Hogyan befolyásolták a zsidók a II. Vatikáni Zsinat előtt és alatt a katolikus közgondolkodást?

A zsinat legfontosabb dokumentuma, a ’Nostre Aetate’ keletkezésének háttere

I. Zsinati előkészületek

II. Gerhart Rieger

III. Jules Isaac

IV. Abraham Heshcel

V. A ’Nostra Aetate’ elfogadása

VI. A dokumentum következményei

I. Zsinati előkészületek

A zsidóság kétezer éve nem tudott megbékülni avval a gondolattal, hogy a Jézus személyében eljött Messiás nem csak a zsidóságnak, hanem minden embernek a megváltója. Ennek alátámasztására ajánljuk olvasóinknak, ismerkedjenek meg a következő XX. századi zsidó gondolkodók műveivel: Jehouda, De Rabi, Benamozegh, Memmi, Martin Buber, Elie Faure és Jules Isaac.

Így érthetővé válik, ha a XX. század második felére megerősödött zsidóság feszült figyelemmel kísérte a katolikus egyház minden rezdülését. A próbálkozás a katolikus egyház zsidó befolyásolására új lendületet kapott a II. Világháború végével, amikor az egész világ elé tárhatták, hova vezet az antiszemitizmus: gázkamrák, népirtás. És a már akkor működő zsidó médiagépezet összes regiszterén azt sulykolta, azt szuggerálta, hogy ez az antiszemitizmus a keresztény antijudaizmusból ered. Hogy Hitler mozgalmának megerősödését Kun Béla és Szamuely, valamint az ő német megfelelőik tombolása (Levin és társai a Bajor Tanácsköztársaság alatt), a zsidó pénzügyi panamák, az I. Világháború alatti romboló zsidó befolyás alapozták meg, nem pedig Aranyszájú Szent János, valamint János evangélista írásainak olvasása, ezt a Zsidó Világkongresszus vezetői és a prominens európai zsidók nem akarták, és a mai napig nem akarják látni, vagy legalább is úgy tesznek. A zsidó médiagépezet ugyancsak igyekezett összezavarni, hogy ha az egyház a zsidókról szólt, akkor nem a származás szerinti zsidókat értette ez alatt, hanem a talmudista vallás követőit.

Ahogy folytak csöndben a zsinati előkészületek, úgy jöttek létre ártalmatlannak és jószándékúnak tűnő kezdeményezések a zsidó-keresztény kapcsolatok elmélyítésére. Ilyen szervezkedés példái voltak a franciaországi zsidó-keresztény baráti társaságok (amitié judeo-chrétienne) vagy ezek megfelelő szervezetei az USA-ban, Németországban. A közhiedelemmel ellentétben már XII. Pius pontifikátusa alatt is fölmerült egy általános zsinat szükségességének gondolata, de a pápa környezete rábeszélte Piuszt, hagyja ezt a munkát utódjára.

 

XXIII. János pápa

XXIII. János pápa 1959 februárjában, nem egészen négy hónappal megválasztása után bejelentette a zsinat összehívását. Innentől fogva katolikus oldalon teljes gőzzel folytak az előkészületek a zsinatra, zsidó oldalon pedig arra, hogy alapvetően megváltoztassák a katolikus egyház zsidókkal kapcsolatos eddigi tanítását.

Az eseményekben három zsidó személy vitte a főszerepet: Gerhart Riegner, Jules Isaac és Abraham Heschel.

Augustin Bea bíboros

Vatikáni oldalról a kulcsszerepet Augustin Bea bíboros játszotta. Őt bízta meg a pápa 1960 szeptemberében egy zsidókkal foglalkozó különálló zsinati szövegtervezet elkészítésére.

Természetesen zsidó oldalon publicisták, újságírók összehangolt akciója támogatta az ügyet, és a Vatikánban is komoly támogatói voltak Bea bíboros mellett annak, hogy új alapokra helyezzék az egyház zsidókhoz való viszonyulását.

Az alábbiakban ismertetjük ennek a három személynek munkásságát, szerepüket a ’Nostra Aetate’ zsinati dokumentum létrejöttében, valamint a dokumentum kiadásához vezető, színfalak mögött történt eseményeket.

Gerhart Riegner

II. Gerhart Riegner (1911-2001) 1939-ben lett a Zsidó Világkongresszus igazgatója, majd 1965-ben annak főtitkára. Visszaemlékezéseiben írja le, milyen lépések történtek részéről a Vatikánnal kapcsolatban. Könyvének címe: „Ne jamais désepérer” (1999) = „Sohasem kétségbe esni”.

Az alábbiakban idézünk visszaemlékezéseiből.

  • „Amikor tudomást szereztünk a zsinat tervéről, elhatároztuk, hogy rávesszük az egyházat, helyezze teljesen új alapokra a zsidókkal való kapcsolatát… Egyik fő célom volt, az egyház szerepét kiküszöbölni, mint az antiszemitizmus forrását.”
  • Riegner megjegyzi, hogy 1964-ben tombolt a harc a Vatikánon belül, a konzervatív erőket ellenségnek nevezi.
  • Riegner 1963-ben listát készít Bea bíboros segítségével a Vatikán mérvadó személyiségeiről, akiket aztán zsidó barátaival a közvélemény elől elrejtve fölkeres. Ily módon került sor találkozókra Suenens, Döpfner, Lercaro bíborosokkal. Ha kényesnek ítéltek meg egy kérdést (pl. misszió a zsidók között), akkor megírattak egy teológiai cikket egy teológussal, majd gondoskodtak annak publikálásáról különböző teológiai kiadványokban. A reakciótól tették függővé a további lépéseket.
  • Riegner régóta ápolt kapcsolatokat olyan katolikus személyekkel, akik a zsinat idejére maghatározó pozícióba kerültek. Ilyenek voltak: Küng, Liénart, Cushing, Elchinger, Seper. Ezeket a kapcsolatait kiválóan tudta használni a zsinat alatt.
  • Riegner a ‘Nostra Aetate’ c. dekrétumot tartja a legfontosabb zsinati dokumentumnak. „Ha a dokumentumot komolyan veszik, azt jelenti, hogy az egyházatyákkal kezdődő teológiát elvetik, és valami új jön a helyére. Az egyház nem fog igényt tartani hagyományos álláspontjára, hogy helyettesíti a zsidó népet. A klasszikus szubsztitúciós teóriát elvetik.”
  • Riegner elmondja továbbá, ő vette rá Bea-t, hogy a zsidókkal való kapcsolatok ne a Keresztény Egység titkárságán keresztül folyjanak. Amikor Bea közölte vele a kijelölt vatikáni felelős nevét, Riegner utalt rá, hogy az illető írt néhány „antiszemita” cikket a múltban. Bea néhány nap alatt elintézte a pápánál, hogy más kapja a funkciót.
  • A Katolikus-Zsidó Iroda először csak nem nyilvánosan működött. Ismét csak Riegner volt az, aki kapcsolatain keresztül elérte, hogy 1974-ben hivatalosan is bejelentsék a Katolikus-Zsidó Kapcsolatok Nemzetközi Bizottsága megalakulását.
  • Zsidó befolyásra változtatta meg VI. Pál pápa tervezett homíliáját Edit Stein boldoggáavatása alkalmából.
  • A Vasfüggöny leomlása után 1991-ben az európai püspökök szinódust hívtak össze „Európa újraevangelizálása” témában. Ugyancsak Riegner volt az, aki Martini bíboroson keresztül elérte, hogy a Vatikán kiadott dokumentumában már azt mondja, az „Újraevangelizáció nem a régi Európa restaurációját jelenti… Különösen fontos a vallások közti párbeszéd, mindenekelőtt idősebb testvéreinkkel, a zsidósággal, akiknek hite, kultúrája az európai humanitás fejlődésének alkotó eleme.”

Jules Isaac

III. A másik zsidó személy, aki döntő befolyást gyakorolt a zsinatra, Jules Isaac (1877-1963) volt.

Isaac franciaországi zsidó történelemtanár volt. A II. Világháború alatt a Gestapo letartóztatta családját. A letartóztatásból csak fia tért haza, felesége és leánya meghaltak. Míg Riegnerről elmondható, hogy általános zsidó érdekeket képviselt, addig Isaac kifejezetten keresztényellenes művek egész sorát publikálta a háború után. Műveinek alapüzenete: A kereszténység a felelős az antiszemitizmusért, amely a nemzetiszocializmusba torkollott. Ezt csak úgy lehet orvosolni, ha a kereszténység lemond saját lényeges hittételeiről. Mindamellett tagja volt az abban a korban Franciaországban elterjedt Amitié Judéo-Chrétienne = Zsidó-Keresztény Baráti Társaságnak.

XII. Piusz fogadta őt ugyan, de tartózkodó volt vele szemben. Vele ellentétben utódja, XXIII. János pápa nemcsak hogy melegen fogadta, hanem szoros kapcsolatokat ápolt vele, illetve Bea bíboroshoz irányította a további kapcsolattartás miatt. Bea bíboros alapította meg az „Egyház kapcsolata a zsidósággal” vatikáni munkacsoportot. Ebben a csoportban alakították ki később a ‘Nostra Aetate’ szövegét.

Mit kívánt Isaac a zsinattól? 

  • 1, Minden rasszista, vallásos és nemzeti diszkrimináció elítélését és megszüntetését.
  • 2, A zsidókat érintő liturgikus szövegek, különösen a nagypénteki könyörgés módosítását, legfőképp a perfidi Judaei = hűtlen, hitszegő zsidók kifejezés törlését. [Isaacnak ez a kívánsága a zsinattól függetlenül, annak összehívása előtt teljesült. A kifejezést az 1959.5.19-én kiadott dekrétummal törölték.]
  • 3, Ki kell jelenteni, hogy a zsidók semmilyen módon nem felelősek Jézus halálában. Az egész emberiség a felelős.
  • 4, Törölni vagy ki kell hagyni az evangéliumoknak azon részeit (passió), melyek diszkriminálók a zsidók számára, mindenekelőtt Máté evangéliumából, akit Jules Isaac hazugnak és hamisítónak nevezett.
  • 5, Az egyház jelentse ki, hogy egyedül felelős mindenért a 2000 éves látens háborúban a zsidók és a másik oldalon az egyház és az egész világ között.
  • 6, Az egyház ígérje meg, hogy az alázat, bűnbánat és bocsánatkérés nyilvános aktusában megváltoztatja eddigi álláspontját a zsidókkal kapcsolatban. Továbbá, hogy mindent megtesz, hogy az eddigi igazságtalanságokat jóvátegye hittan tanításában és tanaiban Jules Isaac útmutatása alapján.

A nyílt szemtelenség, valamint az evangéliumok, illetve az egyházatyák elleni harca ellenére Jules Isaac hatalmas pártfogókra talált a Vatikán modern prelátusai sorából. Aix-en-Provence püspöke, Msgr. Provenchéres bíboros egy 1965-ös, a ’Nostra Aetaete’ dekrétumról tartott összejövetelen kijelentette, a zsinati séma annak megvalósítása, amiről ő már 1945-ben beszélgetett Isaac-kal. Magyarul: A ’Nostra Aetate’ (egyik) értelmi szerzője a gátlástalanul keresztényellenes Jules Isaac.

Abraham Heschel

IV. Míg az említett két személynek közvetlen bejárása volt a Vatikánba, Abraham Heschel rabbi (1907-1972) az amerikai püspöki karon, a zsidó kézben lévő nagy befolyású médiákon gyakorolt nyomást a Vatikánra, de természetesen ő is többször találkozott Bea bíborossal.

Bea bíboros 1962 augusztusában interjút adott a Jewish Chronicle zsidó lapnak. Ebben határozottan kijelentette, az egyháznak szándékában áll a zsinaton az antiszemitizmust elítélni. Az első zsinati ülésszak után Bea a zsidó szervezetekkel való egyeztetésre használta az időt.

Abraham Heschel rabbival berlini egyetemi éveik óta ismerték egymást.

Heschel közreműködött az AJC (American Jewish Comitee) egy kiadványának elkészítésében „A zsidók ábrázolása a katolikus tanításban” címmel.

Heschel azt követelte a Vatikántól, hagyjanak föl és ítéljék el azt a gondolatot, hogy a zsidóknak el kell fogadniuk Jézust, mint Isten fiát, hogy üdvözülhessenek. Heschel ezt prozelitizmusnak, prozelitává tételnek nevezte.

Követelte továbbá, az egyház ne tekintse többé a zsidóságot Istentől elvetett (más szóhasználatban: elátkozott) népnek. Ez a szó, hogy átkozott, Máté evangéliuma 27,26 versének zsidó értelmezéséből ered. Egyedül Máténál szerepel, hogy a zsidók azt mondják a magát mentegető Pilátusnak: „az ő vére rajtunk és fiainkon.”

Követelte továbbá, a zsinat deklarálja, hogy az egyház nem akarja a zsidókat megtéríteni.

Mindeközben Bea amerikai tárgyalópartnerei a B’nai B’rith zsidó egyesülettől igyekeztek elterelni a figyelmet arról, hogy Jézus el nem fogadása a zsidók szuverén döntése volt, ehelyett azon voltak, hogy az egyház változtassa meg evvel kapcsolatos álláspontját.

Követelték továbbá, hogy az egyház töröljön liturgiájából minden passzust, amelyet ők antiszemitának tartanak.

Természetesen képtelenség volt egy ilyen követelés teljesítése.
Gyakorlatilag az egész János-evangélium és az Apostolok Cselekedete a Krisztust Megváltóként elfogadó és a Krisztust elutasító zsidók közötti konfliktusról szól.

Mivel ezek a szövegek

1, minden katolikus liturgia központi részét képzik,
2, számtalan összehasonlítás tartalmaznak az Új Izrael, azaz a Katolikus Egyház, és a régi Izrael között, amelyet Jézus annak vaksága és a Megváltónak saját akaratából történő elutasítása miatt elvetett,
elképzelhetetlen volt, miféle dialógus születhetne e téren zsidóság és Vatikán között.

Azok a kisebbségbe szorult zsinati erők, akik ennek alapján semmiféle dekrétumot nem akartak kiadni, azt állították, hogy a zsidóknak egészen más motívumaik vannak a dialógust illetően.

1963. március 31-én egy fekete limuzin vitte Bea bíborost a new yorki Plaza hotelből néhány sarokkal arrébb az AJC irodájába, ahol egy modern szanhedrin fogadta. Természetesen a találkozót titokban tartották, mi a Look magazin 1966. január 25-i számából tudunk róla. A téma az egyház tanítása volt a zsidókon lévő átokról, valamint arról, hogy a zsidókat Istengyilkossággal vádolják. Bea beszédében visszautasította ezeket a vádakat. Megjegyezte továbbá, hibás az a felfogás, mely szerint az antiszemitizmus fő okát csak a vallásos forrásokban, pl. az evangéliumokban kell keresni. A vallási okokat csak ürügyül szokták felhozni egyéb okok elfedésére, mondta Bea. [Hogy részletezte-e ezeket az egyéb okokat, és mi volt a rabbik reakciója erre, nincs róla tudomásunk.] A megbeszélés eredményeképp a zsidók két lobbistát bíztak meg érdekeik képviseletével a Vatikánnál; Joseph Lichtent, a B’nai B’rith keretében működő Rágalmazásellenes Ligától, [Anti Defamation League, ADL], valamint Zachariah Shustert az Amerikai Zsidó Bizottságtól [American Jewish Committee, AJC].

A Vatikánra gyakorolt nyomás további fokozása érdekében 1963. február 20-án óriási média-hírverés mellett Nyugat-Berlinben bemutatták Rolf Hochhuth: A helytartó c. drámáját. [Írásunk a darabról itt.] A darab bűnös tétlenséggel vádolta XII. Piuszt, aki hallgatásával hozzájárult a zsidók deportálásához, noha egy hangosan kimondott szóval azt megakadályozhatta volna. A berlini bemutató után több európai városban is műsorra tűzték a darabot. Giovanni Battista milanoi érsek, a későbbi VI. Pál pápa hangosan tiltakozott a darab rágalmazásai ellen. A Vatikánban tudták, hogy a darab terjesztése és finanszírozása mögött Erwin Piscator zsidó kommunista, és az említett két lobbista áll. Bea helyettese, a konvertita zsidó Msgr. Oesterreicher, tekintettel a dialógusra, kútmérgezéssel vádolta az AJC-t és  ADL-t a darab finanszírozása miatt. „A zsidó szervezeteknek félreérthetetlenül el kell határolódniuk a ‚Helytartótól’” – írta az ‚America’ nevű jezsuita lapban – „különben nem töltik be hivatásukat.”

A sajtó természetesen figyelmen kívül hagyta Oesterreicher figyelmeztetését, és épp ellenkezőleg, mindent megtett XII. Piusz befeketítésére – így akarván üzenni a következő pápának (XXIII. János haldoklott): Ha az új pápa nem mint egy másik XII. Piusz akar a történelembe bemenni, aki hallgatásában lesz vétkes, jól teszi, ha a zsidó kérdéssel foglalkozó dekrétumot a zsidó kívánságoknak megfelelően adja ki.

Amitől Oesterreicher óvott, bekövetkezett. A zsidó irányítású, hihetetlen erős médiakampány ellenreakciót szült. A befolyásos konzervatív Ciognani bíboros úgy vélekedett, nem érdeke az egyháznak dekrétumot kiadni a zsidókérdésről. Bea erre úgy reagált, már biztosította a zsidókat, hogy meg fog születni egy megfelelő dokumentum, és ha nem tartják be az ígéretet, ezt az egyház hamisságának fogják betudni. A konzervatívok növekvő ellenállására azt mondta továbbá, „ő az elmúlt három évben a várakozás klímáját teremtette meg, nemcsak a világ zsidóságának körében, hanem Amerika és Németország pluralista társadalmaiban, amely várakozásnak meg kell felelni [O’Connell: A zsidó lobbi és a II. Vatikáni Zsinat]. A zsidó Vatikán-lobbi nem fogadná el a zsinat nemleges válaszát, és ki kell elégíteni kívánságait.”

A zsidó kampány persze nem 1963-ban kezdődött, hanem az 1950-es években, és ezt olyan nevek fémjelzik, mint Francois Mauriac, Francoise Cousteix-Drohocki és Jules Isaac.

VI. Pál pápa

1963 június 3-án meghalt XXIII. János és Montinit választották utódjának. VI. Pál megörökölte elődjétől a kusza zsidókérdést. Tudatában volt a zsidó elvárásoknak, és a konzervatívok ellenállásának is. A zsinat következő ülésszaka 1963 szeptember 20-án kezdődött. Az izraeli követ november 2-án felhívta a pápát, hogy érdeklődjön a zsidókkal foglalkozó dokumentum esélyeiről. Erre föl hozta elő VI. Pál az izraeli út tervét. Úgy gondolta, Izrael felértékelése csökkenti a zsidók csalódottságát. De a zsidó lobbi nem volt hajlandó elfogadni a dokumentum elnapolását. Zsidó szemszögből a második ülésszak teljes csőd volt. Így a világsajtóban folytatódott a zsidó médiakampány, az egyház rágalmazása. Más zsidó személyek (Fritz Becker, World Jewish Congress) a csendes diplomácia módszereivel harcoltak. Világszerte újabb és újabb városokban tartották meg „A Helytartó” ősbemutatóját. Azon felmérgesedve, hogy a II. ülésszak a zsidó dekrétumról való szavazás nélkül ért véget, a zsidó lobbi azt követelte az amerikai püspöki kartól, hogy gyakoroljon nyomást a Pontifexre, hogy járuljon hozzá a zsidókról szóló dekrétum kiadásához. A püspöki kar ellenállt a nyomásnak, legalább is nyilvánosan sohasem kereste a pápát, hogy kiadja a dokumentumot. „A pápára nem lehet nyomást gyakorolni.” – mondta egy amerikai bíboros.

A zsidó médiakampány viszont kényszerűen ellenreakciót szült az egyházon belül. Kiadtak egy, az egyház hagyományos álláspontját képviselő brossurát, Bernardus: „A zsidók és a zsinat a Szentírás fényében” címmel. Ezt követte az „Összeesküvése az egyház ellen” c. kiadvány.

A progresszívok eközben vasárnap esti, a New York Times által szervezett és finanszírozott összejöveteleiken egyeztették taktikájukat.

Malachi Martin

Nem mehetünk itt el szó nélkül Malachi Martin (1921-1999) neve mellett. Martin egy ír jezsuita szerzetes volt, aki kérte fölmentését szerzetesi fogadalma alól. Bea stábjában dolgozott. A zsinat alatt belső forrásokra hivatkozva adta tovább értesüléseit Amerikába, és ezt a tevékenységét gazdagon honorálták. Ha Martin valamilyen ügyet akart egy bizonyos irányba befolyásolni, akkor hamis belső információkat továbbított a sajtónak. Ugyancsak abban az időben jelent meg Michael Serafian álnéven „The pilgrim = A zarándok” c. könyve, melynek üzenete a keresztény bűntudat erősítése a zsidókkal szemben elkövetett bűnök miatt. Később több regényt írt a vatikáni viszonyokról (Vatican, Windswept House). Ezekben regény formában számol be a színfalak mögötti vatikáni történésekről, ami igen kényelmes megoldás, lévén, hogy senki nem kérhet rajta számon semmit, hiszen mindig hivatkozhat arra, hogy ő csak regényt írt. Beszámolt többek között a Vatikánon belüli sátánizmusról. 1990-ben adták ki magyarul is a „Kiforgatott katolicizmus” c. brossurát, mely a vele készült interjúkat fűzi egybe. 1999-ben halt meg, a halál oka sztrók volt, egyesek szerint meggyilkolták.

1964 júniusában Cushing bíboros létrehozott egy találkozót Heschel rabbi és VI. Pál pápa között. Heschel minden köntörfalazás nélkül kategorikusan követelte a Vatikántól, tiltsák meg a próbálkozást, hogy zsidókat térítsenek meg, ami ellentmondásban volt az egyház kétezer éves hagyományával. Mivel a pápát láthatóan irritálta Heschel stílusa, Shuster zsidó lobbista beszélgetés közben francia nyelvre váltott, ami kizárta Heschelt a további párbeszédből.

A konzervatív tábor jóval felindultabb volt Heschel szemtelen javaslatától, mint a pápa. Az AJC elhatárolódott Heschel kijelentésétől, a konzervatívok viszont az egész amerikai püspöki kart tartották a zsidók lakájainak. Ráadásul, mintha csak a konzervatív tábort akarná igazolni, Cushing azt kérte, hogy a zsidók istengyilkosságának törlése ismét kerüljön bele a kiadandó dokumentumba, Steven Leven San Antonio-i püspök pedig megismételte Heschel követelését a zsidók közti misszió tiltására.

Egy epizód, amely jól megvilágítja Heschel mozgatórugóit:
A ’Nostra Aetate’ kiadása előtt kiszivárgott a sajtóba egy olyan tervezet, amely nem tartalmazta a zsidók térítésének Heschel által óhajtott tilalmát. Ez úgy földühítette Heschelt, hogy írt egy vezércikket a New York Times-ban és a Time magazinban. Ebben Heschel így fogalmazott: „Amint ismételten kijelentettem a Vatikán vezető képviselőinek: Kész vagyok Auschwitzba menni, ha a megtérés vagy halál közt kell választanom.”

Egy későbbi alkalommal, a Ma’ariv számára adott interjúja során a következőképp magyarázta meg fenti kijelentését: A Ma’ariv riporternője, Geula Cohen, korábbi Stern-banda terrorista, azt mondta Heschelnek: büszke rá, hogy Heschel ezt mondta, bár ő másképp fogalmazott volna. Ő a keresztényeket küldte volna Auschwitzba, ha csak keresztényként élhetett volna.
Heschel válasza: „Nos, ha direkt azt mondtam volna, hogy a keresztények nácik, nevetségesen hatott volna. Ezért fogalmaztam úgy. Vannak, akik a testüket akarják támadni. Én a lelküket akarom megtámadni. Ma már nincsenek vallási háborúk. Ehelyett dialógus van. Nemde a dialógus vágya a gyöngeség jele?”

Íme, itt van az „idősebb testvérekkel való párbeszédnek” a tényleges oka: A rabbinikus háborút nem puskával és bombával vívják, hanem „párbeszéddel.”

Végülis a zsidó követelések az ellenkező hatást érték el.

V. A ’Nostra Aetate’ elfogadása

A zsinat harmadik ülésszakát 1964. őszén nyitották meg. November 19-én elfogadtak egy dokumentumot a zsidókról, amely olyan mértékben magán viselt a zsidó befolyásolás jegyeit, hogy sokan a hagyományos katolikus tanítás föladásának tekintették. A zsidók ujjongtak a szavazás eredményén, de örömük csak rövid ideig tartott. VI. Pál pápa személyesen döntött úgy, hogy nem adja ki a dokumentumot.

A tény, hogy a püspökök nagy része az elfogadás mellett szavazott, a konzervatívokat újabb kampányra sarkallta. Az alapkérdés a következő volt:

A mai zsidók az Ószövetség népe, vagy Hollywood sztárkultuszának, a pánszexualizmusnak, a freudi pszichoanalízisnek a forrása, amely végeredményben veszélyt jelentett a katolikus erkölcsi alapokra.

A pápa döntése után a dokumentumot visszaküldték az előkészítő bizottsághoz (Bea). Az átdolgozott szöveg inkább elfogadható volt a konzervatív tábor számára, bár számos kétértelmű megfogalmazást tartalmazott. Időközben az arab államok vezetői tiltakoztak a zsidókról szóló zsinati dokumentum kiadása ellen, illetve a keleti katolikus püspökök is hangot adtak aggályaiknak. A Vatikán ezt a dilemmát úgy oldotta meg, hogy a dokumentum nem csak a zsidókról szólt pozitívan, hanem a többi nagy nemkeresztény vallásról is, mint buddhizmus, hinduizmus, iszlám.

1965 februárjában Carli bíboros püspökségének lapjában olyan írást tett közzé, mely a Krisztus korabeli zsidókat, valamint utódaikat mind a mai napig felelősnek tartotta Krisztus halálában.

1965 április 4-én, Nagypénteken a pápa prédikációjában azt mondta, a zsidókat tartja felelősnek Krisztus keresztrefeszítéséért. „Szomorú és ünnepélyes a tudósítás Jézus találkozásáról a zsidósággal. Ez a nép volt kiválasztva, hogy a Messiást fogadja. Évezredeken keresztül reménnyel eltelve várt érkezésére. De amikor eljött, és kinyilvánította önmagát, a zsidók nemcsak, hogy nem ismerték fel, hanem megrágalmazták, küzdöttek ellene, megkínozták és végül megölték.”

A zsidók felháborodtak a beszéden. Tiltakozó táviratot küldtek a Vatikánba, melyben hivatkoztak arra, hogy a zsinat nem ilyen értelmű dokumentumot kíván elfogadni.

Megvádolták továbbá a pápát, hogy visszalépett az egyezségtől, amit ők Bea bíborossal kötöttek. Erre föl a konzervatívok Beát vádolták meg, hogy

1, zsidó pénzt fogad el, hogy titkársága a nekik megfelelő módon fogalmazza meg a dokumentumot

2, könnyelmű ígéretet tett arra, hogy az egyház bocsánatot fog kérni a zsidóktól az évszázados üldözésekért, melyeket a keresztény tanítás váltott ki [zsidók, mint istengyilkosok, mint elvetett nép, stb.] A konzervatívok apelláltak a zsinati atyákhoz, „akik még nem hajoltak meg a zsidó nyomás előtt, vagy nem vásárolták meg őket, utasítsák vissza ezt a perfid deklarációt.”

VI. Pál pápának avval a kellemetlen feladattal kellett szembenéznie, hogy mindkét tábort kielégítse. Ha szándékában volt a zsidó séma megmentése, Beát is védelmébe kellett vennie a vádakkal szemben.

1965 októberében Poncins közzétett egy vitairatot „A zsidó probléma a zsinaton ” címmel. A párizsi Figaro-ban az írást egy rendkívüli antiszemita dokumentumnak nevezték. Poncins föl volt háborodva. „A zsidók nevezhetik hazugnak Máté evangélistát, de ha én idézek Jules Isaactól vagy Joshua Jehoudától, akkor megvetésre méltó antiszemitának neveznek.”

Október 4-én a pápa egy rövid látogatást tett New Yorkban, ahol beszédet tartott az ENSZ közgyűlés előtt (Soha többé háborút!) A látogatáshoz kapcsolódó nem nyilvános tárgyalások első számú témája természetesen a zsidókról szóló dekrétum volt.

Ezek után került sor a módosított szöveg végső szavazásra 1965.10.14-én. A módosított szöveget az egyházatyák nagy többséggel elfogadták, és azt a pápa október 28-án közzétette. Bár az 1964-es tervezethez képest tompított volt, az egyház végső soron vesztes maradt. Sokan azt mondták, ha az egyház meghajolt a zsidó követelések előtt, akkor biztos van valami rejtegetnivalója. Keleten többen ortodox hitre tértek a dekrétum hatására. A progresszíveknek szembe kellett nézniük annak vádjával, hogy meghajoltak a zsidó követelések előtt, a konzervatívoknak pedig avval, hogy antiszemiták, és (társ)felelősek a náci haláltáborokért.

Az elfogadott változatból kimaradt az eredetiben benne lévő fejezet a reményről, hogy Izrael is integrálódik az egyházba. Mint Bea bíboros mondta, el akarták kerülni a prozelitizmus zsidó vádját.

VI. A dokumentum következményei

Az egyház rögtön a promulgálás után elveszítette az ellenőrzést a dokumentum fölött, mert elveszítette az értelmezés kizárólagos jogát. A ‘Nostra Aetate’ hatékony fegyverré vált az egyház ellenségeinek kezében. A dokumentum elítélte az antiszemitizmust – anélkül, hogy azt definiálta volna.
Poncins emlékeztet: „Zsidó felfogás szerint minden intézkedés a zsidó eszmék behatolása, avagy keresztényellenes zsidó eretnekségek ellen, a nemzetgazdaság védelme a zsidó ellenőrzéstől, vagy csak egyszerűen a törekvés a keresztény hagyományok megőrzésére: az antiszemitizmus manifesztációja. Sőt, már a zsidókérdés egyszerű felvetése is antiszemitizmus.”

Carli bíboros utalt a zsidó követelés logikátlanságára. Egyrészt tagadják, hogy a mai zsidóknak bármi közük lenne Krisztus megöléséhez, másrészt szüntelenül bocsánatkérést és bűnbánatot követelnek az egyháztól olyan dolgokért, amelyekhez egyetlen mai kereszténynek nincs köze.

És hogy hova vezetett a dokumentum, azt le lehet mérni az azóta tartó, katolikus részről kiadott, a hagyományos hittel ellentétes megnyilatkozások során, a folyamatos elvtelen hajbókolásokon a zsidók előtt. Ezek a megnyilatkozások olyan gyakran ismétlődnek, hogy az ember már azt gondolja, maguk a megfogalmazók sem hisznek bennük, azért ismételgetik őket, remélve, hogy a sok ismétléstől megjön a belé vetett hitük is. Mindeközben a zsidó médiahatalom továbbra is érezteti erőfölényét (rágalmazások, lejárató kampányok). Ez az erőfölény olyan mértékű, hogy még az egyháztól a zsinati szellem miatt elszakadt tradicionalisták (FSSPX) is kénytelenek evvel számolni.

Bálint József, 2013. január

Források:

12 hozzászólás

Add a Comment
  1. Kitűnő összefoglalás, köszönöm!

  2. Köszönöm. Hiánypótló. Mindig jobb tudni, mint sejteni. Ráadásul pont ebben a dologban még csak nem is sejtettem.

  3. Remek összefoglaló! Gratulálok és köszönöm!
    Néhány gondolatot fűznék hozzá…
    Antiszemiták vagyunk? Na és? Talán nincs jogunk hozzá? Mindenki bátran táplálhat ellenérzéseket a hottentottákkal, a magyarokkal, sőt horribile dictu, még a pirézekkel szemben is… 🙂 Akkor mi a gond azzal, ha valakinek nem tetszenek a zsidók mesterkedései?
    Mindenki úgy beszél az „antiszemitizmusról” (még ezen a honlapon is…), mintha az nem tudom én, mi lenne, valamiféle lepra vagy mi. Az antiszemitizmus nem szégyellni való dolog, hanem hazafias és keresztény kötelesség! Merjünk bátran antiszemetek lenni!
    Persze, csak úgy mint Prohászka Ottokár püspök úr. Ő azt írta: „Már most mi az én antiszemitizmusom? Nem az, hogy üsd a zsidót, hanem az, hogy ébreszd fel, ha kell, korbácsold fel a magyar tunyaságot…”
    Hát, valahogy így, feleim az Úrban!
    Még egyszer köszönöm a remek cikket!

  4. Salzburgban élek, ahol havonta egyszer van magyar mise. A papunk nem judeo-keresztény vonalat képvisel, hanem kimondottan csak judeo vonalat. Nekem, mint laikusnak igen nehéz az igaz utat megtalálni. Tudós Takács János előadásai után (A kerszténység alapjai) már el tudom annyira fogadni az ószövetséget, hogy az a kinyilatkoztatás része. Amikor Pünkösdkor a prédikáció nagyrésze arról szólt, hogy milyen zsidó ünnep van ugyanakkor, akkor majdnem otthagytam a misét. Tehát a problémám egyrészt a zsidó és a keresztény vallás theológiai kapcsolata, ellentmondásai illetve a zsidók szerepe a mai világban, a mai Magyarországon. A honlapon olvasható cikkek nagyon segítenek az orientációban.
    Nagyon hálás vagyok ezért a lelki útmutatásért.

  5. http://betiltva.com/files/szasz_egyhaz_es-vagy_zsinagoga.php

    http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=93485979&t=9189194

    http://www.youtube.com/watch?v=dlnawdMQMUY

    http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=94151618&t=9178685

    http://en.wikipedia.org/wiki/Three_Oaths

    Bibliaversek, amik idetartoznak:
    – Jelenések 2:9
    – 1Tessz 2:15-16
    – 2Kor 3:13-16
    – Titusz 1:14

    Az a két állítás, miszerint „a kereszténység az egyetlen igaz vallás” és hogy „a zsidók megmaradnak Isten választott népének” (ebben a formában, megtéretlenül) nem fér össze egymással, ellenkezik az ellentmondás elvével. Ha két ilyen egymásnak ellentmondó állítást akarsz összebékíteni mindenképpen az egyik (ez esetben az első) állítás rovására teheted ezt. Ez a baj a Róma-levél (különösen annak 11. fejezetének) szélsőséges filo-judaista értelmezésével, amely csak az elejét hajlandó meglátni, majd azt körömszakadásig ismételgetni: „Kérdem tehát: vajon Isten elvetette népét? Szó sincs róla.” A szövegkörnyezet alapján a kérdést úgy kell olvasni, hogy vajon _teljesen_ és _egészen_ elvette-e Isten Izraelt? Erre feleli Pál, hogy Isten nem vetette el _az egész_ zsidó népet, és még a fejezetben leszögezi, hogy mire vonatkozik az a nem teljesen: Izrael között csak a választottakat nem vetette el, azokat akik megtérnek. És azt is leszögezi a zsidókról, hogy „ők az evangéliumot tekintve ellenségek”. Szent Polikárp vértanúságának történetéből is kitűnik, hogy a keresztények árulói és vádlói sokszor a zsidók voltak, akiket a Jelenések könyve ezért a sátán zsinagógájának mond. Ami Izraelből Isten szemében jó illetve pozitív volt, az mind átment az Egyházba, és így az Egyház örökségének, kincsének részét képezi. És noha igaz, hogy van arra vonatkozólag prófécia, hogy a zsidó nép nagy része az idők végén be fog térni az Egyházba, és ők így üdvözülni fognak, arra is van prófécia, hogy az Antikrisztus, a bűn embere is egy zsidó lesz, aki majd megpróbálja a templomot újjáépíteni.

    Pál apostol azt mondta a Krisztus-tagadó zsidókról, hogy „az evangéliumot tekintve ellenségek”, „Isten előtt nem kedvesek”, „már rajtuk is az Isten haragja” és hasonlók, János meg éppenséggel azt mondta ezekről, hogy „zsidónak vallják magukat, noha nem azok, hanem a sátán zsinagógája”.

    A Rómaiakhoz írt levél 11. fejezete egyáltalán nem arról szól, hogy a testi Izrael továbbra is mint választott közösség lenne, mert két egyház nem létezhetik. Ez azt mondja, hogy nem vetette el a zsidókat TELJESEN, vagyis a kereszténnyé lett zsidókat nem. Isten nem vetette el az ő népét, amennyiben előrelátta, hogy annak egy része mindjárt kezdetben, és az idők végezetével (25-26. v.) a nép egész tömege szabad akaratból elfogadja a hit kegyelmét, és így az ő népe lesz. Mégis itt az apostol, mint a következőből kitűnik, közvetlen ama keveseket tartotta szemei előtt, kik mindjárt eleinte hittek Krisztusban.

    Vagyis Isten nem vetette el _teljesen_ a zsidó népet, mert a _maradék_: maga az Apostol és sok más hívő zsidó Isten kegyelméből eljutott a messiási üdvösségre.

    A zsidóság megszűnt választott nép lenni, sőt azóta a Sötétség erőit segíti a farizeuspárt utódainak vallása, vakok, és imádkozni kell értük, hogy megtérjenek:

    Idézek a húsvéti imából a zsidókért:

    „Imádkozzunk a hűtlen zsidókért is, hogy Urunk, Istenünk távolítsa el a lepelt szívükről, hogy ők is megismerjék Urunkat, Jézus Krisztust. — Mindenható örök Isten, ki még a hűtlen zsidóktól sem tagadod meg irgalmasságodat, hallgasd meg könyörgéseinket, amelyeket e nép vakoskodásának elhárításáért neked felajánlunk, hogy megismervén igazságodnak világát, amely a Krisztus, a rajtuk uralkodó sötétségből kiszabaduljanak.”

    „Tekints végül irgalmas szemeiddel ama nép gyermekeire, amely oly soká volt a Te választott néped; hajdan átokként fejökre hívott szent véred harmatozzon le rájuk is, mint a megváltás és az élet forrása.”

    Idézet vége.

    Az egész Ószövetséget Isten a Messiás előkészítésére rendelte. Különleges módon kiválasztott egy népet a többi közül, és megajándékozta kinyilatkoztatásával, törvényével és ígéretével, amely szerint belőle fog támadni az eljövendő Megváltó. És amikor ez a Megváltó fellépett, tulajdon népe vetette el. „Tulajdonába jőve, de övéi őt be nem fogadák.” (Jn 1:11)

    Krisztus kereszthalálával meghasadt a templom függönye, az Ószövetség eltöröltetett, és a Megváltó átdöfött oldalából megszületett a minden népet, kultúrát, fajt és szociális különbséget felölelő keresztény Egyház. Ezáltal azonban napjaink zsidói nemcsak hogy nem idősebb testvéreink a hitben; hanem inkább bűnrészesek az istengyilkosságban mindaddig, amíg Krisztus istenségének megvallása és a keresztség által el nem határolják magukat őseik bűnétől. Ezzel szemben a liberális keresztények azt állítják, hogy, hogy Krisztus szenvedésének eseményeit nem lehet a zsidóknak rovására írni.

    Megegyezik-e ez az apostolfejedelmnek, Szent Péternek tanításával, aki a zsidóknak különbségtétel nélkül kiáltja oda, hogy megölték az élet szerzőjét? (ApCsel 3,15) Az Ószövetség hívő zsidói, Ábrahám, Izsák, Jákob, ők a mi idősebb testvéreink a hitben, és mi, keresztények vagyunk az ő lelki fiaik, mert mi hiszünk a megjelent és Egyházában köztünk élő Messiásban, akinek eljövetelét Ábrahám, Izsák és Jákob hitték, remélték és áhították.

    A talmudista farizeizmus egy másik Izrael az előkészületi kor mozaizmusához képest, mely utóbbinak igaz beteljesedése az Egyház. A talmudista rabbinizmus csak a KÜLSŐSÉGEK egy részében (körülmetélés, szombat megülése, étkezési szokások) azonos a bibliai mozaizmussal. Úgy viszonyul az igaz Izraelhez (az Ószövetséghez és az Egyházhoz), mint a hernyó a pillangóhoz és a bábhoz:

    + hernyó => ősatyák (Ábrahám, Izsák, Jákob)
    + báb => mózesi szövetség
    + kikelt pillangó => Egyház
    + a báb váza => a talmudista rabbinizmus, a farizeusi csoport, Jézus Krisztus ellenségeinek utódai

    A zsidóság az orthodox rabbinikus judaizmus értelmezése szerint Isten büntetése végett él a népek között szétszórva. Ezt vallja az igaz kereszténység is. Annak ellenére, hogy a bűn és büntetés üdvrendi jellegéről gyökeresen mást vall a farizeuspárt utóda, a rabbinikus judaizmus, és mást az egyetemleges kereszténység. A zsidóság egyrészt vallási közösség (zsinagóga), másrészt népi közösség (ethnosz), pontosabban egy ethnoszhoz kötött vallás. Lehetőség szerint (potencialiter) a zsidó vérségi leszármazás tesz valakit zsidóvá, aminek megerősítése a férfiak esetén a körülmetélés. N.B. a férfi és a nő nem azonos természetű lélekkel bír az orthodox zsidóság felfogása szerint, a női lélek nem csupán más (amint a kereszténység is vallja), hanem ontológiailag kisebb értékű – átmenet az „ember” (férfi) és az „állat” lelke között.

    A zsidóságból való kitérés egyben a népiségből való kitérést is jelentette a középkorban mind a két fél részéről. Bár potencialiter zsidó marad a zsidó felfogás szerint a hitehagyó zsidó is, de természetszerűleg a keresztény közösségben generációk alatt fölolvad ez a lehetőség.

    A felvilágosodással beköszöntött „zsidó emancipáció” így orthodox zsidó és keresztény szempontból értelmezhetetlen. A zsidók külön jogállású közösségnek számítottak a keresztény társadalomban. Ez különben is a nem-zsidók másodrendűvé fokozásához vezetett csupán, hisz a kialakuló finánckapitalizmusban a zsidóság rátette ütőerét a világgazdaságra uzsora-rendszerű bankházi hálózatai révén, a napóleoni háborúk után. Az uzsorakamatot (kamatos kamat) még a XVIII. században is mint erkölcstelen, üldözendő és büntetendő tevékenységet elítélte az Egyház.

    A kinyilatkoztatásnak az emberi szerző csupán eszköz oka (causa instrumentalis), míg az Isten az alapvető oka (causa principalis): a Favágó és a balta viszonya áll fenn. Emberi szóba öltözött isteni Szó a Szentírás. Ezért valódi értelmét is az adja, mit akart az isteni szerző közölni az emberen keresztül. Így az, hogy Isten szabadon a zsidó népen keresztül nyilatkoztatta ki az akaratát, és a zsidóság ezt Jézus Krisztusban elvette, aminek következtében a zsidóság a harmadik és leghosszabb száműzetését éli át a népek között mint az evangélium kerékkötője, nem a kereszténység ellen, hanem épp mellette bizonyít.

    Fontos probléma, hogy nem teszi meg a mai teológia, a mai keresztény papok és lelkészek többsége a hármas distinkciót. Ezek az alábbiak:

    a) Az ókori zsidó nép és a mai zsidó nép (s így vallás) teológiailag nem azonos – a mai zsidó nép nem Isten választott népe, a választottság átszállt a minden népből és nemzetből meghívott keresztényekre. Ráadásul a választás nem az ábrahámi utódokra, hanem az ábrahámi utódra (aki „előbb volt mint Ábrahám”) vonatkozott elsődlegesen – a zsidóság hivatása volt előkészíteni az egész emberiségért küldött Szabadító útját. Ennyiben állt a választottsága, ami nem a saját természetéből eredt.

    b) Az ószövetségi Szentírás és a farizeuspárti-rabbinikus Talmud közötti distinkció szükségessége.

    c) Az ószövetségi anyagokban az időleges (ceremoniális és fegyelmi) előírások és az örök hit- és erkölcsbeli igazságok közötti megkülönböztetés szükségessége.

    A kereszténység ezért isteni és nem zsidó eredetű vallás.

    Mi lehet az oka annak, hogy Isten az Ószövetségben csak a zsidó néppel kötött szövetséget? Miért nem nyilatkoztatta ki magát minden népnek?

    1. Isten kezdetben kinyilatkoztatta magát minden népnek. Ez az őskinyilatkoztatás (revelatio archaica). Ez aztán a bűn következtében elhomályosult az emberekben, és százfelé deformálódott, és deformálódik. Ennek az őskinyilatkoztatásnak a nyomai, hogy majd minden vallásban feltűnik a háromságos mozzanat, a megtestesülés, és az, hogy egy szűz I(i)stent szül. Az etikai-morális kérdésekben is sok az átfedés. Épp ezt értik félre a szektások is. Nem a kereszténység vesz át elemeket más vallásokból, hanem az igaz keresztény hit éppen az, amire más vallások még emlékeznek a számtalan babonás és démonikus réteg alatt.

    2. A bűn által megromlott emberiség már nem képes Istent közvetlenül „látni”. „Nem láthat ember engem úgy, hogy életben maradjon.” Ezért mindig bizonyos közvetítésre, előkészítésre van szükség. Erről Isten gondoskodik. Izrael népét Mózesben szólította meg, a föld népeinek választottait Izraelben. Minket „az új Izraelt” sem szólít meg közvetlenül az Isten, hanem az Egyház által vezet, A világot sem szólítja meg közvetlenül, hanem a „választottakon” az Egyházon keresztül tanítja. Az más kérdés, hogy a világ nem akar tanulni.

    3. Az Úr azt mondta Ábrahámnak: „a te ivadékodban – vagyis a te utódodban (egyben: Krisztusban!) – nyer áldást a föld minden népe”. Tehát a zsidókat nem önmagukért választotta ki az Isten (ez súlyos személyválogatás, sőt rasszizmus lenne), hanem azért, hogy a föld minden népe számára eljövendő Üdvözítőt befogadni kész vallási és társadalmi közeget alakítsanak ki. A zsidó nép kiválasztása nem öncélú, hanem szolgálat: a föld összes nemzetének szolgálata. Ebben áll a méltóságuk és nem a Talmud nemzeti és faji gőgjében. Ehhez még számos igehely tartozik (a teljesség igénye nélkül):

    „Ivadékodban nyer áldást a föld minden népe” (1Móz 26:4).

    „Még sötétség borítja a földet, és homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad. Népek jönnek világosságodhoz, és királyok a benned támadt fényességhez” (Éus 60:1).

    „El nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától, és a vezér az ő ágyékából, mígnem eljő az Eljövendő. Őrá várakoznak a nemzetek” (Ter 49,10).

    „Azon a napon az Izáj gyökeréből támadt sarj zászlóként áll majd a népek előtt. Keresni fogják a pogány nemzetek” (Ézs 11:10).

    „Izrael Szentje lesz a Megváltód, akit az egész föld Istenének hívnak” (Ézs 54:3).

    Az ószövetségi utalások Istenre úgy, mint „szövetség Istene”, a „teokrácia Istene”, „nemzeti Isten” elnevezések sem úgy értendők (miként azt, úgy látszik, a pogányok értelmezték, Ézs 36:18-20; 2Kir 18:30 sk.) mintha ti. Jahvé a zsidóknak olyan értelemben lett volna nemzeti istene, miként a pogány nemzetek mindegyikének megvolt a maga nemzeti Istene, hanem úgy, hogy az egész emberi nemet megváltani akaró Isten kiválasztotta ezt a népet és különös szövetséggel magáévá tette, még pedig azért, hogy általa részesítsen mindeneket az üdvben („Salus ex Judaeis est”, Jn 4:22), s így mintegy magva legyen a belőle majdan keletkező s az egész emberi nemet magába foglaló teokráciának: a messiási országnak.

    Egyébként meg a Talmud is tiltja, hogy a zsidók Istentől függetlenül államot hozzanak létre és belefolyjanak a nemzsidó népek politikájába

    Google-vel keressetek rá erre a könyvre:

    Shlomo Avineri – A modern cionizmus kialakulása

    Mellesleg az ortodox judaizmus is egyetért azzal, hogy jelenleg a zsidóság Isten büntetéséből van szétszóródva a nemzetek közt, és hogy az antiszemitizmus Isten büntetése a zsidók bűneiért.

    Tessék, itt egy jó honlap:

    http://www.truetorahjews.org/antisemitism

    http://www.truetorahjews.org/naziismzionism

    http://www.truetorahjews.org/holocaust

    http://www.truetorahjews.org/mainantisemitism

    http://www.truetorahjews.org/mainholocaust

    Ezt a szemléletet persze nevezhetik „antijudaizmusnak”, de én ezzel az egész megfelelés-kényszeres, politikailag motivált új teológiával nem értek egyet, amely abból a hamis képből táplálkozik, hogy ebből a teológiai „antijudaizmusból” levezethetőek volnának az etnikai vagy politikai indíttatású zsidó üldözések. Ennek nem az a lényeg, hanem a kereszténység, mint kizárólagosan isteni vallás szerepének hangsúlyozása. Tehát csak annyiban „anti”-judaizmus ez, amennyiben nem az. Nem jobban „anti”, mint amennyiben a „anti-iszlám”, „anti-buddhista”, stb. Tehát csak akkor használható ez a jelző, hogyha minden egyes világnézetet „anti”-mindennek neveznénk, amely nem azonos önmagával. Tény, hogy persze mivelhogy a modernkori judaizmus és a kereszténység közös tőről fakad ezért az elhatárolást is magában foglaló definíció különös fontossággal bír. A ’Dual-covenant theology’ pedig eretnekség, legyen az bármilyen divatos, vagy politikailag „illedelmes” nézet.

    Hogy miért nem elfogadható a jeruzsálem Templom lerombolása után a sajátosan zsidós szertási formák (körülmetélkedés, szombattartás, stb.) megtartása azt szeretem ez http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=93485070&t=9119174 az összefoglaló jól leírja. Ezeket a gyakorlatokat az egyháztörténet során mindig mint judaizáló elhajlást vetették el, amely meg nem nem engedhető kompromisszum a keresztény evangélium kizárólagosságának elvével. Ha jól emlékszem Aquinói Szt Tamás erről részletes indokolást is ad, továbbá a XVII. egyetemes zsinat Firenzében rendelkezett a Törvény szertartási részének megtarthatóságáról.

  6. Az UnPC által linkelt index fórumos összefoglalást idemásolom, nehogy egyszer csak eltűnjön a világhálóról.

    A törvény az ószövetségi kinyilatkoztatás ama részét jelenti, amely Mózes öt könyvében van leírva; a próféták pedig az Ószövetség későbbi kinyilatkoztatását jelenti, amely a szorosabb és tágabb értelemben vett próféták könyveiben van följegyezve. Mindkét kifejezés „a törvény és a próféták” együttvéve röviden az egész ószövetségi kinyilatkoztatást jelenti.

    Krisztus feladata, saját szavai szerint (Mt 5: 17-18), nem az volt, hogy az ószövetségi könyvek tartalmát fölbontsa, hatályon kívül helyezze, megszüntesse, hanem hogy azt megtartsa, sőt a legtökéletesebb módon beteljesítse. Ünnepélyes nyomatékkal hangsúlyozza is, hogy „míg elmúlik az ég és föld, egy i betű vagy egy vesszőcske sem szűnik meg a törvényből, míg csak mind be nem teljesedik” (Mt 5: 18), azaz a törvény (névszerint az erkölcsi törvény) egyetlen tollvonása sem szűnik meg, mígcsak az utolsó betűig minden, aminek történnie kell, be nem teljesedik, tehát a messiási ország teljes valósulásáig, vagyis a világ végezetéig. Krisztus erre feltámadása után még egyszer kifejezetten rámutat: „Ezek az igék, amelyeket szólottam nektek, midőn még veletek valék, hogy be kell teljesedni mindennek, ami írva vagyon Mózes törvényében és a prófétákban és a zsoltárokban” (Lk 24: 44).

    A törvény és a próféták beteljesítése azonban különböző módon történt, aszerint, amint az ószövetségi szentkönyvek és a mózesi vallás elméleti (hitágazatok, ígéretek és jövendölések) vagy gyakorlati (erkölcsi, szertartási és polgári törvények) tekintjük.

    Elméleti tartalmát, névszerint 1. a hitágazatokat (dogmatika) Jézus egészen megtartotta, jobban megvilágította, meghatározta és kifejtette, sőt újabb hitágazatokkal bővítette; 2. az ószövetségi ígéreteket és messiási jövendöléseket pedig életével és intézményeivel teljesítette.

    Gyakorlati tartalmát, vagyis a törvényt, amely 1. erkölcsi (lex moralis), 2. szertartási (lex caeremonalis) és 3. polgári (lex judicalis) törvényt foglal magában, Jézus a következőképpen teljesítette:

    1. Az erkölcsi törvényt, minthogy az részint természeti, részint tételes (pozitív) isteni törvény, s mint ilyen az erkölcsi világrend örök és változhatatlan (abszolút) alapja, nemcsak teljesen fenntartotta, hanem közelebbről meghatározta, eredeti és tiszta értelmét helyreállította, tökéletesítette, és a jónak gyakorlatát a lehető legnagyobb mértékben elrendelte (a külső cselekdeteken kívül a belső, gondolati és érzelmi életre is kiterjesztette; a hozzátapadt emberi hozzátételektől és külsőségektől, valamint az írástudók és farizeusok ferde magyarázataitól megtisztította; nemesebb és túlvilági indító okokkal, malasztokkal és azok eszközeivel) egészítette ki; a házassági köteléket a mózesi dispenzációk visszavonása által megerősítette s eredeti tökéletességét helyreállította; sőt újabb parancsolatokkal (a szeretet, kivált az ellenségszeretet parancsolatával és az evangéliumi tanácsokkal) bővítette, végül saját példájával világította meg és magában mintegy megtestesítette.

    Ami a szertartási és polgári törvényeket illeti, amelyek a körülményekhez szabott, előkészítő, nevelő, részben világi jellegű – relatív – törvények voltak, Jézus

    2. a szertartási törvénynek csak régi, tökéletlen alakját szűntette meg, de lényegét és jelentését, új, tökéletes és beteljesült alakban fenntartotta, sőt kiegészítette. Így a mózesi szertartások előképeit (prototípusait) saját személyében, történeti tényekben és intézményekben teljesítette; a mózesi liturgia és rítusok helyett tökéletesebb, magasztosabb istentiszteleti szertartásokat rendelt; névszerint az ószövetségi előképi (prototipikus) áldozatokat a keresztáldozatban és annak folytatásában, az eucharisztikus áldozatban megvalósította és megörökítette (az előképek tehát a beteljesülés révén leváltak az Egyházról: umbram fugat veritas); a tökéletlen és erőtlen (ex opere operantis működő, vagy legális azaz törvény szerinti megigazulást – justitita – adó) szertartások helyett tökéletes (ex opere operato működő és belső megigazulást eszközlő) szertartásokat alapított; művének letéteményese, az Egyház által pedig az ószövetségi történeti emlékek (pl. ünnepek, szokások) helyett fontosabb újszövetségi tények ünneplését, vagyis az előkészítés helyett a megváltás végrehajtásának ünnepeit rendelte el. Ekként a mózesi szertartási törvény magva, a benne rejlő tanok és gondolatok megmaradtak, prototipikus jelentései megvalósultak, s maga a szertartás is tökéletes és megdicsőült alakban átment és folytatódik a keresztény kultuszban, amelyet előkészített, előre jelzett és előképezett.

    3. A mózesi polgári törvény közjogi (teokratikus) és magánjogi rendelkezései, amelyeknek teológiai jelentőségük különben sem igen volt, a viszonyok változása következtében, részben már Krisztus előtt megszűntek; ami pedig azokból még megmaradt, azt a politikai alakulás (Jeruzsálem és Zsidóország végpusztulása) nemsokára eltörölte. De a teokrácia sem szűnt meg teljesen, mert eszményi, szellemi alakban új életre támadt és folytatódik az Egyházban.

    Látnivaló egyrészt, hogy Krisztus méltán mondja, hogy nem oldotta föl a törvényt és a prófétákat, hanem megtartotta és beteljesítette, másrészt pedig, hogy a modern zsidók mennyire tévesen fogják föl Krisztusnak idézett szavait. Krisztus megtartotta és beteljesítette a törvényt és a prófétákat, mert az ószövetségi könyvek tartalmából megmaradt az újszövetségben: 1. a dogmatika (hitágazatok) és 2. az erkölcstan kibővítve és – amennyiben Jézus erkölcsi törvénye fölötte áll Mózes hasonló törvényének – tökéletesítve; 3. a szertartási törvény magva t.i. a benne foglalt tanok, a már megvalósult prototípusok és a folytatását képező újszövetségi kultusz; 4. a teokrácia eszményi, szellemi alakban.

    A kereszténységben tehát az egész ószövetségi vallással és törvénnyel olyasmi történt, mint a gyermekkel, mikor férfivá, a hernyóval és bábbal, mikor pillangóvá, a virággal, mikor gyümölccsé lesz: ahol az új alak mellett a régi lényeg megmarad, s az új a réginek célja, folytatása és teljesedése. Csakhogy míg a felhozott hasonlatokban a fejlődés természetes, addig a kereszténység a zsidóságból Krisztus természetfölötti élete, tanítása és a megváltás ténye által alakult ki. – Megjegyzendő, hogy az őskereszténység maga is úgy tudta és érezte a dolgot, hogy ő nem újszülött, hanem az ószövetség folytatása és az isteni ígéretek törvényes örököse, a kifejlődött és beteljesedett zsidóság, az igazi, a tökéletes és eszményi Izrael, a kivirágzott fa, míg a hitetlen zsidóság az elkorhadt faág.

    A mózesi törvénynek fentebb vázolt alaki megszűnése azonban nem egyformán és nem rögtön történt.

    A szertartási és polgári törvények megszűnése nem egyformán történt. 1. a szertartási törvények alakilag úgy megszüntek, hogy a kereszténységben már nemcsak nem köteleznek, hanem azokat megtartani nem is szabad (lex caeremonalis non tantum mortua est, sed etiam mortifera = a szertartási törvény nemcsak meghalt, hanem bűnt – halált – okozó is). A szertartási törvények egyik főcélja ugyanis az volt, hogy Krisztust, az ő életét, műveit és egyházát előképezze, ezekre előkészítsen, s a Messiás várását szóval és jelképekben kifejezze, – következőleg azokat megtartani annyi volna, mint vallani, hogy a Messiás még nem jött el s a megváltás még nem történt meg: már pedig ez a kereszténység tagadása volna. – 2. a mózesi polgári törvény a keresztényeket már nem kötelezi, – mert Krisztus ennek az erkölcsi és szertartási törvénnyel való összeforradását megszüntette, az Isten és császár ügyét különválasztotta, a vallás nemzeti jellegét eltörölte. De azért ha valamely törvényhozó jónak látná, bűn nélkül lehetne azt egészében, vagy részben újra elrendelni és megtartani (lex judicalis mortua est, sed non mortifera = a polgári törvény meghalt, de nem okoz bűnt – halált).

    A szertartási és polgári törvények alakilag nem egy csapásra, hanem fokozatosan szűntek meg. 1. Krisztus haláláig a szertartási és részben a polgári törvény még életben volt, bár betegeskedni kezdett (nec mortua erat, nec mortifera = még nem halt meg, sem bűnt – halált – okozó nem volt), vagyis akkor a törvény és az evangélium egymás mellett haladtak. Innen van, hogy Krisztus és apostolai ezeket a törvényeket megtartották, természetesen a törvényhozó szellemében s nem a farizeusi ferde magyarázat szerint. – 2. Krisztus halálával az ószövetség bevégződött és kezdetét vette az újszövetség; az előbbivel együtt: a) a szertartási törvény régi alakja is meghalt, de megtartása még nem volt tilos, hanem a zsidó-keresztényeknél (azon feltétel alatt, hogy az üdvösségre szükségesnek ne tartsák) tűrt dolog volt egészen Jeruzsálem, a teokratikus központ pusztulásáig és az evangélium elterjedéséig (mortua erat, sed nondum mortifera = meghalt, de még nem volt bűnt – halált – okozó). Jeruzsálemnek és templomának pusztulása után azonban alakilag nemcsak meghalt, hanem tiltott dolog lett (non tantum mortua erat, sed et mortifera = nemcsak meghalt, hanem halált- bűnt – okozó is); b) a mózesi polgári törvény Jeruzsálem pusztulásával szintén meghalt.

    Jogilag ugyan már akkor helyeztettek érvényen kívül, amikor Krisztus a keresztfán „Beteljesedett!” szavát kiejtette, különösen pedig akkor, amikor a Szentlélek kiáradásakor pünkösd napján az első egyházközség megalakult. Már akkor tartalomnélküli héjjá, élettelen hullává lett az „ószövetség”, amely mint minden tiszteletreméltó holttetem, még egy ideig fennamrad ugyan a halottas házban, de Jeruzsálemnek, a teokratikus központnak elpusztulása után hajdani méltóságához illő tisztelettel sírba tétetett. Szent Ágoston szellemes megjegyzése szerint „illett, hogy tisztességes temetést kapjon”. (S. Augustini epist. Ad Hieronymum nr. 16. et 20.: „decebat, út synagoga cum honore sepeliretur.”

  7. Tisztelt Bálint Úr!

    Korábban is olvastam már a cikket. Nem sokat lehetne hozzátenni. Egy észrevétel, ami nem egészen felel meg a valóságnak. A Nostra Aetate explicite nem a zsinat legfontosabb dokumentuma. Rendeltetése és a zsinati atyák szándéka szerint a „legkevésbé fontos” kategóriába tartozik. A jelentősége azáltal nő meg, hogy témáját tekintve, olyan mint Pilátus a credo-ban, továbbá, hogy a farvizén igazán erőre kaphatott a keresztény cionizmus. Érdemes azon elgondolkozni, hogy naivság volt-e a többség részéről, hogy elfogadta. Részemről sokkal hejmeresztőbb a zsinat dokumentumai között itt-ott felbukkanó gondolat az emberiség eljövendő rendjéről, „új világrendről”, a városba költöző tömegekről. Mindez 1965 környékén… Nem olvastak ezek Guenon-t?

    További erőt és kitartást kívánok nemzet- és vallásmentő munkájához

    Üdvözlettel

    Varga Tamás

  8. Találtunk egy érdekes, ehhez kapcsolódó írást itt:
    http://borbelyimre.blogspot.hu/2017/03/mikent-valt-katolikus-egyhaz-globalis.html
    Borbély Imre a közelmúltban elhunyt. Ha az írás eltűnne a világhálóról, az elmentett változatot föltesszük.

  9. Bocsanat, de

    A „zsidóság kétezer éve nem tudott megbékülni avval a gondolattal, hogy a Jézus személyében eljött Messiás nem csak a zsidóságnak, hanem minden embernek a megváltója.”

    mondat hibas és tévedésbe viszi az olvasot.

    A zsidóság nem azzal nem tud megbékülni, hogy Jézus nem csak a zsidóságnak, hanem minden embernek a megváltója ! A zsidok egész egyszerüen nem ismerik el Jézust Megvaltonak, egészen egyszerüen. Sem maguknak, sem masoknak.
    A zsidok alapvetöen a jézusi tanitasokkal nem tudnak mit kezdeni, azaz a népek (emberek) egyenlöségével Isten elött, illtve a josag parancsaval masokkal szemben : a zsidonak csak a zsido ember, mindenki mas csak allat.
    A zsido vallas illetve életérzés összeegyezhetetlen a jézusi tanitasokkal illetve a civilizalt normakkal melyek abbol erednek. Két külön vilagrol van szo melyek összeegyezhetetlenek.

    1. Bálint József

      Tisztelt Ond,
      igaza van, félreérthetően fogalmaztam. De a zsidók elutasításában benne van, hogy nekik nem kellett egy olyan Messiás, amely egyúttal másnak is a Messiása. Nekik olyan valaki kellett volna, aki fölszabadítja őket a római uralom elől. A talmudzsidó ostobaságok Jézus idejében még nem léteztek, később (a 2. századtól) jelentek meg.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük