcskei Gusztávok és a nemzetünknek kárt okozó zsidókat Isten ajándékainak tartó Orbán Viktorok kezében van a sorsunk, addig a kérdés költői marad…

siklosifb01

A bűnös facebook-bejegyzés

siklosifb02

A másik bűnös bejegyzés

Kik mondják meg az egyházaknak, ki vállalható és ki nem:

tev141211

A kuruc.info-n megjelent íráshoz 203 hozzászólás érkezett. Ezek egy része informatív, fején találja a szöget. Mások az általános szitkozódáson és fenyegetőzésen nem tudnak túllépni. Egy további rész primitív, istenkáromló, helyesen írni nem tudó hangot üt meg. Kár, hogy ez általános jelenség a kuruc.info-nál. Jó volna, ha valaki moderálná a hozzászólásokat.

 

4 Comments

Nyakunkon a Karácsony!

Hol van a régi, gyerekkori karácsonyok íze, emléke? Örökre elveszett, illetve csak egy vígasztal, hogy gyerekeinkben él tovább, és ha talán kegyelmet találunk az Úrnál, újra részesülünk benne.

Az alábbiakban közlünk néhány, az interneten olvasott hasznos tippet hogyan kerülhetjük el a Karácsonykor szinte menetrendszerű csalódást, kiábrándulást.

Még hogy áldott, békés… Karácsony előtt tör ki sokunknál a nagy stressz. A lakás ragyogjon, a sütemény saját készítésű legyen, az ünnepi menü kifogástalan sorrendben érkezzen az asztalra.

Ebben a felkészülési maratonban gyakran jönnek elő súrlódások, robbanások szülők és gyerekek, házastársak, rokonok között.

Néhány tipp, hogyan hatástalaníthatjuk a leggyakoribb konfliktushelyzeteket:

1, Az elképzeléseket előre egyeztetni

Mielőtt kitör a balhé a megfelelő fenyőfa-világítás miatt, egyeztessük előre házastársunkkal az ünneppel kapcsolatos elvárásainkat. Közvélemény-kutatások szerint a meg nem valósult elvárások a veszekedések leggyakoribb okai.

Egyeztessük továbbá, ki milyen feladatot vállal a takarításból, főzésből, beszerzésből, díszítésből. Különben az egyik fél igazságtalannak érezheti a feladatok elosztását, ami szintén vitához vezethet.

2, Ne játszzuk meg, hogy minden rendben van

Különösen a csonka családokban élőknek van nehéz dolguk. A veszekedés, ki hol ünnepeljen, már sokszor hetekkel Karácsony előtt kezdődik.

A legcélszerűbb, ha a gyerek annál a szülőnél tölti a Karácsony estét, ahol általában lakik, Karácsony első vagy második napján pedig a másik félnél tartózkodik. – javasolja egy gyerekekkel foglalkozó szaklap. Csak a gyerekek kedvéért nem kellene a különélő szülőknek összejönniük Karácsony estére. A gyerekek örülnek ugyan, hogy apa és anya megint együtt vannak, de annál nagyobb a csalódás, amikor az egyik fél az est végén eltávozik.

3, Ne hívjunk meg barátokat megkérdezés nélkül

Az egyik számára a Karácsony kizárólag a család ünnepe. Mások ezt egy kicsit lazábban kezelnék, és barátaikat is szívesen az ünnepi asztalnál látnák. Ha társunkat evvel lerohanjuk, már érezhetjük a besűrűsödött levegőt.

4, Fontos, hogy beszéljünk egymással vágyainkról, elvárásainkról

Ha nyugodtan, kedvesen, udvariasan meghallgatjuk a másik felet, sokkal könnyebben tudunk mi is a másik fél kívánságainak eleget tenni, de a másik fél is sokkal könnyebben tud eredeti elképzelésein módosítani. Ha viszont egyszer a frontok megkeményedtek, akkor egyenes út vezet az eszkalálódáshoz, majd robbanáshoz. Pillanatokon belül eljutunk ahhoz a helyzethez, hogy már rég nem számít, mi is volt a kiváltó ok, már egyik fél sem emlékszik rá, viszont az abból kinőtt sértegetések, bezzegek ott csengenek fülünkben. Nem csak Karácsonykor, de akkor különösen érvényes: Kerüljük a mondatokat, melyek így kezdődnek:

“Te soha…”

“Én mindig…”

“Én soha…”

“Te mindig…”

“Amíg én itt robotolok, te…”

“Bezzeg…”

“A te szüleid…”

“Az én szüleim…”

“A gyerek pont olyan, pont azt csinálja, pont úgy viselkedik, mint…”

“Te egy … vagy…”

“Te képtelen vagy…”

“Nálunk ez nem így volt…”

“Márpedig itt így lesz…”

“Ezt mindenki (egy gyerek is, a hülye is) tudja (kimondatlanul: CSAK TE NEM)…”

“Én a te helyedben…”

“Már megint…”

“Még mindig nem…”

5, Fogalmazzuk meg igényeinket

Fél órás néma csörömpölés, csapkodás helyett mennyivel célravezetőbb volna néhány ilyen mondat: “légy szíves, vidd le a szemetet, míg én felmosok, Karcsi hámozz krumplit, Pista megdarálja a mákot, Andi pedig földíszíti a fát.”

6, Kerüljük a kényes témákat

Szóba hozzuk minden évben Kati elfuserált életét, Jancsi maga okozta családi zsákutcáját, Pistike gyönge iskolai szereplését, Zoli bácsi kétes politikai megnyilatkozásait, Anti elrontott karrierjét, tata lehetetlen viselkedését? Ha tudjuk, milyen témák okozhatnak fagyos hangulatot az asztalnál, akkor inkább eleve kerüljük azokat.

7, Ajándékozás

A legnehezebb terület. Az ajándékban ne az legyen benne, hogy én azt szeretném, hogy neked legyen meg ez a DVD, olvasd ezt a könyvet, hordd ezt a pulóvert. Tehát ne a magunk akaratát kényszerítsük a másikra. Próbáljunk inkább egyszerűen, nem lekötelező módon ajándékozni.

Az ajándék lényegét ebben az egy mondatban fogalmazhatjuk meg:

Szeretnék neked egy apró örömet, meglepetést okozni, nem lekötelező módon, nem kötelességet teljesítve, nem viszonzást elvárva.

Kisgyerekeknek könnyű ajándékozni. Egyrészt sokmindenre szükségük van, tehát ha kapnak egy szükséges ruhadarabot, annak is örülni fognak. Ugyancsak örülnek mindennek, ami új, kicsomagolható. És természetesen örülnek minden játéknak.

Az ajándékozó szülők, nagyszülők, keresztszülők viszont ne csináljanak abból sportot, hogy “az én ajándékom a legnagyobb, legszebb, legdrágább, annak örül a gyerek a legjobban”. Másfél szobás lakásban lakó család csemetéjének ne ajándékozzunk fél méteres dömpert. Egyrészt a gyerek jó, ha néhány hónapig élvezi, rosszabb esetben csak három napig. Viszont a helyet tovább is foglalja.

Minél nagyobb a gyerek, annál problémásabb a megfelelő ajándékot kiválasztani.

A kamasz, aki sokszor magával sincs egyenesben, igen kritikusan viszonyul az ajándékokhoz, az ajándékozóhoz. Komoly elvárásai vannak, mégha nem is igazán tudja azokat megfogalmazni, még magában sem.

Ugyancsak problémás a felnőtt megajándékozása. Az ajándékozó, aki rengeteg időt, pénzt, energiát fektetett egy általa megfelelőnek tartott ajándékba, elvárja, hogy a megajándékozott csúcson legyen örömében, meglepetésében. Ha aztán az illető egyáltalán nem vágyott arra az ajándékra, még jó, ha meg tudja játszani, hogy örül annak.

Idősebb személyeknél:

Gondoljuk át, a megajándékozottnak valóban szüksége van-e arra, amit mi kigondolunk. Fogyóeszköz (szappan, kozmetika, egy üveg finom bor) ajándékozása sokszor célszerűbb, mint egy olyan tárgyé, amely drága volt, jól mutat, csak az illetőnek sem helye nincs azt elhelyezni, sem különösebben nem vágyott rá, ráadásul az a könyv már megvan neki, stb.

Az ajándékozásban ne legyen versengés. “Én ennyiért kaptam tőled ajándékot, akkor te is legalább annyi értékben fogsz tőlem kapni. Mindegy, hogy mit, lehet, hogy fölösleges nálad, de az érték, az meglesz.”

És a magától értetődő (már közhelynek ható) záró gondolatok:

Az ajándékozás, a fenyőfa, a díszítés, az ünnepi menü, a tágabb családi találkozó: ezek mind fontosak, de másodlagosak. Egy a lényeg:

Kétezer éve megszületett Názáretben az én, a te, mindegyikünk Megváltója. A megváltást életével és önként vállalt kereszthalálával vitte végbe. A megváltással megnyílt a menny, amely addig zárva volt. Ennek a születésnek örüljünk, akár fiatalok, akár felnőttek, akár öregek vagyunk. És próbáljunk mostantól fogva ehhez méltóan élni.

Bálint József

0 Comments

A Galilei-mítosz

Szerző:Markus Lang

Ő fedezte föl, hogy a Föld kering a Nap körül, és nem fordítva. A gonosz középkori egyház és az inkvizíció eretnekként elítélte őt és evvel az egész felvilágosult tudományt. Esete az egyház és vallás elmaradottságának iskolapéldája.

Így a mítosz. De hogy is volt ez valójában?

Galilei nem az első volt!

A pápa, a püspökök, sőt még a Szent Inkvizíció is ismerték a heliocentrikus világkép elméletét, és azt is, hogy az elmélet összeegyeztethető úgy a bibliával, mint az egészséges teológiával. Ezért kérdőjelezhette meg Rotterdami Erasmus († 1536) és Nikolaus Kopernikusz († 1543) – hogy csak a legismertebbeket említsük – a Föld korábban feltételezett mozdíthatatlanságát.

Galileo Galilei

Galileo Galilei

Az egyház erre sem szankciókkal, sem kifogásokkal nem reagált. Mons. Brandmüller, a Vatikáni Történelmi bizottság elnöke úgy nyilatkozik, hogy a kereszténység mindig nagyon komolyan vette a tudományt: “A bibliai teremtéstörténet eltüntette a sok istent a világból, és az értelem teret nyert.” Így XIII. Gergely pápa († 1585) naptárreformja is a kopernikuszi számításokon nyugodott, sok-sok évvel Galileo Galilei († 1642) elítélése előtt! Az egyház nem is volt a haladás gátlója, mint ahogyan Galilei karrierjén látni lehet.

Galilei életpályája szorosan összefonódott az egyházzal. Tanulmányainak egy részét egy Firenze melletti bencés kolostorban folytatta. Ott novícius is akart lenni. De apja Pisa-ba küldte orvostudományi tanulmányokat folytatni. Ott fölfedezte a matematikai iránti vonzalmát. A római jezsuiták legfőbb matematikusa, Pater Christopher Clavius, támogatta pályázatát egy egyetemi professzori állásra. Thomas de Padova,tudományos közíró, életrajzíró: “Galilei élete végéig az egyház meggyőződéses követője maradt. Azon a véleményen volt, hogy a szigorúan matematikán nyugvó természettörvények csak megerősítés nyernek a keresztény teremtéstörténetből!”

Az egyház ünnepelte Galileo Galileit!

Nem volt tehát az egyház ellensége, sőt annak kedvezményezettje. A jezsuiták 1611-ben több bíboros jelenlétében úttörő teljesítményként ünneplik felfedezéseit. 1613-ban közzéteszi leveleit a napfoltokról. Ebben először áll Kopernikusz naprendszere mellé. Számos egyházi méltóság gratulál a csillagásznak művéhez. A gratulálók közt volt Maffeo Barberini bíboros, a későbbi , VIII. Orbán pápa († 1644). Barberini bíboros még egy ódát is írt Galilei tiszteletére. Már mint pápa 1624-ben hatszor fogadta Galileit annak római látogatása alkalmából hosszabb beszélgetésekre. Megajándékozta Galileit és bátorította ismereteinek további publikálására. A diadalmas római utazás eredményeit Francesco Maria del Monte bíboros († 1627) így foglalja össze: Ha még a régi római köztársaságban lennénk, szobrot emelnének neki a Capitoliumon. A pápa haragja kilenc évvel később fordult Galilei felé.

Miért ítélték el?

Galileinek súlyos jellembeli hibái voltak. “Amilyen hiú, senkit nem enged maga mellett érvényesülni, sem Tycho Brahe-t, sem Johannes Keplert.” – így életrajzírója, de Padova. Galilei éles hangú polémiát folytat a jezsuitákkal, akik megelőzték őt az üstökösök és a napfoltok rendszeres megfigyelésében. Személyesen egy ellentétes és polemikus alak volt. Emellett nagyon érzékeny volt a személyét érintő kritikákra. Tudomására jutott, hogy a Toskanai nagyherceg udvarában szóba került műve, és kritikával illették, amely a bibliából indult ki.

Galileo sértve érezte magát.

Ezután Galilei a teológusokkal került ellentétbe. Azt állította, hogy a biblia csak a lelki üdvösségről tesz megállapításokat. Nem szabad szó szerint értelmezni, ha az égitestek pályájáról van szó. Roberto Bellarmino († 1621) bíboros figyelmezteti Galileit, a jövőben csak hipotézisként képviselje a kopernikuszi világképet. A bíboros a következőket mondja: “Ha valóban bizonyíték van rá, hogy a Nap van a világ középpontjában, akkor nagyon átgondoltan kell eljárni az írások értelmezésében, amelyek látszólag ennek ellentmondanak.” Galilei azt hiszi, az apály és dagály ezt bizonyítják. (Utólag kiderült, ez az elmélet teljesen abszurd volt…) Galilei Castelli-nek írt híres levelében válaszol a Bellarmino által felhozott kifogásokra, amelyből 1615-ben a Christina nagyhercegnőnek írt levél született. Ebben a levélben több szó esett teológiáról, mint tudományról. Amit Galilei ott a Szentírás értelmezéséről mond, értelmes és elfogadható. De a csillagász elvitatja az egyház jogát, hogy döntéseket hozzon tudományos kérdésekben, amelyek a hittel kapcsolatosak. Ez ellentétes volt a józan tanítással, és ellentétes még mindig, ahogyan XII. Piusz “Humani Generis” c. híres enciklikájában egy más összefüggésben megállapította. A Szent Inkvizíció illetékese, Bellarmin Szent Róbert bíboros 1615-ben határozottan kijelentette Galileivel vitázva, hogy óvatosnak kell lenni a biblia értelmezésénél, ha csakugyan van bizonyítéka a heliocentrikus világképnek. “Inkább be kellene ismerni, hogy nem értjük a bibliát, mintsem hogy tévesnek mondjunk egy véleményt, ami igaznak bizonyult”, – így az akkori fő hitvédő.

Végső soron Galileinek személyes kizárólagosság igénye került elítélésre!

Galileo levele után az egyház a Szentírás tekintélyét látta veszélyeztetve. Ez súlyos volt. Galileot följelentették a Szent Officiumnál. Az eredmény? A Szent Officium kétszer visszautasította a följelentést: “Galileo egyes állításai ugyan félreérthetők. De lehetséges azokat elfogadható módon értelmezni”. Evvel tulajdonképpen vége is lett volna az ügynek. De Galileo igyekezett olajat önteni a kialvó tűzre. Kapcsolatba lép a pápával és bíborosokkal, azt állítva, hogy az ő – a csillagász – feladata a katolikus bibliaértelmezés alapjait korrigálni. Most újra közbelépett a Szent Officium és joggal. 1616-ban elítélték – nem a heliocentrikus világképet – hanem annak Galilei általi tarthatatlan értelmezését, mint a Szentírással ellenkezőt. 1623-ban újra följelentették “Dialogus” című könyve miatt. Az ítéletet 1633-ban hozták meg, melynek értelmében a könyv egyházi elítélés alá esett.

Galileo02

Galilei és Bellarmin Szt. Róbert

A perbe valószínűleg a pápa (Galilei korábbi nagy tisztelője) is beleavatkozott. Ennek tudható be, hogy a per nem nyilvánosa folyt le, feljegyzések nem maradtak fel róla. A feljelentő valószínűleg Grassi, az a csillagász, akit Galilei nyilvánosan megalázott.

Bellarmin Szt. Róbert bíboros, a Szent Inkvizíció kivizsgálója Galilei esetében

Bellarmin Szt. Róbert bíboros, a Szent Inkvizíció kivizsgálója Galilei esetében

Végső soron Galileit azért ítélték el, mert hipotézisét abszolút igazságként akarta elfogadtatni, ami a mai tudományos felfogásnak is ellentmondana, illetve az ítéletben az udvari intrikák is szerepet játszottak. Galilei állítólagos kijelentése “eppur si move – és mégis mozog” – a legendák birodalmába tartozik. Az inkvizíció sötét börtöneiben senyvedett Galileo elítélése után? Semmiképp sem. A csillagász luxus körülmények közt élt és szorgalmasan kutatott tovább villájában és egy barátja palotájában, majd fölfedezte a hold ingadozásait. Egész Itáliában nyíltan és szívesen vitatták meg a heliocentrikus rendszer helytállóságát.

Mit tanulhatunk ebből?

Az egyházellenes erők évszázadok óta a csillagász Galileo Galilei nevével visszaélve próbálják az egyház és a tudomány közti állítólagos ellentmondást bebizonyítani.

Az esetre érvényes Johann Wolfgang Goethe és Friedrich Schiller szava Xénia c. művükből: “Ha a tévedés egyszer, mint egy alapkő a földben nyugszik, arra aztán mindig csak ráépítenek, és sohasem kerül napvilágra.”

Éljen az igazság!

Források (német nyelvűek):

2014. szeptember
Ismerteti a források alapján: Bálint József

0 Comments

A keresztes hadjáratok

Forrás: http://www.arbeitskreis-katholischer-glaube.com/texte

Szerző: Johannes Heyne

A Szentföld 637/38 óta a mohamedánok kezében volt. Ez magával hozta a keresztények zaklatását, noha ez a kezdetben csak kisebb mértékű volt. Eszerint a keresztényeknek munkaszolgálatot kellett a mohamedánok felé teljesíteni, támogatni kellett a megszállók csapatait, és segédcsapatokat felállítani. Azok viszont garantálták a vallásgyakorlást. Bár egyes esetekben sor került templomok lerombolására, erőszakos térítésekre, keresztények legyilkolására. A közigazgatás keresztény kézben maradt, de muzulmán felügyelők ellenőrizték. Azonban néhány évtizeddel később, Abd-al Malik (685-705) alatt feszültebbé vált a helyzet. A keresztényeket elbocsátották a közigazgatásból, fejadót vezettek be számukra és megkülönböztető ruházatot kellett hordaniuk. Ezidő alatt az európai zarándoklatok nem szűntek meg. De amikor 1070-ben Szíria és Palesztina a durvább szeldzsuk törökök uralma alá került, rosszabbodott a helyzet. A helyi keresztények elnyomása fokozódott, a zarándokok élete is veszélyben forgott.
Ez váltotta ki a szentföld felszabadításának gondolatát úgy Bizáncban, mint Európában. A tervek egyre konkrétabb formát öltöttek.

Kreuzzug6

Remete Péter átadja a Clermonti zsinaton II. Urbán pápának Péter, Jeruzsálemi pátriárka levelét. Forrás: Guillaume de Tyr: Histoire des Croisades traduite en français, 1277, Genfi Könyvtár


Amikor I. Alexius bizánci császár (1081-1118) segítséget kért a Nyugattól, mert a szaracének egyre jobban fenyegették a keleti keresztényeket, II. Urbán pápa felhívása, melyet 1095-ben intézett a nyugati kereszténységhez, széles visszhangra talált a lakosság körében. Bár az 1054-es skizma megosztotta a keresztényeket, a közös ellenség, a mohamedánok ellen még egységesnek érezték magukat. Ez mutatja, hogy a keresztes hadjáratok elképzelése, hogy segítsenek a fenyegetett keleti keresztényeknek, jogos volt.

1. keresztes hadjárat, 1096-1099

Az első hadjárat útvonalai

Az első hadjárat útvonalai


Már az első hadjárat elindulásakor történtek kilengések. A reguláris hadsereg előtt szervezetlen parasztseregek vonultak, melyek a Rajnavidéken zsidóellenes pogromokat hajtottak végre. A balkánon keresztüli átvonulásukkor szintén erőszakosan léptek föl a helyi lakosság ellen. Emiatt a bizánci császár úgy döntött, hogy nem engedi be őket a városba. Egy részük csakugyan elérte Kis-Ázsiát, de a szeldzsukok az első összecsapáskor felszámolták őket. Az egész mozgalomra jellemző volt, hogy történtek kilengések, melyek nem feleltek meg az eredeti eszmeiségnek, hanem az önállósodott emberi brutalitásból fakadtak. Ezek természetesen ártottak az egész vállalkozás tekintélyének. A lovagok fő seregei Toulousei Raimund herceg, Bouillon Gottfried valamint annak fivérei, Balduin és Eustachius, továbbá Tarenti Bohemund vezetésével különböző utakon eljutottak Konstantinápolyba. Súlyos nélkülözések és kemény harcok után sikerült 1097-ben Jeruzsálemet meghódítaniuk. Az ezt követő vérfürdő, amelynek bizonyára asszonyok és gyerekek is áldozatul estek, ugyancsak ártott az eredeti elképzelésnek. Az eljárás természetesen semmiképp nem igazolható. De meg lehet emberileg
A keresztesek beveszik antiókhiát

A keresztesek beveszik Antiókhiát

érteni, mi vezetett a tragédiához. A korabeli források leírják, milyen emberfeletti erősfeszítéseknek és nélkülözéseknek voltak a lovagok kitéve, ráadásul a mohamedánok folyamatosan lesből támadták őket. Ez őrölte fel idegeiket, ami aztán a kilengésekhez vezetett.

Az 1. keresztes hadjárat eredménye a jeruzsálemi keresztény királyság alapítása volt, amely francia mintára hűbéres államként működött, a következő kisebb keresztes tartományokkal: Antiókia, Edessza és Tripolisz. A Szentsír első védelmezőjének Bouillon Gottfriedet választották. Őt követte fivére I. Balduin, aki fölvette a Jeruzsálem keresztény királya címet.

2. keresztes hadjárat, 1147-1149
Ennek a hadjáratnak a sikeréért sokat fáradozott Clairvaux-i Szent Bernát.

Clairvaux-i Szt. Bernát

Clairvaux-i Szt. Bernát

Az ügyért megnyerte a német és francia királyokat. Vállalkozása azonban katasztrófába torkollott, amelyben a görögöknek is volt felelősségük, akik kétszínűen viselkedtek. A német-francia sereget a törökök felőrölték. A vállalkozás egyetlen sikere Lisszabon fölszabadítása volt a mór uralom alól, amelynél I. Alfonz portugál király németalföldi és angol keresztesei is segédkeztek. A hadjárat szerencsétlen kimenetele súlyos csalódást okozott a Nyugatnak, és Szt. Bernátnak sok vádaskodással kellett szembenéznie. Ő visszautasította a vádakat, és utalt a sok keresztes bűnös viselkedésére. Tehát már a kortársak is, mint Szt. Bernát, megkülönböztették az egyik oldalon az eszmét és a keresztes hadjáratok legitim céljait, valamint a másik oldalon az eszme kiforgatását, a visszaéléseket és kegyetlenkedéseket.

3. keresztes hadjárat, 1189-1192
Amikor Szaladin, az erős szultán, aki magához ragadta az uralmat Egyiptom, Damaszkusz és Mezopotámia fölött, 1187-ben Jeruzsálemet is elfoglalta, Rőtszakállú Frigyes császár 1189-ben egy jól felszerelt 20 ezres sereggel indult el Kelet felé. A sereg Ikóniumnál ragyogó győzelmet aratott a törökök felett. Amikor 1190-ben Frigyes Szalefnél vízbe fulladt, a sereg vezér nélkül már nem tudott győzelmeket aratni. Oroszlánszívű Richárd angol és II. Fülöp francia királynak csak egy fegyverszünetet sikerült Szaladinnal kialkudnia, és azt, hogy a zarándokoknak biztosítják Jeruzsálem békés elérését. Hogy nem sikerült nagyobb eredményeket elérni, ahhoz a hadakat vezető keresztény királyok és a jeruzsálemi és tiruszi fejedelmek közötti viszálykodások is hozzájárultak.

4. keresztes hadjárat, 1202-1204
Utoljára gyűltek egybe a nyugati kereszténység hadai a keleti testvérek érdekében. A hadjárat azonban eredeti céljaitól eltérve, a velencei dózse zsarolásának engedve Konstantinápoly felé fordult, és beleavatkozott a bizánci belviszályokba.

A keresztesek beveszik Konstantinápolyt 1204-ben

A keresztesek beveszik Konstantinápolyt 1204-ben

Itt fontos kiemelni, hogy ez a pápa kifejezett akarata ellenére, a velencei kereskedők önös érdekei mellett történt meg (Lásd P. Bernhard Zaby írását az
ajánlott irodalomban). A város 1203-as meghódítása után azonban a megállapodás ellenére nem került sor a latin és görög egyház 1045 óta fennálló ellentéteinek elsimítására. Ezért a várost még egyszer megtámadták, kifosztották, és súlyos vérengzéseket követtek el. Alapítottak továbbá egy latin császárságot, amely 1261-ig állt fenn. A nyugati seregek ilyen rettenetes dúlása miatt a Kelet és Nyugat közti szakadék csak még jobban elmélyült, és gyakorlatilag lehetetlenné vált az unió. Ezen a negyedik hadjáraton vált nyilvánvalóvá, mennyire befolyásolták a célokat a Kelet és Nyugat közti ellentétek, illetve a politika.

Gyermekek keresztes hadjárata, 1212
Feltehetőleg az eddigi hadjáratok sikertelenségétől vezetve született meg a gyermekek keresztes hadjáratának gondolata abból kiindulva, hogy Isten a kicsiket és gyöngéket használja eszközül.

Gustave Dore: Gyermekek keresztes-hadjárata

Gustave Dore: Gyermekek keresztes-hadjárata

A hadjárat gondolatát sem az egyház, sem a világi hatóságok nem támogatták, de a nép akarata erősebb volt… Így kerekedett föl 1212-ben a Szentföld irányába több ezer fiú és lány két gyermek vezetésével. Ahogy várható volt, a vállalkozás tragédiába torkollott. Már Itáliában szétszóródott a sereg. Sokan nem mentek tovább. A megmaradtakat, akik Brindisi és Marseille kikötőjében gyülekeztek, lelkiismeretlen hajósok Alexandriában adták el rabszolgának. Az Itáliában szétszóródottakat pápai segítséggel gyűjtötték össze, és juttatták vissza szüleikhez.
Assisi szent Ferenc később továbbvitte a békés misszió gondolatát. Személyesen fölkereste a szultánt, és átnyújtott neki egy evangéliumot. Mégha vállalkozása sikertelen is volt, és a szembenálló hadak tovább folytatták véres küzdelmeiket, a későbbi szentföldi ferences misszió innen eredeztethető.

5. keresztes hadjárat, 1228/29
A korábbi hadjáratokkal szemben ez II. Frigyes császár magánvállalkozása volt. Mivel egyházi kiközösítés alatt volt, nem szerepelhetett a kereszténység vezetőjeként, és nem volt jó híre a keresztes hadakat kiállító országok népei előtt sem. Viszont a szerencse a kezére játszott.
Amikor megérkezett a Szentföldre, a szultánt annyira lefoglalták belpolitikai problémái, hogy nem akart még egy háborút magára venni. Így a két fél kompromisszumot kötött, melynek értelmében a keresztények visszakapták Jeruzsálemet, Betlehemet, Liddát és Názáretet. A muszlimoké maradt a jeruzsálemi Templomhegy az Al-Aksza mecsettel és szikladómmal, viszont ott a keresztények áhítatot tarthattak. A muszlimoknak szabad mozgásuk volt Betlehemben és saját törvénykezésük Jeruzsálemben. Túl ezen megígérte a császár, hogy visszatartja a keresztes lovagokat és keresztény fejedelmeket további harci cselekményektől a muszlimok ellen.
A megállapodás csak addig tartott, amíg a szultán élt, és Frigyesnek befolyása volt a jeruzsálemi királyságra. Az utódok gondoskodtak róla, hogy a régi ellentétek fellángoljanak. Az ajubidák már 1244-ben visszahódították Jeruzsálemet.

6. keresztes hadjárat, 1248-1254
IX. Szent Lajos francia király először Egyiptomot akarta meghódítani és onnan a Szentföld felé fordulni. 1250 áprilisában serege vele együtt fogságba esett, ahonnan csak váltságdíj ellenében tudott kiszabadulni. 1270-ben Lajos még egy hadjáratot indított, de az is meghiúsult.
1291-ben a mamelukok hódításával elesett Akkon, és így a keresztes fejedelemségek végleg elvesztek.

A lovagrendek
A sok hiányosság és szörnyűség mellett nem szabad elfelejteni, hogy a keresztes hadjáratok mögött egy vallásos motívum, a kereszténység megvédése, továbbá erős összetartozás állt, úgy a nyugati kereszténységen belül, mint a keleti kereszténység felé.
A vállalkozások mögötti vallásos eszme a lovagrendek keletkezésében jutott újabb kifejezésre, melyek a középkor egyik legsajátosabb képződményei. A szegénység, szüzesség, engedelmesség szokásos szerzetesi fogadalmai mellett a lovagrendek tagjai magukra vették a megfáradt zarándokok istápolásának és a szent helyek hitetlenektől való megvédésének kötelezettségét. Tehát, hogy a lovagok fegyvert fogtak, ennek a kötelezettségnek a másodlagos következménye volt.
A johannita rendet 1099-ben alapították a jeruzsálemi János-kórházban.

Johannita szerzetes lovag

Johannita szerzetes lovag

Először testvériség volt, 1120-ban alakították át szerzetes renddé. A rend központját 1530-ban Máltára helyezték át, innen származik a rend későbbi neve. Viseletük fekete köntös volt fehér kereszttel.
A templomosok rendjét 1118-ban alapították Salamon templománál.
A templomos rend utolsó nagymesterét, Jacques de Molay-t megégetik máglyán 1314-ben Párizsban

A templomos rend utolsó nagymesterét, Jacques de Molay-t megégetik máglyán 1314-ben Párizsban

Viseletük fehér köntös volt vörös kereszttel. 1311/12-ben a rend Szép Fülöp ármánykodásainak áldozata lett, a Vienne-i zsinaton betiltották.
A német lovagrendet 1189/90-ben alapították brémai és lübecki polgárok.
Ritter_des_Deutschen_Ordens

A német lovatgrend szerzetes-katonái

Viseletük fehér köntös volt fekete kereszttel. Hermann von Salza (1210-1239) nagymester alatt áthelyezték tevékenységüket és hamarosan a rend központját is Poroszországba. A rend ezután a kereszténység terjesztését és egy rendi állam baltikumi megalapítását tekintette feladatának. 1525-ben Albrecht von Brandenburg nagymester magához ragadta az államot és egy világi protestáns hercegséggé alakította át.

A keresztes hadjáratok megítélésének kérdése nagyon vitatott, és nem könnyű megválaszolni. Ezért nem is adunk végleges választ, csak utalunk néhány részletre, melyeket figyelembe kell venni a kérdés megválaszolásánál.

Semmiképp sem szeretnénk a kilengéseket és brutalitásokat igazolni, melyek sajnos valóban előfordultak. Ezek mindenképp elítélendők, de ezekre sem szabad egyoldalúan tekinteni.

A Nyugat viszonylag későn határozta el a segítségnyújtást, csak akkor, amikor a mohamedán fennhatóság alatt élő keresztények végveszélybe kerültek, és amikor Konstantinápoly, amely a mohamedán terület határán feküdt, segítséget kért.

Clairvaux-i Szt. Bernát is csak hosszas töprengés után szánta el magát a 2. keresztes hadjárat támogatására.
El kell továbbá ismerni, hogy az eszme, a fenyegetett hittestvérek segítsége legitim és helyes volt.
Hogy aztán a megvalósulás során politikai és személyes motívumok kerekedtek felül, mint pl. a rivalizálás Róma és Bizánc között, nagyon sajnálatos, és nem igazolható. De ezek nem a keresztes hadjáratok lényegéhez és eszmeiségéhez tartoztak.

Arról szó sem lehet, hogy a vezérelv az volt, hogy a pápa kiterjessze hatalmát Kelet felé. Ez a tények tagadását jelentené és az emberi pszichének sem felelne meg. Semmiféle pápai hatalmi törekvés nem bírta volna rá az emberek sokaságát két évszázadon keresztül, hogy évekre elhagyja házát, földjét, életveszélyes kockázatokat vállaljon, és mindezt nem a meggazdagodás reményében. A mozgalom sokkal inkább a belső kifáradás miatt halt el, amikor a vallásos lelkesedés a 14. században lecsökkent, és a keresztes hadjáratoknál egyre inkább előtérbe kerültek a politikai célok. Ami ugyancsak arra utal, hogy a hajtóerő eredetileg komoly vallási jellegű volt. A keresztes hadjáratok másik pozitív aspektusa volt, hogy kifejezésre jutott bennük a szolidaritás érzése a keleti keresztényekkel, továbbá az egység érzése a nyugati kereszténységen belül. Látható, hogy a nyugati kereszténység egységesnek tekintette magát, és egységesen cselekedtek. A kereszténység volt az erő, amely a nemzetek fölött összetartotta az embereket. És mindez a sötétnek kikiáltott középkorban!

Később, a kezdődő 14. században ez is megváltozott. Az emberek már nem elsősorban keresztények, és másodsorban francia alattvalók voltak, hanem elsősorban francia alattvalók, és másodsorban keresztények.
Egyesek véleménye szerint ez volt az oka annak, hogy IV. (Szép) Fülöp gyanakodva nézett a Templomos Lovagrendre. Ezek a nemzetek fölötti rendek, harcedzett katonákból álló nagy seregekkel, kivívták a világi uralkodók gyanakvását.

A tények ismeretében, hogy a keresztény fennhatóságot nem sikerült a Szentföldön tartósan biztosítani, a keresztes hadjáratokat összességükben sikertelennek kell megítélnünk. Említsük meg azért a vállalkozások néhány pozitív aspektusát.

A keresztény erők offenzívája évszázadokra megfékezte a mohamedán veszélyt. Megtörték a szaracén erők Földközi-tenger feletti uralmát, és hozzájárultak Spanyolország felszabadításához az évszázados mór iga alól.
Ehhez jönnek a szellemi és tudományos területen bekövetkezett változások. A bizánciak és az arabok kultúrája erős hatást gyakorolt a nyugatira. Fellendült a kereskedelem és az ipar, a technika, a városiasodás és a lovagi kultúra.

További irodalom:

Szeged, 2014. szeptember

0 Comments

A szent inkvizíció: mítosz és valóság

Forrás: http://web.t-online.hu/kesz/jel/03_01/mitosz.html
Szerző: Marian T. Horvat

A XX. századi gondolkodásmód számára ellentmondásnak tűnik a szentet és az inkvizíciót egy napon említeni. Nincs még egy ilyen téma, amiről ennyit írtak volna, vagy amit ennyiszer próbáltak volna tisztára mosni, mint a szent inkvizíciót. A modern mentalitás nehezen tud megérteni egy olyan intézményt, mint az inkvizíció, mivel az inkvizitórikus eljárás nem a XVIII. század folyamán, a nyugati kultúrában elterjedt liberális tanokon, pl. a gondolat szabadságán alapult. A mai gondolkodásmód számára nehéz a vallási meggyőződést objektívnek, a szabad, egyéni döntésen kívülállónak tekintenie. Mint ahogy a Katolikus Egyházat sem egy tökéletes, független társadalomnak látja, ahol az igaz hitet minden áron fenn kellene tartani.
A vallási intolerancia nem a középkor egyedülálló terméke: a múltban mindenütt, és mindig is úgy gondolták az emberek, hogy semmi sem háborítja jobban a közjót és a békét, mint a vallási széthúzás és a viszály. A középkorra a legnagyobb válságnak azt tekintették, ami a Latin Egyház egységét és biztonságát veszélyeztette, és ezért, ha a keresztény társadalom nem lép fel az eretnekek ellen minden rendelkezésére álló eszközzel, az nemcsak ostobaságnak, de Krisztus elárulásának is tűnt volna. A mai modern felfogás a világi államról, amely mindenfajta vallással szemben semleges, megbotránkoztatta volna a középkori elmét.
A mai ember nehezen érti meg az inkvizíció intézményét, mert elfeledkezett három tényről. Először is: a vallási meggyőződést már nem tekinti objektívnek, Isten ajándékának, s így a szabad, egyéni döntésen kívülállónak. Másodszor számára az Egyház már nem a tökéletes és független állam, amely szilárdan a tiszta és hiteles kinyilatkoztatáson alapul, s amelynek első és legfőbb feladata természetesen ennek az eredeti hitnek a makulátlan megtartása kell legyen. Az igaz hit megtartása úgy tűnik, magától értetődő volt a középkori ember számára. Az eretnekség, mivel a lelket támadta, veszélyesebb bűn volt, mint a gyilkosság, hiszen a lélek örök élete sokkal többet ért, mint a test halandó volta.
Végül: a mai ember már nem képes olyan társadalmat elképzelni, amely az Egyház és az állam szoros kapcsolatán alapul. Az egyházi hatalom elválaszthatatlanul egybefonódott a világival, nagyjából úgy, mint ahogy a lélek egybe van fonódva a testtel. Elképzelhetetlen lett volna két teljesen különálló részre szétválasztani őket. Az állam nem lehetett közömbös alattvalói lelki boldogulása iránt anélkül, hogy ne követne el árulást legfőbb uralkodója, a mi Urunk, Jézus Krisztus ellen. A XVI. századi vallási forradalom előtt ezek a nézetek minden keresztény számára magától értetődőek voltak.1Mint ahogy William Thomas Walsh a Characters of the Inquisition (Az Inkvizíció sajátosságai) című művében írja: a keresztény társadalomban az eretnekség elfojtása mind az egyházi, mind a világi hatalom részéről olyan régi, mint az egyistenhit. (A vallás nevében Mózes több embert öletett meg, mint Torquemada.)2 Az inkvizíció, mint különálló egyházi törvényszék, jóval későbbről származik. Történelmileg a római jog néhány elemét átvevő egyházi törvénykezés fejlődésének egy időszakában működött. A maga idejében semmiképpen sem úgy tekintettek rá, mint ahogy azt ma gondolják.3 Edward Peters mérföldkőnek számító írásában, az Inquisition-ben (Inkvizíció) rámutat arra, hogy az „inkvizíció” a XVI. század vallási és politikai vitáinak és konfliktusainak „kitalálmánya”. Csak később alkalmazták a XVII-XVIII. századi vallási tolerancia, valamint a filozófiai és politikai felvilágosodás indítékainak szolgálatára. Ez a folyamat, amely mindig is katolikus-ellenes, és általában spanyolellenes volt, egyetemessé vált. Így az inkvizíció végül minden olyan elnyomó vallás jelképe lett, amely ellenzi a szellem szabadságát, a politikai szabadságot és a filozófiai felvilágosodást.

1. Mítosz

Mítosz: A középkori inkvizíció a Katolikus Egyház által fenntartott, centralizált, mindent behálózó, teljhatalmú elnyomó szervezet volt.

Valóság: Az inkvizíció, mint egyedüli, teljhatalmú, félelmetes törvényszék, „amelynek ügynökei mindenütt a vallási igazság, az intellektuális és a politikai szabadság útjában álltak, mindaddig, míg a felvilágosult XIX. században meg nem döntötték”, a képzeleten kívül nem létezett. Az inkvizíció mítoszát „a XVI. századi spanyolellenes vallási reformerek”4 teremtették. Ez az elképzelés, amely mítoszok és legendák sokaságából állt össze, a XVI. századi nagyfokú vallásüldözés kontextusában öltött alakot. A propaganda célpontja, amely az inkvizíciót a protestantizmus elleni legjellegzetesebb és legveszélyesebb katolikus fegyvernek állította be, a legnagyobb európai hatalom, Spanyolország volt, amely magára vette a katolicizmus védelmezője szerepet. A későbbiekben – bármilyen vallásüldözés bírálatáról legyen is szó – ezt a terminust használták.
Valójában nem egy, monolitikus, hanem három különböző inkvizíció volt.

A középkori inkvizíció 1184-ben Dél-Franciaországban kezdődött válaszul a katharok eretnekségére, s a XIV. század végén, a szekta kihalásával szűnt meg. A modern kutatások meggyőzően mutatják, hogy nincs egyértelmű bizonyíték arra nézve, hogy a középkori Európában az emberek az inkvizíciót a kormányzat centralizált intézményének tekintették volna. A kor pápáinak nem állt szándékában egy állandó törvényszéket felállítaniuk.5 Példának okáért, 1367-ig, amikor a domonkos Albericet Lombardiába küldték, a titulus inquisitor hereticae pravitatis meg sem jelenik.
IX. Gergely pápa az inkvizíciót nem egy különálló, független törvényszékként állította fel, hanem bírákat jelölt ki, akik a pápa nevében tanítóhivatali funkciókat láttak el. Ahol ők üléseztek, ott volt az inkvizíció. Az egyik legkárosabb, századokon át szőtt legenda a mindentudó és mindenható törvényszék képe, amelynek ujjai a föld minden sarkára elértek. Az inkvizítorok kis száma, s korlátozott hatáskörük messze megcáfolja az eltúlzott retorikát. A XIII. század végén egész Languedoc-ra (az albigens eretnekség egyik melegágya) kettő, Provence-ra kettő, s Franciaország többi részére négy-hat inkvizítor jutott.6
Ami azt a vádat illeti, hogy az inkvizíció a keresztény világban mindenütt jelenlevő testület volt, az inkvizíció nem is létezett Észak-Európában, Kelet-Európában, Skandináviában, vagy Angliában, Walesben, Írországban illetve Skóciában. A XIII. században a legtöbb eset a dél-franciaországi albigensek ellen irányult. Velencében 1289-ig létre sem jött, s a város levéltári iratai azt mutatják, hogy a szekuláris hatalom mindössze hatszor szabott ki halálos büntetést annak teljességében („in totu”).7

El Santo Oficio de la Santa Inquisition, ismertebb nevén a spanyol inkvizíció, 1478-ban állami intézményként alakult, hogy feltárja az igaz hit elleni eretnekséget és devianciát. Ferdinánd és Izabella azért is alapította, hogy megvédjék a megtérteket (conversos), az új keresztényeket, akik áldozatul estek a közméltatlankodásnak, előítéleteknek, félelmeknek és irigységnek.8 Fontos megjegyeznünk, hogy az inkvizíciónak csak a megkereszteltek felett volt hatalma, a nem megkereszteltek – hacsak nem a természet törvényeit szegték meg – nem estek a fegyelmi intézkedések hatálya alá.

Végezetül: a római Szent Hivatal (Sacrum Officium) 1542-ben alakult, s a három változat közül a legkevésbé aktív, ugyanakkor a legemberségesebb volt.9 John Tedeschi nemrég megjelentetett tanulmánya, The Prosecution of Heresy (Az eretnekség vádja), a római inkvizícióval, s annak XVI. század közepi újraszervezése után alkalmazott eljárásokkal foglalkozik; azt vizsgálja hogyan küzdött a hit megtartásáért, s az eretnekség gyökeres kiirtásáért. Tedeschi tanulmányának jelentősége abban áll, hogy olyan, a reneszánsz óta fennálló feltételezéseket dönt meg, mint pl. a római inkvizíció korrupciós volta, embertelen erőszakossága, igazságtalansága – feltételezések, amelyekkel Tedeschi terjedelmes munkája kezdetén maga is foglalkozott, azonban lassan rájött, hogy az inkvizíció nem volt „rögtönzött bíróság, kínzókamra, vagy olyan jogi labirintus, amelyből nincs menekvés”. Tedeschi rámutat arra, hogy az inkvizíciós eljárás védőügyvédet is biztosított. Továbbá a vádlottnak joga volt jogi tanácsot kérni, sőt hitelesített másolatot kapott az egész tárgyalás menetéről (a vád tanúinak feltűntetése nélkül), hogy felkészülhessen a válaszra. Ezzel szemben a kor világi törvényszékein a védőügyvédnek csak szertartásos szerepe volt, a bűnösnek nem volt joga jogi tanácshoz (1836-ig), az ellene felhozott bizonyítékokat csak a tárgyaláson ismertették, s védelmét ott helyben kellett ellátnia. Tedeschi arra a következtetésre jutott, hogy a római inkvizíció a korai modern európai jogtudomány szempontjából törvényes igazságot szolgáltatott, sőt „nem túlzás azt állítani, hogy több szempontból a Szent Hivatal a jogi reformok úttörője volt.”10

2. Mítosz

Mítosz: Az inkvizíció a katolikus Egyház által uralt középkori világ bigottságából, kegyetlenségéből, intoleranciájából fakadt.

Valóság: Az inkvizíció egy nyugodt, megfontolt, körültekintő kísérletből ered, amelynek célja az összhangnak, az egységnek olyan jogi eszközét létrehozni, amely kiküszöbölné a tömeg önfejűségét, indulatát, bigottságát. A középkori inkvizítorok nemcsak a teológiai, hanem a társadalmi veszélyek ellen is küzdöttek. Az inkvizíciót a XII. század végén Dél-Franciaországban alapították, válaszul az albigensek eretnekségére; ez a szekta különösen erős volt Lombardiában és Languedocban. Fontos kihangsúlyoznunk azt a társadalmi veszélyt, amelyet ez a csoport jelentett az egész társadalom számára, s amely nem pusztán a mai korban népszerű protestáns fundamentalizmus prototípusa volt. Az albigens elnevezés a kathar szekta központjának számító dél-franciaországi Albi városából ered. A katharok (a név a szekta követőinek görög elnevezésére utal: cathaaroi = tiszták) úgy tartották, hogy két istenség, egy materiális és gonosz, s egy immateriális és jó harcol az emberek lelkéért. Minden anyagi teremtmény gonosz, az ember kötelessége az, hogy ezt elkerülje, s elutasítsa azokat, akik ezt jónak tartják. Az Ószövetség Istenét, aki a gonosz világot teremtette, elutasították. A katharok által értelmezett Újszövetség11 szolgált útmutatóként ahhoz, hogy az ember megszabadítsa lelkét az anyagi dologtól, a testtől. Egy XIII. századi szaktekintély, Rainer Sacconi, így összegezte a katharok hitét:
„Minden kathar közös hite a következő:
Az ördög alkotta a világot, s mindazt, ami benne található. Valamint az Egyház minden szentsége, nevezetesen a vízzel való keresztség, s más szentségek, nem szolgálják az üdvösséget, nem Krisztus és az Ő Egyházának valódi szentségei, hanem hamisak, ördögiek a gonosz Egyházához tartoznak. A katharok általánosan elfogadott hite szerint a testi házasság mindig is halálos bűn volt, s az elkövetkezendő életben a törvényes házasság nem kisebb büntetést von maga után, mint a házasságtörés, vagy a vérfertőzés, sőt egyikért sem kaphat az elkövető szigorúbb büntetést. A katharok tagadják továbbá a test feltámadását. Úgy tartják, hogy húst, tojást vagy sajtot enni, még a legnagyobb szükség esetén is halálos bűn, mivel coitus útján nemződtek. Esküt tenni semmi esetben sem engedélyezett, következésképpen halálos bűn. Továbbá a világi hatóságok az eretnek gonosztevő megbüntetésével halálos bűnt követnek el. Valamint senki sem nyerheti el az üdvösséget, csak a felekezetén belül.”12
A katharok tehát a szentmisét bálványimádásnak, az Eucharisztiát ámításnak, a megváltást képtelenségnek tartották. Haláluk előtt a követők vigasztalásban (consolamentum) részesültek, az egyetlen engedélyezett szentségben, amely lehetővé tette a lélek számára, hogy megszabaduljon az anyagtól, s visszatérjen Istenhez. Éppen ezért fulladás, vagy koplalás általi öngyilkosság nem csak megengedett, de egyenesen dicséretre méltó is volt.
Azt tanítani, hogy a házasság gonosz, hogy mindenféle eskü tilos, hogy a vallási öngyilkosság jó, hogy az embernek nincs saját akarata, tehát a tetteiért nem felelős, hogy a világi hatalomnak nincs joga a bűnösöket megbüntetni, az országot fegyverrel megvédeni, a középkori társadalom gyökerét ért támadás volt. Példának okáért, az eskütétel egyszerű viszszautasítása aláásta volna az egész feudális rendszer jogrendszerét, amelyben a kimondott szónak éppen olyan, ha nem nagyobb súlya volt, mint az írottnak. Még Charles Henry Lea, egy, az inkvizícióval foglalkozó protestáns amatőr történész, aki keményen szemben áll a katolikus Egyházzal, is elismerte: „Ami az ortodoxiát okozta, okozta a haladást és a civilizációt. Ha a kathar szekta domináns lett volna, vagy egyenlő feltételekkel létezhetett volna, hatása végzetes lett volna.”13

Válaszul az északi franciák keménységére, gyakori brutalitására, amellyel az albigensek elleni keresztes hadjáratot folytatták, melyben sok eretneket szabályos tárgyalás vagy meghallgatás nélkül öltek meg, III. Ince olyan nyomozati eljárást hozott létre, amelynek célja a titkos szekták feltárása volt. A másik probléma, amivel a pápaságnak szembe kellett néznie, a laikusok azon hajlandósága volt, hogy az eretnekek ellen a legkomolyabban fellépjenek, nem törődve azok megtérésével, üdvösségével. A középkori intézmény igazi atyjának IX. Gergely pápát tartják, Szt. Ferenc és Szt. Domonkos barátját, aki az újonnan alapított kolduló szerzetesrendekhez fordult, hogy vállalják el az inkvizítorok veszélyes, fáradságos, s nem kívánt feladatát.
IX. Gergely pápa olyan rendkívüli törvényszéket hozott létre, amelynek az eretnekséggel vádolt személyek leleplezése és elítélése volt a feladata. Az albigensek előre nem látható dél-franciaországi térhódítása nyilván közrejátszott ebben. Az Egyháznak Észak-Franciaországban is szembe kellett néznie a szórványosan előforduló tömeges erőszakkal, amelynek gyakran ártatlanok estek áldozatul. Az eretnekek máglyán való elégetése is feltételezhetően egy meghonosodott szokás erejének volt köszönhető. A pápát szintén nyugtalanították a Németországból jövő hírek, egy titkos társaságról, a luciferániusokról szóló jelentések, melynek meghatározott szertartásai profanizálták a Szent Ostyát. 14
Világi síkon a pápa félelmetes erővel állt szemben; II Frigyes császárral, az állítólag „modern” és „liberális” Hohen-staufen uralkodóval, aki teljesen nyilvánvalóan közömbös volt az Egyház lelki gazdagsága iránt, s állandóan szemben állt a pápasággal. A csak nevében keresztény uralkodót, II. Frigyest, erősen befolyásolták az asztrológusok s a muzulmán szokások (háremet tartott); két keresztes háborút vezetett, s kétszer közösítették ki. Már 1224 márciusában elrendelte, hogy a Lombardiában bűnösnek talált eretnekeket elevenen égessék el (az ókori Római Birodalomban felségsértésért járt ez a büntetés), vagy kisebb büntetésként a nyelvüket tépjék ki. Gergely pápa attól tartva, hogy Frigyes nemcsak eretnekeket, hanem személyes ellenségeit is elégetteti, megpróbált a probléma kezelésére megfontoltabb módszert keresni.
1233-ban IX. Gergely pápa megtalálta a maga megoldását: a lincselő törvényt a kolduló ferencesek és domonkosok által vezetett szabályos jogi eljárás váltotta fel. Speciálisan az eretnekek leleplezésére, illetve megtérítésére képzett vizsgálók és bírók voltak, akik szegénységi fogadalmuk folytán védelmet élveztek az irigységtől, a megvesztegetéstől, és elkötelezték magukat az igazság szolgálatára.
Az első dolog tehát, amit a kolduló inkvizícióról meg kell jegyeznünk, hogy létrejötte egy határozott szükségre adandó válasz volt. Az eretnekség esetében jogot, rendszert vezetett be, sőt pártatlanságot ott, ahol a politikai féltékenység elégtételének, a személyes rosszindulatnak, a közutálatnak határtalan tere volt. Ha olyan történésszel találkozunk, aki az inkvizíció bevezetését a „jogelmélet előrelépésének” tartja, ebben az értelemben kell értenünk.15
Az Inquisitio szó nyomozást jelent, s ez volt a pápa érdeke is: valódi nyomozás, törvényes eljárás a nyílt lincselés, a tömeg irracionális érzelmei és a személyes bosszú által fűtött tettek helyett.
A második dolog, amit meg kell jegyeznünk, hogy a kolduló szerzetesrendeknek a hit integritásának megőrzése éppúgy feladata volt, mint a társadalom biztonságának megvédése. Ha az eretnekség eme áradatával nem tudtak volna szembeszállni, az a nyugati kereszténység összeomlásához vezetett volna. Az egész történelem folyamán az egyik legsikeresebb törvényszék volt, amelynek sikerült az albigensek társadalom-ellenes mérgét teljesen kiirtania, s így Európa morális egységét további háromszáz évig megőriznie.

3. Mítosz

Mítosz: Az inkvizíció borzalmas eljárásai igazságtalanok, kegyetlenek, embertelenek és barbárok voltak. Az inkvizíció tűz fölött megsütötte áldozatainak lábát, befalazta őket, hogy az örökkévalóság után sóvárogjanak, kalapáccsal törte össze csontjaikat, kerékbe törve megnyúzta őket.

Valóság: Az ellenállhatatlan gótikus fikció ellenére a bizonyítékok egészen más következtetés levonására késztetnek bennünket. Az inkvizíció folyamatáról pápai bullák egész sorozata és más hiteles okmányok számolnak be, de legfőképpen olyan formulárékon és kézikönyveken keresztül ismerhetjük meg, mint amilyeneket Szt. Raymond Penaforte (c.1180-1275), a nagy spanyol kánonjogász, és Bernard Gui (1261-1331), a XIV. század elejének legünnepeltebb inkvizítora készített. Az inkvizítorok természetesen vallatók voltak, de mindemellett teológiai szakértők is, akik lelkiismeretesen betartották a szabályokat és követték az utasításokat, s akiket elbocsátottak és megbüntettek, ha nem viseltettek tisztelettel az igazság iránt. Amikor például 1223-ban Bourger-i Robert ujjongva bejelentette, hogy célja az eretnekek megégetése és nem azok megtérítése, IX. Gergely pápa azonnal felfüggesztette és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte.16
Az inkvizíciós eljárások meglepően igazságosak, sőt elnézőek voltak. A kor más európai törvényszékeivel ellentétben egész felvilágosultnak tűnnek. A folyamat az Egyház híveinek egybehívásával kezdődött, az inkvizítor fennkölt prédikációt mondott, az Edit de foi-t. Minden eretneknek előre kellett mennie bevallania a bűnét. Ez az idő a „kegyelem ideje” volt, amely 15-30 napon át tartott, s amely idő alatt a vétkesnek nem volt mitől tartania, hiszen ígéretet kapott arra, hogy bűne bevallása és a megfelelő büntetés után újra bebocsáttatik a hívők közösségébe. Bernard Gui szerint a kegyelemnek ez az ideje a legüdvösebb és legértékesebb intézmény volt, mely által sokan megbékéltek,17 hiszen az eljárás elsődleges célja az eretnek Isten kegyelmébe való visszavezetése volt, csak kitartó konokság esetén lettek az Egyházból kitagadva, s a kevésbé irgalmas állam gondjaira bízva. Az inkvizíció elsődlegesen és legfőképpen bűnbánati és térítő hivatal, nem pedig büntető törvényszék volt. Ha ezt nem látjuk tisztán, az inkvizíció értelmetlen, céltalan borzalomnak tűnhet. Elméletben a bűnös, és nem a bűnöző állt az inkvizítor előtt. Ha az elveszett bárány visszatért a nyájba, az inkvizítor sikeres volt, ha nem, és az eretnek Isten elleni nyílt lázadásban halt meg, az inkvizítor küldetése kudarcba fulladt.
A kegyelemnek ezen ideje alatt a hívőket kötelezték, hogy teljes körű információt nyújtsanak az inkvizítornak minden általuk ismert eretnekről. Amennyiben az inkvizítor úgy találta, hogy kellő alapja van az illető elleni eljárás megindításához, idézést küldtek neki, hogy egy megadott napon jelenjen meg az inkvizítor előtt, mindig mellékelve az inkvizítor által ellene felhozott bizonyítékok írásos ismertetését. Végezetül hivatalos elfogatóparancs kiadására került sor. Ha a vádlott nem jelent meg, ami csak ritkán fordult elő, kiközösítetté, száműzötté vált, azaz csak kiátkozás terhe mellett nyújthatott neki bárki menedéket, adhatott neki élelmet.
Habár a tanúk nevét a vádlott előtt titokban tartották, hogy a hamis vádaktól megvédhesse magát, személyes ellenfeleiről részletes listát adhatott. Ezáltal bizonyos ellene tett vallomásokat meggyőzően megsemmisíthetett. Joga volt felsőbb hatóságokhoz, ha kellett a pápához fellebbeznie.18 A vádlott utolsó előnye az volt, hogy a hamis tanúkat könyörtelenül megbüntették. Bernard Gui például leír egy olyan esetet, amelyben egy apa hamisan eretnekséggel vádolta a fiát. A fiú ártatlanságára hamar fény derült, az apát letartóztatták, és életfogytiglani börtönre ítélték.
1264-ben IV. Orbán további intézkedése folytán az inkvizítornak be kellett mutatnia a vádlott ellen felhozott bizonyítékokat a periti vagy bona viri testületnek, s meg kellett várnia annak véleményét, mielőtt ítéletét meghozta volna. Többé-kevésbé esküdtszéki minőségében a csoport 30, 50, sőt, akár 80 tagból is állhatott, s az inkvizítor személyes felelősségének enyhítését szolgálta. Fontos ismételten hangsúlyoznunk, hogy ez egy egyházi bíróság volt, amely nem formált és nem is gyakorolt jogot a hívőkön kívül, azaz a meggyőződéses hitetleneken és a zsidókon. Csak azok estek a középkori inkvizíció igazságszolgáltatása alá, akik előbb keresztény hitre tértek, majd ezt követően tértek vissza korábbi vallásukhoz.19
A kínzást IV. Ince pápa engedélyezte először az 1252. május 15-én kiadott Ad exstirpanda bullájában azzal a megszorítással, hogy az nem veszélyeztetheti a vádlott életét, nem okozhatja végtagjának elvesztését, s csak egyszer és abban az esetben alkalmazható, ha a vádlottat sokrétű, kétségtelen bizonyítékok alapján gyakorlatilag már elítélték. Mai tudósok által írt némely objektív tanulmány amellett érvel, hogy a középkori inkvizíciós eljárásban a kínzás gyakorlatilag ismeretlen volt. Bernard Gui, Toulouse 6 éven át működő inkvizítorának naplója szerint, aki több, mint 600 eretneket hallgatott ki, kínzást egyetlen egy esetben alkalmaztak. Az 1307. és 1323. között lejegyzett 930 ítélet esetében (és érdemes megjegyeznünk, hogy a feljegyzéseket civil bíróságoktól választott, fizetett írnokok lelkiismeretesen készítették), a vádlottak többségét börtönbüntetésre, a kereszt viselésére, és vezeklésre ítélték. Mindössze 42 esetben lettek a világi hatalomra bízva, s elégetve.20
Az inkvizíció brutalitásáról szóló legendákat, a börtönbüntetésre ítéltek, s a világi hatalom által máglyán elégetettek számát figyelembe véve, az évek során erősen eltúlozták.
Professzor Yves Dossat a fennmaradt nyilvántartások és az elérhető dokumentumok tanulmányozása után úgy becsülte, hogy 1245-1246. között a toulouse-i egyházmegyében 5000 embert hallgattak ki, ezek közül 945 esetben találták a vádlottat eretnekségben, vagy abban való érintettség okán bűnösnek. Habár 105 embert börtönbüntetésre ítéltek, a többi 840 kisebb büntetést kapott. Az összes elérhető adat alapos elemzése után Dossat arra a következtetésre jutott, hogy a XIII. század közepén az inkvizíció által elítéltek mindössze 1 százalékát adták át kivégzésre a világi hatalom kezébe, s csak 10-12 százalékukat küldték börtönbe. Sőt, az inkvizítor gyakran csökkentette a büntetés mértékét, vagy átváltoztatta azokat.21 A különböző történetek által részletezett égetések nagy száma okmányokkal nem igazolható, a későbbi századok katolikusellenes propagandájának szándékos kitalációja. Az egyre gyarapodó bizonyítékok alapján biztonsággal kijelenthetjük, hogy a Szent Hivatal egyedülállóan magas szinten – jóval magasabb szinten, mint a kortárs világi törvényszékek – őrizte meg mindenre kiterjedő feddhetetlenségét.

4. Mítosz

Mítosz: A spanyol inkvizíció volt az, amely felülmúlt minden barbárságot, zsarnoki és kegyetlen gyakorlatával az egész társadalmat terrorizálta.

Valóság: 1994. november 6-án a londoni BBC adásában, „A spanyol inkvizíció mítosza” című dokumentumfilmjében hihetetlen tanúvallomás hangzott el ezen állítások cáfolatára. Történészek ismerték el, hogy „ez a kép hamis. Ez egy 400 évvel ezelőtt elterjesztett ferdítés, amelyet mind a mai napig elfogadnak. A spanyol inkvizíció 300 éves történelmében minden egyes esetnek saját dossziéja volt.” Ezeket a dossziékat most összegyűjtötték, s végre először alaposan áttanulmányozták. Professzor Henry Kamen, aki szakértője a témának, nyíltan elismerte, hogy ezek az iratok részletesek, kimerítőek, és a spanyol inkvizícióról egészen más képet mutatnak.
Ezt a propagandát a protestáns ellenszenv táplálta a Katolikus Egyház és a Habsburg dinasztia hatalmas vezetője, V. Károly szent római császár ellen, aki Európa legerősebb hadserege felett rendelkezett. Félelmeik különösen az 1547-es mülburgi csata után erősödtek, ahol Károly gyakorlatilag megsemmisítette ellenfeleit.22 II. Fülöp spanyol trónra lépése, s elszánt protestánsellenessége csak felszította ezeket a félelmeket. Amint azt Fülöp római nagykövetének írt 1566-os levelében olvashatjuk:
„Biztosíthatja Őszentségét, hogy inkább elvesztem minden birodalmamat, s ha volna, száz életemet, mintsem a vallás, vagy Isten szolgálata kárt szenvedjen. Mert nem tervezem, s nem is vágyom eretnekek vezetője lenni.”23
Míg azonban a spanyolok a csatatéren gyakran diadalmaskodtak, a propagandaháborúban inkább megalázott vesztesek voltak. Nem védekeztek a spanyol kegyetlenség és barbárság legendája ellen, amelyet azért találtak ki, hogy Európa a holland protestáns felkeléssel szimpatizáljon. A cél elérése érdekében az inkvizíció bemocskolása tűnt a legtermészetesebb eszköznek.
A XVI. század óta rengeteg pamfletet és brosúrát írtak – túl sokat és borzalmast, hogy itt most felsoroljuk őket. Elég csak néhányat megemlíteni: Orániai Vilmos bocsánatkérése, amelyet 1581-ben a francia hugenotta Pierre Loyseleur de Villiers írt, az elmúlt negyven év összes inkvizíció-ellenes propagandáját egy olyan politikai iratba zárta, amely „szentesítette” a holland felkelést. 1567-ben Renaldo González Montano kiadta Sanctae Inquisitionis Hispanicae Artes aliquot detectae ac palam traductae című művét, amelyet hamarosan Nyugat-Európa főbb nyelveire lefordítottak és széles körben terjesztettek. Ez döntően hozzájárult ahhoz, ami később „Fekete Legendaként” vált ismertté, amely az inkvizíciót a kínzókamrák szörnyűségével társította.24 Hasonló leírásokat más protestáns írók is hosszasan taglaltak, mint például a XIX. században Ingram Cobain tiszteletes, aki a kínzás egyik képzelt eszközét a következőképpen ábrázolta: egy gyönyörű ember nagyságú baba, amely ezer késsel vágta fel áldozatát, ha azt arra kényszerítették, hogy megölelje. A mítoszt megteremtették és hatalmas méreteket öltött, az irodalmi képtelenségektől kezdve útleírásokon, szabadkőműves elbeszéléseken, szatírákon (Voltaire, Zaupser), színdarabokon és operákon (Schiller, Verdi), valamint történelmi regényeken (Victor Hugo) át a későbbi századok rémregényeivel bezárólag.25
Ami a kínzást illeti, Professzor Kamen nemrégiben azt állította, hogy „valójában az inkvizíció nagyon ritkán alkalmazott kínzást. Valenciában az általam vizsgált 7000 eset mindössze két százalékánál fordult elő a kínzás bármiféle formája, s az sem tartott 15 percnél tovább. Egyetlenegy esetben sem találtam jelét annak, hogy valakit kettőnél többször kínoztak volna.” Professzor Jaime Conterras egyetértett: „A spanyol inkvizíciót a többi törvényszékkel összehasonlítva úgy találtuk, hogy a spanyol inkvizíció lényegesen kevesebbszer alkalmazott kínzást. Ha a spanyol inkvizíciót más országok törvényszékeivel hasonlítjuk össze, a kínzás terén a spanyol inkvizíció gyakorlatilag tiszta.”26
Ugyanezen időszak alatt Európa többi részén a borzalmas fizikai kegyetlenség megszokott dolog volt. Angliában köztéri bokrok megrongálásáért, vadorzásért, egy nő zsebkendőjének ellopásáért, vagy öngyilkossági kísérletért halálbüntetés járt. Franciaországban, aki bárányt lopott, kibelezték. VIII. Henrik uralkodása alatt a mérgező bevett büntetése katlanban való megfőzése volt. Még 1837-ben is Angliában egy év alatt 437 személyt végeztek ki különböző bűnökért, s a Reform Bill elfogadásáig hamisításért, pénzhamisításért, lótolvajlásért, rablásért, a postával való összeütközésért és szentségtörésért halál járt.27 Világos, hogy nagy körültekintéssel kell eljárnunk, ha a spanyol inkvizíciót a fizikai kegyetlenség és az érzéketlen durvaság sajátos vádjaival illetjük.
A spanyol inkvizíció határtalan hatalmáról és felügyeletéről szóló mítosz szintén alaptalannak bizonyult. A XIV. századi Spanyolországban az inkvizíciót húsz törvényszékre osztották, melyek mindegyikének a hatásköre többezer négyzetmérföld volt. Mégis csak egy-két inkvizítor és néhány adminisztrátor dolgozott az egyes bíróságokon. Professzor Kamen megjegyezte: „Ezeknek az inkvizítoroknak nem volt erejük a társadalmat úgy ellenőrizni, ahogy azt a történészek elképzelték. Nem volt hatalmuk, nem ez volt a feladatuk, s nem volt semmiféle eszközük hozzá. Ennek a képnek az erőltetésével olyan eszközt adtunk a kezükbe, ami sohasem létezett.”28
Valójában részben az inkvizíciónak a néppel való korlátozott kapcsolata volt az egyik oka annak, hogy a spanyolok nem viselkedtek ellenségesen velük szemben. A nagyobb városokat kivéve a többi település tíz, sőt volt hogy csak százévente egyszer látott inkvizítort. Az egyik ok, amiért az emberek az inkvizíciót támogatták, az pont az volt, hogy nagyon ritkán találkoztak vele, s még kevesebbszer hallottak róla. Kamen megjegyzi, hogy a történelem minden periódusában erős kritikai és ellenzéki feljegyzéseket találhatunk. Mégis, az inkvizíciós iratok először Llorente, majd Henry Charles Lea általi kivizsgálását alapul véve a tudósok elkövették azt a hibát, hogy az inkvizíciót a spanyol kultúrától és társadalomtól elszigetelten tanulmányozták, mintha az a vallásban, a politikában, a kultúrában és a gazdaságban központi szerepet játszott volna, s bárminemű szembenállás vagy kritika tilos lett volna.29 Ezt a nézetet támasztja alá Menendez y Pelayo szatírája azokról, akik Spanyolország minden bajáért a törvényszéket okolták:
„Miért nem volt Spanyolországban ipar? Az inkvizíció miatt. Miért lusták a spanyolok? Az inkvizíció miatt. Miért vannak bikaviadalok Spanyolországban? Az inkvizíció miatt. Miért sziesztáznak a spanyolok? Az inkvizíció miatt.”30
Az inkvizíció nem tehető felelőssé „a spanyol műveltség és irodalom dekadenciájáért” jelenti ki Peters ünnepelt, objektív tanulmányában, az Inkvizícióban, a protestáns történész Charles Lea és a katolikus Lord Acton állításai ellenére. „Az 1559-es Index váratlan csapása után, amely elsősorban a népies jámborság ellen irányult”, állítja Peters „a spanyol irodalom ellen nem indult több támadás, s száz spanyol íróból egynek sem volt konfliktusa az inkvizícióval. Sőt, az 1558-59-es intézkedések után Spanyolországban, egy minden más európai nemzetnél kiterjedtebb világi ismereteken alapuló, továbbra is aktív intellektuális élet folyt.” 31
Egy utolsó és legfontosabb mítoszt kell még megvizsgálnunk.

5. Mítosz

Mítosz: Az ember szabadabb és boldogabb, ha az állam vagy a nemzet nem tesz hivatalos nyilatkozatot egyetlen igaz vallás érdekében sem. Ezért tehát az igazi haladás az állam és Egyház szétválasztásában áll.

Valóság: Ez a kérdés kritikus pontja. Ennek legdinamikusabb eleme, leglényegesebb pontja az emberi léleknek a valláshoz és a filozófiához való hozzáállása. Hogy ezt a választ teljesen megértsük, szükséges néhány feltevést tennünk.
A katolikus történelemfelfogás azon a tényen alapul, hogy a Tízparancsolat az emberi viselkedés alapvető normája, amely a természeti törvényekkel összhangban van. Azért, hogy az embert gyengeségében megsegítse, irányítsa, vezesse, saját rosszra való hajlamától és az eredendő bűnből származó hibáktól megőrizze, Jézus Krisztus tévedhetetlen Tanítóhivatalt (Magisterium) adott az Egyháznak, hogy a nemzeteket tanítsa és vezesse. Az Egyház eme Tanítóhivatalának elfogadása a hit gyümölcse. Hit nélkül az ember nem lenne képes kitartóan ismerni és teljes egészében gyakorolni a Tízparancsolatot.
Következésképpen, amint az ember a kegyelem sugalmazására, az erények gyakorlásával a kegyelem rendjébe emeli magát, a természeti törvények alapvető és változatlan elveivel összhangban álló kultúrát, politikai, társadalmi és gazdasági rendet alakít ki. Az így kialakult szokásokat és ezt a kultúrát együttesen keresztény civilizációnak nevezhetjük. Továbbá, a nemzetek és a népek csak a keresztény civilizáció keretén belül, a kegyelemmel való kapcsolat által és a hit igazságain keresztül valósíthatják meg a tökéletes civilizációt, a civilizációt, amely a természeti törvényekkel tökéletes harmóniában áll.

Az embernek tehát szilárd meggyőződése kell legyen, hogy a Katolikus Egyház Isten egyetlen igaz Egyháza, és annak valódi egyetemes Tanítóhivatala tévedhetetlen. Ezért a katolikus hitet ismernie, megvallania és gyakorolnia kell.

Felmerül a kérdés, történelmileg ez a keresztény civilizáció mikor létezett. A válasz lehet, hogy megdöbbentő, sőt sokak számára talán irritáló is. Volt idő, amikor az emberiség nagy része ismerte a tökéletesség eme ideálját, ismerte, és őszintén, odaadóan haladt felé. Ez a korszak, amelyet a kereszténység aranykorának is neveznek, a XII-XIII. század időszaka, amikor Európában az Egyház befolyása csúcsán volt. A keresztény alapelvek sem előtte, sem azóta nem látott módon uralták a társadalmi viszonyokat, s a keresztény állam ekkor állt a legközelebb teljes kibontakozásához. XIII. Leó a következőképpen utalt erre a korszakra Immortale Dei (1885) enciklikájában:
„Volt idő, amikor az evangélium filozófiája vezérelte az államokat. Ebben a korszakban a keresztény bölcsesség befolyása és annak isteni bölcsessége átjárta az emberek törvényeit, intézményeit, szokásait, a civil társadalom minden osztályát és viszonyát. A Jézus Krisztus által alapított vallás szilárdan állt minden őt megillető méltóságában, virágzott mindenütt, hála az uralkodók pártfogásának és az elöljárók legitim védelmének. Ezen időszakban a papság és a birodalom boldog egyetértésben és a jó hivatalok baráti kölcsönösségében kapcsolódott össze. Az így szerveződött civil társadalom minden várakozást felülmúló gyümölcsöt termett, emléke megmarad és tovább él, s ellenségének semmiféle mesterkedése sem tudja azt elrontani és elhomályosítani.”

A katolikus társadalom leírása mindenekelőtt egy helyes elképzelést foglal magában arról, hogy az Egyház és a világi társadalom közti kapcsolatnak milyennek kell lennie. Az államnak elvben kötelessége a katolikus hit igazságát hivatalosan megvallania, és ennek következtében az eretnekek működését és térítő tevékenységét megakadályoznia. Mert nemcsak az Egyház, de az egész társadalom lelkünk üdvösségére teremtetett, amint azt Aquinói Szt. Tamás meggyőzően állítja De Regimine Principum című művében. Ebben Szt. Tamás megmutatja, hogy minden Isten által teremtett dolog feltétlenül lelkünk üdvösségére teremtetett és kétségtelenül megszentelésünk eszköze kell, hogy legyen. Az emberek maguk is egymás üdvösségére teremtettek, ezért élnek társadalomban. Ennélfogva mind az egyházi, mind a világi társadalomnak elő kell segítenie az ember létének elsődleges célját, örökkévaló lelkének üdvösségét.
A társadalom eme magyarázata magában foglalja az értékek hierarchiáját, ahol is a szellemi értékek értékesebbek, mint az anyagiak. A Summa Theologica-ban (II, II, ii, 3), például, Szt. Tamás megjegyzi, ha igazságos egy hamisítót halálra ítélni, akkor egyenesen szükségszerű halálra ítélni azokat, akik egy még nagyobb bűnt, a hit meghamisítását követték el. Hiszen az örök üdvösség fontosabb, mint a világi tulajdon, s a közösség jóléte fontosabb, mint az egyéné.
Napjaink liberális szelleme számára ezek az állítások fájdalmas következményekkel járnak. Hiszen ha az állam kijelenti, hogy egyetlen vallás az igaz vallás, akkor elvben köteles az eretnek szekták elterjedését megakadályozni. Magától értetődő, hogy a katolikus társadalomban az állam legmagasabb rendeltetése a katolikus Egyház elismerése, annak védelme, szolgálata, törvényeinek alkalmazása. Egy katolikus társadalomban a pápának minden, az Egyházat érintő dolog felett indirekt hatalma van. Ily módon a pápa minden világi hatalom fölé emelkedik. Ha az állam feje eretnek, a pápának joga van megfosztani őt trónjától, mint ahogy azt a franciaországi IV. Henrik, a jogos francia trónkövetelő esetében tette. Más szavakkal, eretneknek nincs joga katolikus országot vezetni.

Főtisztelendő Denis Fahey írja The Kingship of Christ (Krisztus királysága) című művében: a középkorban az állam eleget tett azon kötelezettségének, hogy az Isten által alapított vallást, a katolikus vallást, amelyen keresztül Őt akarata szerint csodáljuk és imádjuk, megvallja. Amikor a katolikusok a nem katolikusok inkvizícióval kapcsolatos kifogásaira válaszolnak, úgy tűnik, megfeledkeznek a rend korábbi alapelvéről, amely a középkori társadalmat vezérelte. Ha az állam kijelenti egy vallásról, hogy az az igaz vallás, akkor elvi kötelessége az eretnekség és az eretnek szekták elterjedésének a megakadályozása. A liberális mentalitásnak ezen kötelezettséget a legnehezebb elfogadnia. Az eretnekség azért volt bűn, mert az állam a katolikus vallást annak ismerte el, ami objektíven az: az egyetlen Isten által alapított igaz vallás, és nem egy egyszerű, ideiglenes, ma létező, holnapra elenyésző rendelkezés.
Krisztus királyságának társadalmi alapelveiről Denis Fahey tisztelendő a következőket mondja: „Az igazság az, hogy az állam akkoriban megértette a fennálló világban elrendelt társadalmi szerkezet alapelveit, és hogy az inkvizíciót pont azért hozták létre, hogy megvédje a világ befolyását a rend felett, a rendetlenségre uszítók ellen. Isten szándéka szerint ugyanezen elv szolgál mintául az elkövetkezendő korok új dolgaihoz, körülményeihez. A társadalmilag szerveződött, Urunk által megváltott világi ember nem lesz olyan, mint amilyennek Isten szánta, hacsak nem fogadja el a természetfeletti, a nemzetek felett álló katolikus Egyházat. A modern világ elfordult a rendtől, és most bűnhődik hitehagyásáért és zűrzavaráért. Ezt a nagy igazságot egyértelműen ki kell jelentenünk, hogy elmélyülhessen benső életünk, amellyel Krisztus királyságát ünnepeljük. Határtalanul jobb a teljes igazságért megküzdeni, mintsem látszólagos győzelmet aratni annak lefarigcsálásával.”32
A szent inkvizíció nevének befeketítése nyilvánvalóan gyökereket talált ebben a széles körben elterjedt irányzatban, a katolikus társadalmi rend ezen alapelveinek „lefarigcsálásában”, még az Egyház elöljárói körében is. Míg alapjában a szent inkvizíció problémáját filozófiai szinten kell megvizsgálnunk, nem fér kétség ahhoz, hogy évszázadokon keresztül az „inkvizíció” a tényekhez képest aránytalanul nagy méreteket öltött. A mítosz-készítő eljárást a reformáció alatt protestáns propagandisták tollforgatói kezdték el azáltal, hogy az inkvizíciót Róma gonoszságának egy újabb példájaként festették le. Munkáikban a törvényszéket az intolerancia legfőbb eszközének mutatták be. Azt állították, hogy bárhol, ahol a katolicizmus diadalmaskodott, nem csak a vallási, de a polgári szabadságot is elnyomták. Eme értelmezés szerint a reformáció szabadította ki az emberi szellemet a sötétség és a babona béklyójából. Az erre irányuló propaganda rendkívüli mértékben hatásosnak bizonyult.
Azonban, ahogy az elmúlt évtized tudósai elkezdték a levéltári iratok vizsgálatát, tanulmányaik azt mutatják, hogy az igazság érdekében az inkvizíciót valódi méreteire kell redukálnunk. Jelentőségét erősen el lehet túlozni, ha a felvilágosodás, a romantika és az azt követő liberalizmus propagandistái és filozófiái által bemutatott, jórészt alaptalan elképzelésekre támaszkodunk. Ezek az írók, még Lord Acton is, hamisan azt feltételezték, hogy az inkvizíció része volt a nyilvánvaló intolerancia és kegyetlenség egy speciális filozófiájának. Valójában a társadalomnak volt a terméke, amelyet szolgált. Összegezve, mindazon objektív katolikus gondolkodó, aki a liberalizmus és korunk modernizmusának hibái ellen küzd, és aki csodálattal tekint a Hit korának szellemére és szokásaira, egészséges csodálattal nézhet a szent inkvizícióra.

 

  • [1] A lutheránus eszmény, amelyet az 1648-as westphaliai békében fogadtak el, minden protestáns állam számára engedélyezte, hogy az állam egy minisztériumaként maga szervezze meg saját vallási formáját. Denis Fahey tisztelendő szerint ez a „béke a világ katolikus rendjének a temetését jelentette. A Keresztény és a Polgár Luther általi különválasztása előkészítette az utat az állam istenítéséhez, mely a modern időkben valósult meg, és a protestáns társadalom szociális befolyása megkönnyítette a modern közéleti ember megjelenését, aki magánemberként lehet katolikus, ugyanakkor közéleti emberként protestáns istentiszteleten képviselteti magát, sőt alkalmanként rész is vesz rajtuk.” The Kingship of Christ, 3. kiadás, (Palmdale, Ca: 1990), 40-41.
  • [2](Rockford, III: 1987), x-xi.
  • [3]1230-ra gyökeres változás állt be a jogi gondolkodás és eljárás terén Nyugat-Európa nagy részén, amely magában foglalta a római jog által ösztönzött inquisitio (nyomozati) eljárás bevezetését, s amelyet több szempontból is a kor joggyakorlatának modernizációjának tekinthetünk. Edward Peters, Inquisition, (New York, London: 1988) 52-57.
  • [4]Peters, Inquisition 231,3
  • [5]Kieckhefer rámutatott arra, hogy középkori szövegösszefüggésben helytelen lenne az inkvizícióról még akár csak beszélni is. A források maguk azt mutatják, hogy az inkvizítorikus eljárás regionális és helyi intézmé-nyesítése részleges és igen gyenge volt, attól függően, hogy az adott inkvizítornak milyen ajánlása és szervezői hatalma volt, és hogy az adott időben és helyen milyen konkrét lépésekre volt szükség. Richard Kieckhefer, „The Office of Inquisition and Medieval Heresy: The Transition from Personal to Institutional Jurisdiction,” in Journal of Ecclesiastical History, 46 (1995. Január), 59; Kieckhefer, Repression of Heresy in Medieval Germany, Philadelphia-Liverpool: 1979, 5.
  • [6]A. L. Maycock, The Inquisition from its Establishment to the Great Schism (New York: 1969), 117.
  • [7]Ibid, 100
  • [8]Történtek incidensek a csőcselék erőszakossága folytán 1449-ben Toledóban, polgárfelkelés 1470-ben Valladolidban, és három évvel később három conversost gyilkoltak meg Jaénban és Cordobában. Minden esetben az erőszak közvetlen eszköze a csőcselék volt. Henry Kamen, Inquisition and Society in Spain, (Bloomington, Ind.: 1985) 30-31.
  • [9]A XVIII. századra a Szent Hivatal Kongregációjának a pápai államon kívül gyakorlatilag nem volt hatalma, befolyása. Legfőbb feladata a klérus és a könyvek cenzúrázása volt, amely részben fedte az Index Kongregációjá-nak feladatkörét. 1809-1814 a pápa Itáliából való száműzetése alatt, a működését szüneteltették, azt követően hatalmát csökkentve indították újra. 1965-ben VI. Pál pápa a nevét Hittani Szent Kongregációra változtatta, 1966-ban pedig megszüntette az Indexet.
  • [10]The Prosecution of Heresy: Collected Studies on The Inquisition in Early Modern Italy, Medieval and Renaissance Texts and Studies Vol. 78, (Binghampton, NY: 1991), XI-XIV, 7-9.
  • [11]Albert Clement Shannon részletes magyarázattal szolgál a katharok hitét és a század vége felé írott albigens tanulmányok egyikéből vett bibliai bizonyítékaikat illetően. Például annak bizonyítására, hogy az ember a gonosztól származik, a katharok János 8,44-et idézték: „A te apád a gonosz” és 1János 3,8-at: „Az ember, aki bűnt követ el, a gonosz gyermeke.” in The Medieval Inquisition, (Washington D.C.: 1983) 2-19.
  • [12]Rainerius Sacconi, Summa, fordította Walter L. Wakefield és Austin P. Evans, Heresies of the High Middle Ages, (New York: 1969), 330.
  • [13]H. C. Lea, A History of The Inquisition in the Middle Ages, Vol. I, (New York: 1906-08), 1064.
  • [14]Maycock, The Inquisition. 77, 52-53; Walsh, Characters of the Inquisition, 41-3.
  • [15]Gustav Schnürer, Kirche und Kultur in Mittelalter, (Paderborn, 1926), II, 434
  • [16]Maycock, The Inquisition, 128-29.
  • [17]1323-ban az inkvizítor Bernard Gui (igazságtalanul becsmérelve Umberto Eco: A rózsa neve című regényében) megalkotta a Practica officii inquisitionis heretice pravitatis-t, egy kidolgozott és kiegyensúlyozott inkvizi-tórikus kézikönyvet. Az inkvizítorok doktrínája és eljárása éppúgy a teológiából és a kánonjogból ered, mint az egyházatyák, a zsinat és a pápák korai munkái. Peters, Inquisition, 60-64.
  • [18]A fellebbvitel nyilvánvaló tilalma ellenére IX. Gergely, és utóda IV. Ince is ismételten foglalkoztak a panasztevők fellebbezésével, s az igazságtalan döntéseket érvénytelenítették. Úgy tűnik, az egész időszakon át a jogorvoslatért való folyamodás megtalálta az útját Rómáig. Valójában a rég elfelejtett Jusztinianus-féle kódex rendelkezéseit mintául véve, az inkvizíciós folyamaton keresztül az Egyház a fellebbviteli eljárást a középkori törvényszéki eljárás körébe hozta, minthogy a helyi, feudális, földesúri bíróságokon a fellebbezés egyáltalán nem volt jellemző. Az egyházi igazságszolgáltatási rendszer sikere a világi uralkodókra is hatott, akik végül a maguk által újjászervezett, központosított törvényszéki rendsze-rükben a fellebbvitelt általános eljárásként alkalmazták. Shannon, The Medieval Inquisition, 139-40.
  • [19]Hamilton, Inquisition, 150-51, 130-33, 140-41.
  • [20]Ibid., 160
  • [21]Ives Dossat, Les Crises de l’inquisition toulousaine au XIIIe siecle (1233-1273), Bordeaux: Impriimerie Biere, 1959, 247-268.
  • [22]Kamen, The Spanish Inquisition, 252-54
  • [23]Peters, Inquisition, 131.
  • [24]Foxe, The Book of Martyrs, London: 1863, 1060; Peters, Inquisition, 133; Kamen, The Spanish Inquisition, 254; Peters, Inquisition, 152-4.
  • [25]Részletesebben arról, hogy a mítosz miként alakult az irodalomban l. Peters, Inquisition, 152-262.
  • [26]„The Myth of the Spanish Inquisition,” a BBC dokumentumfilmje, 1994. nov. 6,
  • [27]Maycock, The Inquisition 41, 259.
  • [28]„The Myth of the Spanish Inquisition,” a BBC dokumentumfilmje, 1994. nov. 6,
  • [29]Kamen, The Spanish Inquisition, 257-58.
  • [30]La Ciencia Espanola, Madrid 1953, 102-3.
  • [31]Peters, 260-61.
  • [32]Kingship of Christ according to the Principles of St. Thomas Aquinas, (Palmdale, Ca: 1931, 1990 rep.) 38.

(A tanulmány eredeti címe: Marian T. HORVAT, „The Holy Inquisition: Myth and Reality”, in Catholic Family News, vol. 5, no. 3, (March 1998) p. 1, 21-26.)
Marian T. Horvat a középkori történelem doktora.

Fordította: Rochlitz Andrea
1 Comment

Kakure Kirisitan: Egy múzeum először mesél a rejtett keresztényekről Japánban

Forrás: http://www.katholisches.info/2014/05/19/kakure-kirishitan-museum-erzaehlt-erstmals-geschichte-der-verborgenen-christen-japans/

Nagaszakiban egy új múzeum fogja bemutatni a japán keresztények életét

Urakami: Első találkozás a földalatti keresztényekkel 1865-ben, atombomba ledobás 1945-ben

Az 1864-ben felépült katedrális

Az 1864-ben felépült katedrális

Az új múzeum Nagaszakinak Heiwamacsi városrészében létesül, nem messze az Urakami katedrálistól. Urakami Japán és főleg a keresztények számára egy nagy jelentőségű épület. Urakami a nagaszaki atombomba ledobásának zérópontja. A székesegyházat, amely addig Kelet-Ázsia legnagyobb katolikus temploma volt, a föld színével tette egyenlővé az atombomba, megölve egyúttal Nagaszakiban, Japán katolikus központjában 65.000 katolikust.1865-ben B. Petitjean katolikus missziós szerzetes Nagaszakiban olyan személyekkel találkozott, akiket katolikusként ismert föl. Ekkor szerzett róla tudomást a világ, hogy 200 évvel a kereszténység radikális üldözése és irtása után még mindig voltak keresztények, akik az üldözést illegalitásban élték túl.

Titkos jelbeszéd, álcázó mechanizmusok: 200 év az illegalitásban

Mria Kannon — az irgalmas Buddhának álcázott Mária szobor

Mária Kannon — az irgalmas Buddhának álcázott Mária szobor

A múzeum be fogja mutatni a rejtett módon élő keresztények kultikus és áhítati tárgyait. A keresztet például Buddha-szobrok mögé rejtették. Mária-szobraikat Mária-Kannonnak, az irgalmas Buddhát jelképező Kannon istennőnek álcázták. A keresztények saját kódolt nyelvet és szervezetet alakítottak ki. A keresztelést generációkon keresztül az apa szolgáltatta ki a gyerekeknek. Petitjean atya túláradó meghatódottsággal beszélt arról, amikor 1865 Nagypéntekén rájött, hogy Nagaszakiban keresztények tízezrei közt él, akik 200 éven keresztül megőrizték hitüket pap nélkül, a külvilágtól teljesen elvágva.

 

 

 

1549: az evangelizáció kezdete 1587: a keresztényüldözés kezdete

1549-ben Xavéri Szt. Ferenc, a fiatal jezsuita partraszállásával kezdődött Japán evangelizálása. A hithirdetést kezdettől fogva a katolikus egyház hordta vállán. De már néhány évtizeddel később belpolitikai feszültségek, valamint az európai hatalmak gazdasági érdekei elleni védekezés során megkezdődött a keresztényüldözés. Holland kálvinisták a japán sógunátust a katolikus misszionáriusok ellen uszították, hogy kiiktassák a spanyol-portugál kereskedelmi konkurenciát. Evvel viszont egy általános keresztényüldözést váltottak ki, melyek fő érintettjei – más keresztények híján – a katolikusok voltak. 1587-ben kiutasították az országból az összes külföldi misszionáriust. Egyre súlyosabb rendelkezéseket hozta a keresztények ellen. 1596-ban letartóztatták az összes papot és szerzetest, és nyilvánosan, sokszor kegyetlen módon kivégezték őket.

Aki katolikus maradt, kivégezték, aki megtagadta hitét, azt hét nemzedéken át megfigyelték

Japán elszigetelésének során 1612-ben betiltották a katolikus hitet. A megtalált misszionáriusokat internálták vagy kivégezték. A japán katolikusokat halálos ítélettel büntették. Hogy rájuk bukkanjanak, minden japánnak regisztrálnia kellett magát buddhista templomokban. Ennek során keresztény jelképeket ábrázoló táblákat kellett megtaposniuk. Aki tétovázott, vagy ezt megtagadta, kereszténynek számított. Az ilyeneknek két lehetőségük maradt: ha ragaszkodtak hitükhöz, kivégezték őket, ha megtagadták, hitehagyott kereszténynek számítottak, akik családjait hét nemzedéken át felügyelet alá helyezték. a keresztény központokként ismert helyeken, mint pl. Nagaszakiban, évente ismételték meg a próbát a keresztények leleplezésére.

Felkelés Amakusza Síro katolikus szamuráj vezetésével

Mégis megkíséreltek a keresztények egy kétségbeesett felkelést 1637-ben Simabara vidékén a katolikus szamuráj, Amakusza Síro vezetésével az állami beszolgáltatás, de mindenekelőtt hitük elnyomása miatt. Harmincezer felkelő barikádozta el magát Hara erődítményében. Hosszú ellenállás és felőrlő ostromlás után a sógun többszörös túlerőben lévő serege 1638-ban legyőzte őket. Az összes felkelő keresztényt megölték. A kálvinista hollandok, akik a sógun szövetségesei voltak, ágyúval lőtték a japán keresztények állásait. Amakuszát, Isten szamuráját lefejezték, és fejét elrettentésképp sokáig kiállították Nagaszakiban. A felkelés következményeképp a sógun 1641-ben elrendelte az összes európai kiutasítását, és Japán elzárását a külvilágtól.

Amakusza Síro katolikus szamuráj

Amakusza Síro katolikus szamuráj

Japán ma több, mint 40 szentet és több, mint 400 boldogot tisztel

280 évvel a katolikusok üldözésének megkezdése, és 240 évvel a katolikus hit totális betiltása, valamint az ország teljes elszigetelése után 1865-ben jöttek létre az első kapcsolatok újra a földalatti katolikusokkal. Ezt megelőzte az USA által kikényszerített kereskedelmi nyitás 1854-ben.

1863-ban kezdődött Nagaszakiban a katedrális építése. A templomot 1864-ben szentelték föl. Egy évvel később Petitjean misszionárius szerzetest 15 japán látogatta meg, akik azt állították magukról, hogy keresztények. Bibliájuk, imakönyvük nem volt már. Ekkor tudta meg Petitjean, hogy Nagaszakiban keresztények tízezrei között él. A rejtett keresztények legtöbbje csatlakozott a katolikus egyházhoz.

1871-ben Japán elismerte a keresztény közösségek létjogát. A japánok számára érvényes tiltó törvényeket azonban csak 1912-ben helyezték érvényen kívül. Az utolsó állami korlátozásokat pedig csak a II. Világháború után törölték el.

Ez maradt a katedrálisból az atombomba ledobása után

Ez maradt a katedrálisból az atombomba ledobása után

1862 és 2008 között több, mint 300 japán mártírt avattak boldoggá vagy szentté. Őket 1596 és 1639 között végezték ki. Japán ma 40 szentet és 400 boldogot tisztel. 1981-ben II. János Pál személyében az első pápa látogatott a távol-keleti országba. Az Urakami katedrálist 1959-ben újra felépítették. Még mindig néhány százra becsülik azoknak a katolikusoknak a számát, akik ragaszkodnak az évszázados illegalitás rítusához. A földalatti katolikusok egyes családjaiban még mai s félnek egy újabb üldözéstől.

Az 1951-ben újjáépített katedrális

Az 1959-ben újjáépített katedrális

A katedrális mai képe

A katedrális mai képe

Mindamellett a kereszténység nem tudott gyökeret verni Japánban. A nagy többség a buddhizmust / sintoizmust követi. Ez általában semmire nem kötelezi a hívőket, inkább hagyományból, mint meggyőződésből követik. A keresztények aránya kb. 2 %, ennek harmada-fele katolikus. Az egyházak iskolákat, egyetemeket tartanak fönn, de a tanulóktól nem követelik meg az egyházhoz való tartozást.

0 Comments

Katolikus egyházmegye állíttatott holokauszt-emlékművet? Mikor fog ilyet állíttatni magyar hőseinknek?


Forrás:http://hunhir.info/index.php?pid=hirek&id=76871

Aligha szükséges szociológiai tanulmány annak bizonygatásához, vidéki nagyvárosaink közül melyikben él leginkább zsidó reneszánsz, s ennek jeleként hol történhet meg az, hogy azt önként támogatja az illetékes katolikus egyházmegye is. Mert igen, nem tévedés: a ki tudja, hányszor lekirekesztőzött Magyarországon ilyesmi is lehetséges.

Nem nehéz hát kibarchobázni, melyik városról is van szó. Szegedről, természetesen. Amint magunk is jeleztük, a Mazsihisz honlapján csütörtökön öles hírcikk tudatta, hogy tegnap holucaust-emlékművet avattak az ottani Dóm melletti parkban.

A régen várt aktus során Markovics Zsolt szegedi főrabbi hangsúlyozta, hogy itt létesült „az első olyan holokauszt-emlékmű, amelyet nem kormány, nem város, nem önkormányzat, hanem a katolikus egyházmegye állíttatott”, majd Kiss-Rigó László, a Szeged-csanádi Egyházmegye püspöke elmondta: „a katolikusok összetett érzésekkel emlékeznek a vészkorszak tragédiájára. Szomorúsággal, együttérzéssel, és arra is gondolnak, hogy a tragédia áldozataiért sokan és sokat tettek ugyan, de többet kellett volna.”

Most viszont mind többet s többet kell lehajtott fejjel sétálnunk ott a Tisza partján is, és emlékeznünk megint másokra. Igen, mindig csak másokra, de sohasem magunkra. A mieinkre, néhai hőseinkre.

Pedig ugye lenne kikre. Mert a Tisza-parti metropolisz neve korántsem csak Bálint Sándorral, Juhász Gyulával, Móra Ferenccel vagy Tömörkény Istvánnal forrt egybe, hanem Horthy kormányzóval is. Sőt mindazokéval, akik ott ellenkormányt alakítottak 1919-ben. Ahonnan elindult az országépítő gondolat. Ama „szegedi gondolat”. Amelyre áldását adta akkor a magyar katolicizmus nagyja, a kortársai által „szegedi Kapisztrán”-ként emlegetett Uzdóczy-Zadravecz István, a későbbi ferences tábori püspök is.

Lehetne még sorolni persze, ki mindenkinek nincsen emlékműve Szegeden, mindenesetre ama „emlékezetpolitika”, amint ezen eset is mutatja, csak egyféle irányban hat, éspedig egyre többek óhajával szemben. Akik azt kérdezik, mikor fognak a mieinknek is emlékműveket állíttatni, élükön a szóban forgó egyházmegyével?

szoboravatas10_gs

Ifj. Tompó László – Hunhír.info 2014 július

Bálint József kiegészítése:

Ifj. Tompó László az én gondolataimat fogalmazta meg. A Magyar Katolikus Püspöki Kar nem híveivel, nem a népirtást elszenvedő palesztinokkal törődik, hanem a cionisták talpát nyaldossa. Öröm az ürömben: Néhány kirendelt egyházi képviselőn, a cionisták kegyeiért lihegő helyi fideszes nomenklatúrán kívül a kutyát sem érdekelt ez a kutyakomédia. A kivezényelt emberek arcán látszik, mennyire röpdösnek az örömtől, hogy ott lehetnek.

szoboravatas17_gs

 

 

0 Comments

Megszólalnak-e végre a történelmi keresztény egyházak vezetői a Gázai népirtás ügyében?


Forrás:http://kuruc.info/r/7/131239/

2012. június 5-én a magyarországi történelmi keresztény egyházak vezetői közös nyilatkozatot adtak ki a Schweitzer József főrabbit ért állítólagos „utcai támadás” ügyében. „A gyáva támadást a leghatározottabban elítéljük, egyben kifejezzük együttérzésünket és szolidaritásunkat világhírű honfitársunkkal és az egész zsidó közösséggel” – olvasható a nyilatkozatban, melyet Erdő Péter bíboros-érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, Bölcskei Gusztáv püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke, valamint Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke látott el kézjegyével. A súlyos kérdés pedig, amely elől a három történelmi egyház vezetője nem térhet ki, így szól: amennyiben szükségét érezték felemelni a szavukat egy tekintélyesnek mondott zsidó személyiséget ért állítólagos verbális inzultus miatt, akkor miért nem ítélik el nyilvánosan a Gázai övezetben zajló izraeli vérengzést, melynek immár 1700-nál is több halálos áldozata van?tortegyhazak140804_01
Feltételezem, az érsek úr, illetve a püspök urak nem csupán a magyarországi, illetve a nyugati hivatalos média borzasztóan elfogult, hamis, Izrael-párti híradásai és elemzései alapján tájékozódnak a Gázai övezetben zajló borzalmas pusztításról. De még ha így lenne is, akkor is tudniuk kell: a palesztin halálos áldozatok száma immár meghaladta az 1770-et, akiknek 70%-a polgári személy. Az izraeli öldöklés során 9330 palesztin sebesült meg. 300 gyermek vesztette életét, és 2000-nél is több azoknak a 18 év alatti kiskorúaknak a száma, akik sérüléseket szenvedtek. Talán az is a tudomásukra jutott, hogy az izraeli hadsereg mecseteket, kórházakat, lakóépületeket, mentőket, iskolákat, a menekülteknek helyet adó ENSZ-intézményeket is bombáz.
Talán a történelmi keresztény egyházak vezetői tisztában vannak azzal is, hogy Izrael – amely a nemzetközi jog értelmében megszálló hatalomnak minősül a Gázai övezet vonatkozásában – semmiféle ürüggyel nem gyilkolhat polgári személyeket az irányítása alatt álló területen sem. Arról nem is beszélve, hogy a nemzetközi jog értelmében tilos egy egész népet kollektíven büntetni: ezért törvénytelen a Gázai övezetet 2007 óta sújtó izraeli blokád (melynek következtében katasztrofális állapotok uralkodnak az övezetben), mint ahogy törvénytelen – számos független nemzetközi jogász szerint kifejezetten háborús bűntett -, hogy az izraeli haderő tudatosan polgári létesítményeket bombáz – miközben cinikus módon az izraeli agresszió ellen küzdő palesztin ellenállásra hárítja a felelősséget a halálos áldozatokért.
Bízom abban, hogy a konfliktus közvetlen kiváltó okairól, a Palesztinát sújtó tragédia történetéről a történelmi keresztény egyházak vezetői nem csupán az izraeli álláspontot bemutató forrásokból tájékozódtak. Talán tudnak arról, hogy a 20. század eleje, de főleg 1948 óta a zsidók élettere óriási ütemben növekszik, míg a palesztinoké ugyanilyen ütemben csökken; talán tudnak arról, hogy a nyugati sajtóban „terroristának”, „fanatikusnak”, „vérszomjasnak” lefestett palesztinok az elmúlt hét évtizedben nagyságrendekkel több embert veszítettek a megszállás elleni küzdelem során, mint az izraeliek; talán tudnak arról, hogy 1947/48-ban hozzávetőleg 800 ezer palesztint űztek el otthonaikból az izraeli fegyveres csoportok; talán tudnak arról, hogy számos palesztin településen borzalmas vérengzéseket hajtottak végre az izraeli milíciák; talán tudnak arról, hogy az ENSZ 1947-ben nem csak egy izraeli állam létrehozását rendelte el, hanem egy palesztin államét is, mely utóbbi azonban a mai napig nem jöhetett létre; talán tudnak arról, hogy jelenleg Izrael a történelmi Palesztina területének 78%-án terül el (holott egyébként az 1947-es ENSZ-határozat értelmében a terület 55%-a illetné meg őket), de a palesztinoknak elvileg meghagyott 22%-on is izraeli telepek sokasága létezik; talán tudnak arról, hogy a megszállt palesztin területeken felépített telepek a nemzetközi jog értelmében illegálisnak minősülnek, Izrael – tudomást sem véve az ENSZ-határozatairól -, újabb és újabb telepeket, illetve lakóházakat épít Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben; talán tudnak arról, hogy Izraelnek van a világ negyedik legerősebb hadserege, Izrael mögött ott áll az USA és az egész nyugati világ, míg a palesztinok legfeljebb Irán és Szíria támogatására számíthatnak, így tehát a palesztin ellenállás és Izrael ereje nem is említhető egy lapon.

Ami pedig a mostani borzalmak előzményeit illeti, talán az egyházi vezetők tudnak arról, hogy a három izraeli fiatal elrablását és meggyilkolását megelőző hónapokban a zsidó állam katonái számos palesztint megöltek a Gázai övezet és Izrael határvidékén, illetve Ciszjordániában, többek között például május 15-én két békésen tüntető palesztin fiatalt is lelőttek az izraeli biztonsági erők; talán tudnak arról, hogy izraeli hadsereg a három izraeli fiatal elrablói elleni hajsza során több száz palesztint letartóztatott, illetve megölt; talán tudnak arról, hogy az izraeli büntető intézkedésekre és terrorra adott válaszként lőttek ki a palesztinok rakétákat Izraelre; talán tudnak arról, hogy a palesztin rakéták legnagyobb része nem okoz kárt Izraelben; talán tudnak arról, hogy utólag az izraeli hatóságok is beismerték, hogy a Hamász nem volt felelős a zsidó fiatalok elrablásáért és megöléséért; és talán tudnak arról is, hogy míg izraeli oldalon eddig csupán két civil halt meg mostani „konfliktusban”, addig palesztin oldalon az ezret is jóval meghaladja a polgári áldozatok száma.

Folytathatnám még a tények felsorolását napestig, melyre egyáltalán nem is lenne persze szükség, ha a média elfogulatlanul tájékoztatna a Palesztinában zajló eseményeket illetően. Azonban a lényeg talán nem is a palesztin népet sújtó történelmi tragédia okainak a boncolgatása. Hanem a lényeg az, hogy ártatlan gyermekek ilyen tömeges mészárlása esetén keresztény embereknek – és kiemelten a keresztény felekezetek vezetőinek – kötelességük felemelni a szavukat, mindenfajta előzmények és okok elemezgetése nélkül! Hiszen amikor például a történelmi keresztény felekezetek első emberei a csak verbálisan bántalmazott Schweitzer József védelmére keltek, akkor sem mérlegelték, hogy vajon az ismeretlen elkövető milyen okokból követhette el tettét! (Pedig valószínűleg azért mondott csúnya szavakat a főrabbinak, mert zsidóknak a magyar történelemben játszott szerepét károsnak tartja.)

Itt az ideje, hogy a papokon, lelkészeken, más nyilvános fórumokon keresztül a keresztény hívek felszólítsák vezetőiket: miként a Schweitzer Józsefet ért, tettlegességig nem fajuló állítólagos utcai „támadás” ellen a három történelmi egyház első embere felemelte a szavát, álljanak ki most is nyíltan, amikor gyermekeket, nőket, öregeket gyilkolnak halomra az „önvédelem” jegyében a Gázai övezetben! Csak remélni tudom, hogy az érsek úr és a püspök urak keresztényi kötelességüket akkor is teljesítik, amikor a Magyarországot is uralma alatt tartó cionista globális hatalom ellen kell fellépniük, és felszólalásukkal esetleg saját pozícióikat is veszélyeztetik. Hiszen a gyengék, az ártatlanok melletti kiállás, mindenfajta tömeggyilkosság elítélése minden keresztény elsőrangú kötelessége.

Perge Ottó – Kuruc.info

1 Comment