Dr. Meszlényi Antal: Az egyház és a francia forradalom I.

 

Forrás: http://katolikus-honlap.freeweb.hu/0807/meszlenyi4.htm#4

(1-5 fejezet)

 

ELSŐ FEJEZET:
A FRANCIA FORRADALOM

Meghatározása. Racionalista eredői. A dekadencia támfalai. Az Ancien Régime-tól az anarchiáig.

Meszlényi Antal

1789. július 14-én előtör Párizs alvilágának szikrázó tekintetű sansculotte népe. A vezér: Desmoulins. Vészes hangon kiáltja: Előre! S a tömeg mint a gátattört ár hömpölyög a sikátorokból a főútvonalakra, egyenest a Bastille, a királyi börtön felé. A vad népáradat nyomán fekete füstfelhők gomolyognak az ég felé s eltorzult emberfejek emelkednek lándzsahegyekre és póznákra, mint a népítélet dermesztő példái. S mikor késő éjjel Liancourt herceg bejelenti urának, hogy Párizsban lángok csaptak fel és vér folyik, XVI. Lajos (1774-1793) elszörnyülködve rebegi: „Hogyan, hisz ez lázadás!” – „Sire, – felelte a herceg – ez nem lázadás, ez forradalom.”

Így is volt. Hiába akarja Ballanche és Buchez a nagy francia forradalmat úgy feltüntetni, mint a kereszténység szociális megújulását, Joseph de Maistrenek kell igazat adnunk, aki e vér- és értékpusztítást sátáni tettnek ítéli. Nem tagadjuk, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség kikiáltott eszméje az evangélium visszhangja, de valóraváltásuk úgy, mint azt a Contrat Social elmélete követelte és a forradalom gyakorlatilag megvalósította, egyenesen az evangélium megcsúfolása s de Maistre súlyos ítéletének az igazolása.
A forradalom politikai, társadalmi és főképpen vallási közéleti irányváltoztatást jelentett. E mellett már szociális reformjai is az utópiák világába tartoznak, amint utópista volt sugalmazójuk, Rousseau is. Az emberi természet eredeti tökéletessége, a teljes egyenlőség s a Társadalmi Szerződés egyéb alapvető tételei, mind olyan gondolatok, amelyek papíron csak megállnak valahogy, de az életbe éppen az emberi természet gyarlósága és romlottsága miatt át nem vihetők, s helyüket át kell adniok a kiegyensúlyozott társadalmi hierarchiának. S lehet-e beszélni a kereszténység nyereségéről ama sorozatos támadások után, amiket a forradalom a vallás és az Egyház ellen intézett? 1789-től egészen 1799-ig, azaz Mirabeau-tól Robespierren át egészen Barrasig nem tett mást, mint véres kézzel pusztította az Egyházat, elveit, papjait és intézményeit, hogy ezáltal eljuthasson a maga szektárius istentelenségéig.
Az ateizmus mint viharthozó, fekete felhő borult rá a forradalom egész rendszerére. Az emberi jogokat kizárólag a 18. század racionalista fiIozófiájából vezette le és valósította meg. Ennek kapcsán meg kellett buknia még az egyébként megokolt politikai megújhodásnak is. Ha eddig kifogás tárgyát alkotta a királyi abszolutizmus, most erre következett a Convent rémuralma, utána pedig a Directorium despotizmusa. Nem valósulhatott meg az egészségesebb társadalmi elrétegeződés sem, hiszen a régi arisztokrácia helyébe az ideológusok oligarchiája lépett, az ú. n. kevesek demokráciája, s ezt Taine méltán nevezhette „bíborágyon fetrengő krokodilus”-nak. No és mit mutat a hierarchia? Itt az udvari papságnak megint csak azért kellett eltűnni, hogy utána következzék az alkotmányos papság, mely azonban éppoly uszályhordója lett a forradalmi kormányoknak, akárcsak az előbbi volt a Lajos királyoknak.

E jelenségek szükségszerű következménye volt, hogy a katolikus államvallás a Taygetos sziklájára kitett nyomorék gyermekek sorsában osztozkodott. A forradalom egyenesen gyilkot rántott rá. Ha Voltaire egy évtizeddel korábban meg nem hal (1778), most kajánul örvendhetett volna, hogy mindennapi könyörgését: „tapossátok el a gyalázatost”, ennyire szószerint teljesítették! Nem volt az Egyháznak egyetlen része, amelyet gyalázatosan meg ne gyötörtek, s a katolikus vallásnak olyan elve, amit a forradalom el nem vetett volna. Maga a forradalom lett új vallássá, elindítói pedig új istenségek képét öltötték magukra s ugyanolyan hódolatot követeltek maguknak, mint hajdan Néró vagy Caligula Rómában. Elveiket szenteknek, törvényeiket sérthetetleneknek kodifikálták, s jaj volt annak, aki szembehelyezkedett velük, hiszen a guillotine kíméletlenül csapott le reá. Mourret szavai keveset mondanak azzal, hogy a forradalom új államvallást alapított. Önmaga lett új vallássá, hogy a régit helyettesítse, s a francia állam az ellenegyház szerepében kéjelgett. Látszólag és egyideig: sikerrel.

Az oltár szolgáit lemészárolta vagy száműzte, s csak a szerencsésebbek tudták életüket a búvóhelyeken vagy számkivetésben megmenteni. A templomok bezárultak, a fényes szertartások elnémultak, a dogmák eltöröltettek, de ennek ellenére az Egyház túlélte ellenségeit. Két évtizednek sem kellett elmúlnia, s az új évszázad hajnalán a tűzben és vérben megtisztult francia papság a feltámadás boldog allelujáját énekelhette és Chateaubriand: Genie du Christianisme-je lefordítva minden nyelvre, hirdette a katolicizmus újjászületését.

Amíg azonban a szél jobbra fordult, a vihar kegyetlenül tombolt s rengeteg erkölcsi és anyagi értéket temetett maga alá. Az elkövetkezendő pusztulás csírái rég belefurakodtak a francia állam és társadalom organizmusába, s Lord Chesterfield már 1753 karácsonyán így írt Párizsból: „Mindazok a jelenségek, amikkel nagy kormányváltozásokat és forradalmakat megelőzően a történelemben találkoztam, felbukkannak most s napról-napra szaporodnak Franciaországban.”
A kóros elváltozások elsősorban a gazdasági élet terén jelentkeztek. Az bizonyos, hogy a gazdasági bajoknak is részük volt a forradalom kirobbanásában, de mint kizárólagos hatóerőt Aolarddal s a pozitivista történetírással szemben kétségbe vonjuk. Ehelyett Taine-nel tartva az idealista iskolához szegődünk s elfogadjuk azt a tételt, hogy a francia forradalmat az eszmék sötét játéka robbantotta ki. Robespierre és társainak a keze nem párologhatott volna a vértől és bűntől, ha nincs Voltaire és Rousseau, ha nincsenek az enciklopédisták, s ha utat nem tör magának a racionalista filozófia.

A RACIONALIZMUS gyökérszálait természetesen nem szabad a 18. században keresnünk, mert ezek jóval korábbra mélyednek le. Első jelentkezésüket a humanizmusban s a reneszánszban találhatjuk meg, melynek stílusa átváltotta a középkor teocentrikus világnézetét az antropocentrikus világnézetre. Ez vetette ki magából a 16. század hitszakadását is, amit a történelem szebb csengéssel reformációnak nevezett el. A történelemnek eme súlyos tehertétele lassú léptekkel elvezet a 18. század racionalizmusához. A kettő közé ékelődik be az olasz, angol, holland és német szabadgondolkodók élhada. Ezek a természettudományok újabb eredményeivel s az egyéni szabadság elvével merészen hirdették az elkövetkezendő aranykort, amikor az embert nem kötik a kinyilatkoztatás, a pozitív vallások s az egyházak kölöncei, hanem tisztán józan eszére támaszkodva alakíthatja ki és élheti belső világát. Ennek alapján fejtik ki a hagyományokkal szakító, sokszor zavaros és ellentmondó világnézeti, államelméleti és társadalmi tanaikat, melyek gyakorlati kiteljesedését a forradalom vállalja magára.

A racionalista ideológia kikeltette magából a deizmust, mely első iramában még elismerte Isten létét s világteremtő tényét. De már kormányzását és gondviselését megtagadta tőle azon az alapon, hogy a világmindenségbe oltott törvények egymagukban is képesek a fizikai és erkölcsi világrend irányítására. Ide csak egy lépés kellett, hogy eljusson a görög Stoa panteizmusához és végső fokon a teljes ateizmushoz. Ez a salto mortale is megtörtént. Míg ugyanis a racionalizmust megelőző korban az angol Morus Tamás még katolikus színezéssel írja meg államregényét, az Utópiát s az olasz Campanella Napállamában védi a tiarát a koronák felett, addig az utánuk jövők teljesen eltérnek tőlük. Hobbes Leviathanja már az államot isteníti a földön s Isten vallásának csupán tömegfékező erőt tulajdonít. Nem sokban különbözik tőle Locke. Ő halványan még elismeri a kinyilatkoztatást, de igazságait az ész kritikájára bízza. Híve a vallási türelemnek, de ugyanakkor ellensége a pápaságnak. A felvilágosodás kora azonban a saját ízlésére megírt katekizmusát vallási, erkölcsi és politikai tekintetben Hume-tól kapja meg. Mivel nem hisz a metafizikában, természetes, hogy elveti a vallást és az erkölcsöt, s mindkettőt az érzelem megbízhatatlan körébe utalja. Nála Krisztus csodás működése nem más, mint merő szemfényvesztés. Még rikoltóbb Spinoza, aki Istent egyenesen le akarja taszítani trónjáról.

Az ELTÉVELYEDÉSEK sűrű köde üli meg a német filozófiát is. Metafizikája Wolfftól Kantig s racionalista vallásbölcselete Semlertől Goetheig nem más, mint a forradalom melegágya. Wolff Leibnizből kiindulva hadat üzen az összes tételes vallásoknak. Szerinte a társadalom csak földi érdekeket tűzhet ki maga elé, így az ember végcélja sem lehet Isten. Kant szintén itt köt ki. Filozófiájában az ész előtt ismeretlen fogalom az objektív igazság, minek következménye, hogy a vallás alaptételei – Isten, a lélek halhatatlansága, az örök élet tantételei – követelményei lehetnek a gyakorlati észnek, de objektív valóságuk nem bizonyítható. A dogmáknak, sőt az egész teológiának csak annyi jelentőséget tulajdonít, amennyiben támaszai az erkölcsiségnek, de csakis addig, míg az ember el nem jut „a tiszta ész vallásáig”. Ez már a legridegebb naturalizmus, mely előtt bezáródik a transzcendentális világ kapuja. Ilyen szellemi áramlásban nem lehet csodálkozni, ha Semler avval lepi meg a világot, hogy isteni sugalmazás nincs s ennek folytán a Szentírás tanai sem méltók arra, hogy az erkölcsöket szabályozzák.
De az sem meglepő, hogy Lessing a szépirodalom terén mételyezi az emberiséget, amikor a Bölcs Náthánban a vallási indifferentizmust dramatizálja, a Wolfenbütteli töredékekben pedig azt hirdeti, hogy a csoda nem létezik, Krisztus feltámadása ámítás, amint ámítók voltak apostolai, maga pedig a dicsőségkeresés fantasztája. Ezért tetszik Herdernek a dogmamentes vallás. Schiller viszont azt sajnálja, hogy a klasszikus isteneknek éppen Krisztus miatt kellett eltűnniök. Goethe pedig azzal kérkedik, hogy nem keresztény, sőt gyűlöli a kereszténységet.

A megszólaltatott néhány bábeli hangszerelés, az el nem soroltakkal együtt, még nem tudta az európai embert haláltáncra vinni. Hiányzott belőle a zenei ritmus s az élvezhető stílus, amelynek a kiformálása a franciákra várt. Az ő könnyed és sziporkázó szellemük túlságosan pótolta a formahiányt, sőt még tartalomban is adott hozzá s ezzel az Egyház-, állam- és társadalom-bontó gondolatoknak szalonképességet biztosított a felsőtízezrek palotáiban, a klubokban és társaskörökben. De a pikantériának az árát is elsősorban nekik kellett megfizetni, hiszen a kölcsönvett, de kicsiszolt ideák itt találtak a legtöbb olvasóra, következőleg itt kellett először kitermelniök a forradalom vérvirágait. Fel nem oldható felelősség terheli ezért Voltaire-t és Rousseau-t, e két különálló nagyságot, de nem kevésbé az enciklopédisták körét is, akik a racionalista problematika felfogásában és kidolgozásában Voltaire-nál és Rousseau-nál vérszegényebbek, de annál hangosabbak és merészebbek voltak. Tudománytalanságukat a gúnnyal és élccel pótolták, amihez még Mallet, Morellet és De Prodes abbék is odaadták nevüket.

Az oltárokra és trónokra végzetes volt, hogy amikor a deizmus és ateizmus ilyen élhaddal csatározott, a katolikus teológia egészen elgubbadt, sőt lassan a racionalizmus zsákutcájába tévedt. Pedig a veszély nagyságát eléggé kiélezték a pápai enciklikák, amelyek ezt a hitetlen irányt elítélték s az éberebb őrállásra figyelmeztettek. Megismételte ugyanezt uralma kezdetén VI. Pius (1775-1799) is, aki már első körlevelében rámutatott azokra a romboló hatásokra, amiket a hitetlen filozófia a vallás, az erkölcs s a társadalmi élet minden vonatkozásában kivált. De mit ért vele, mikor a trónok nem támogatták az oltárokat, sőt szolgáit is magukhoz rabszíjazták. Maga a főpapság az udvarok fényétől elkápráztatva, a pompától körülvéve, s a felvilágosultságtól félrevezetve nem vette észre, hogy parázslik alatta a tűz s engedte, hogy az államegyházi elméletek elszakítsák Rómától. Hergenroether szerint nemcsak a francia, de a német püspökök közül is sokan voltak, akik a nemzeti egyházat akarták hazájukban meghonosítani. Ez a gallikanizmus és a febronianizmus eredménye, aminek ikertestvére az osztrák-magyar birodalomban a jozefinizmus. Mindhárom áramlat a Rómától való függetlenítést tűzte ki célul.

A JOZEFINISTA EGYHÁZPOLITIKA még Mária Terézia idejében indult meg, de II. József alatt és után vált teljessé. Az utóbbi előtt Fessler vetette fel a kérdést: „Was ist der Kaiser?” S válasza: „A földi ügyekben a legfőbb fórum, aki egyedül csak Istennek felel.” József még az égieket ugyan átengedte volna az Egyháznak, de tanácsosai, mint a volteriánus Kaunitz, a janzenista Van Swieten, Sonnenfels és Rautenstrauch bencés apát már ezektől is megfosztotta. Kaunitz igyekezett urával az államegyházat megvalósíttatni, ahol az Egyházat a politikai közigazgatás egyik ágának tekintette. A pápa hatalmát csupán a dogmatikai kérdésekre korlátozta, de azzal a megszorítással, hogy dogmának csak az tekinthető, ami Istentől s nem a pápáktól származik. Ily felfogásban nem meglepő, ha egész sereg egyházi intézmény elsatnyult, szerzetesrendek oszlottak fel, s a hitközöny, a hitetlenség hatalmas sugarakban terjedt szét.
Elriasztó példái ennek a rengeteg pamflet, mely német és magyar fordításban megjelenhetett, ugyanígy az emsi pontok, a pistoiai zsinat határozatai, melyek mind a pápai tekintély és joghatóság ellen irányultak. VI. Pius ezt látva Bécsbe utazott, hogy visszatartsa a császárt veszedelmes újításaitól, de ez neki éppúgy nem sikerült, mint annak a néhány derék belga, osztrák és magyar főpapnak, akik nem hallgatták el rosszallásukat. A pápa nem tehetett mást, mint elítélte e veszedelmes irányt, a pistoiai zsinat végzéseit pedig az Auctorem fidei című bullájával külön is kárhoztatta.

Az államegyházi rendszer nagy mértékben megbontotta a papság sorait s a helyett, hogy egyetemlegesen küzdött volna egyházának elveiért, egyszerűen meghódolt kora egyház- és vallásellenes divatjának. Ennek bélyege verődik ki még a teológián is, amely Löwentől Páviáig, Luxemburgtól Pozsonyig a deizmus elmosódási folyamatát tünteti fel.

Megértjük tehát Herdert, amikor az Egyházat régi romhoz hasonlította, ahol az új életnek nincs mit keresnie.
A bomlás penészvirágai még dúsabban verődtek ki a francia katolicizmuson, amelyet már a forradalmat megelőzően kikezdett a gallikanizmus és janzenizmus. Nagy hiba, hogy az Ancien Régime a gazdag stallumokat csak az arisztokrata sarjaknak osztogatta. Ez a társadalmi réteg pedig romlott volt, akárcsak a Lajosok egész udvara. S Massillon hiába intett, hogy az Egyháznak nem nagy nevekre, hanem nagy erényekre van szüksége, ennek ellenére az 1788. évi királyi Almanach olyan neveket is felsorol az érseki és püspöki méltóságokban, mint Rohan bíboros, Lomenie, La Rochefoucault, Talleyrand stb. Javadalmaik óriási jövedelmet biztosítottak, hiszen egyik-másik főpapnak évi bevétele 100-400.000 livres között mozgott. S ebből vajmi kevés jutott egyházi, iskolai és szociális célokra. Du Tillet, Orange püspökét kevesen követték a noblesse oblige elvének követésében. A legtöbbnek anyagi erejét a költséges udvari életmód annyira felemésztette, hogy örülhetett, ha nem jutott Rohan sorsára, akinek a nevét az ú. n. „nyakék-pör” dicstelensége feketítette be.

A francia főpapság nagy mértékben felelős, hogy a volteriánus szellem oly végzetesen elöntő hullámokat gyűrűzhetett egybe. Tett és vett ellene, de nem sokat. XV. Lajost (1715-1774) rávette, hogy az Enciklopédiát tiltsa el a megjelenéstől, azonban Le Breton mégis csak kiadhatta. Pásztorleveleiben is óvta papjait és híveit a hitetlen és felforgató nyomdatermékek olvasásától, de ezek hangja annyira színtelen és tartalma oly üres volt, hogy a jóra indítani, a rossztól visszatartani alig tudott. Egyébként a pásztorlevelekkel ki is merült a papsággal és néppel való közössége, mert az egyházkormányzat egyéb feladatait vikáriusaira bízta. A két előbbi szét is hullott, mint az oldott kéve.
Az alsópapságnak súlyos anyagi nehézségekkel kellett küszködnie, hiszen évi jövedelme nem volt több 800-1500 franknál. A nép hasonlóképen nyögött a mérhetetlen adók terhe alatt. Övé volt ugyan az ország földbirtokának a 3/5-e, de a terhek 5/5-e is, mivel a 2/5 birtok arisztokráciája és főpapsága nem adózott. Az igazságtalan rendszer megkövesítette szívét s így a vasárnapi prédikáció és katekézis még akkor is nehezen talált volna utat hozzá, ha az történetesen – mint kellett volna – az evangélium nyelvén Isten országáról szól.

S mit mutat a francia szerzetesrendek hatalmas hálózata? Szintén sivárságot! A hierarchia szellemi és lelki frontja a kolostorokban is meggyengült azóta, hogy XIV. Kelemen pápa a Dominus ac Redemptor című brévéje (1773) eltörölte a jezsuita rendet s ezzel a legbátrabb és legképzettebb hadosztályától fosztotta meg az Egyházat. Nélkülük a forradalmi szellem betolakodott a kolostorokba is, ami annál könnyebben ment, hisz a rendfőnökök szintén távol szerzeteseiktől, Párizs és Versailles fényében sütkéreztek.

Ez a szellem eredményezte, hogy a forradalom hajnalán a francia papság világi és szerzetesi rétege nagyrészt már nem szent Bemát, Aquinói Tamás, Liguori Alfonz és De Paul Vince papsága volt, hanem Rousseau-é és Voltaire-é. Ami világosságot a nagy elődök a hit és erkölcs s a keresztény tudomány terén kigyújtottak, azt ők a racionalizmus kormos oltogatójával elsötétítették. A Sorbonne sem esküdött már a régi tudós és szent magiszterek hagyományaira, hanem a modem haladás prófétáira, akiknek Isten helyett a népfelség, a tiara és korona helyett a jakobinusok csörgő sapkája kellett. De mindezzel Franciaország elérte azt a kétes gloire-t, hogy az Egyház leghívebb leányából a forradalom perditája lett.

Mindennek, amit a francia állam és társadalom szerkezetének mélyén XIV. Lajos királysága, majd az utána következő régensség és XV. Lajos uralma előkészítettek, tragikus végkifejletét XVI. Lajosnak (1774-1793) kellett látnia. Amikor a trónra lépett, mindössze húszéves volt. Egyénisége sokkal gyengébb, akarata ernyedtebb volt, semhogy az örökségül rámaradt kérdésekkel meg tudott volna birkózni. Tanácsosai nagyrészt a régi világot képviselték s közülük egyik-másik, mint pl. a pénzügyek legfőbb őre, Lomenié érsek olyan gyűlöletet váltott ki maga iránt, hogy már az első forrongások nyilvánosan megégették papírmasé-szobrát. A nagyszerű pénzügyi technikus, Turgot egyelőre költségvetési kérdésnek látta a rezsim belső, erkölcsi bajait s a kiadások helyes csökkentésével akart gyógyítani, de sem a notablek tanácsa, sem a királyi hitves, Maria Antoinette nem tudtak lemondani azokról az életformákról, amelyek milliók adóját emésztették fel s az állam legális jövedelmeit az uralkodóház, az udvar, azonkívül egyes kiváltságos osztályok személyi jövedelmeivé tették. Turgot ebbe a mérsékelt tervbe is belebukott, még inkább utódja Necker, aki már alkotmányváltozást kívánt, a rendiség lebontását.
A közélet pedig tovább romlott és poshadt.

1788-ban már oly sötétek voltak a francia pénzviszonyok, hogy XVI. Lajos a következő év május elejére összehívta a rendek 1614 óta szünetelő gyűlését: ezen a tiers état, vagyis a papság és a nemesség 300-300, a nép 600 képviselővel szerepelt. A választási kampány nagy erővel indult meg s radikális törekvéseit eléggé kifejezi a rousseau-ista abbé, Sieyes programja, amely a harmadik rend fontosságát ekként határozta meg: „Micsoda a harmadik rend? Minden! Mi volt az eddigi kormányformákban? Semmi! S mi a célunk? Hogy valamivé legyen!”
A választás megtörtént s a rendek gyűlése május 4-én megnyílhatott. A francia feudalizmus még egyszer és utoljára megcsillogtatta fényét, s utána helyét átadta a harmadik rendnek. Ennek képviselői már most farkasszemmel néztek a nemesekre és papokra, de az alsópapság 208 tagja is ugyancsak komoran a lila talárokra. Sieyes már június 17-én kijelentette, hogy ők, a nincstelenek képviselik a nemzet 98 %-át, következőleg ne rendi, hanem nemzetgyűléssé alakuljanak át. Ez volt az új politika első hadüzenete.
A második Mirabeau grófé, aki ellenállt a háromkamarás rendszernek s a király feloszlató végzésére azzal felelt, hogy nincs az az erő, amely őt és elvtársait eltávolíthatná. Együtt maradnak s nem távoznak addig, míg az államnak alkotmányt nem adnak. A disszidensek erre átalakultak alkotmányos gyűléssé s ezt a király Necker tanácsára kénytelen volt jóváhagyni. Igaz, hogy tanácsáért Neckert hamarosan elbocsátotta s a rend fenntartására 30.000 katonát mozgósított Párizs alá, de az elégedetlenek erre Desmoulins vezetésével elfoglalták a párizsi városházát, a régi hatóságokat eltávolították s helyükbe az új idők új embereit állították. A rombolásnak esett áldozatul a szent Lázár-kolostor, ahonnan a kenyérosztó és betegápoló lazaristákat kiverték s vandálmódon elpusztítottak mindent. Július 14-én bekövetkezett a Bastille ostroma és felgyújtása, ami jeladás volt a vidék számára is. A csőcselék derekasan kitett magáért, mert alig volt kolostor, apátság és várkastély, amit meg ne támadott és ki ne fosztott volna; számos pap és szerzetes e banditizmusban lelte halálát.

A rablást és vérontást a király Necker visszahívásával s a csapatok visszarendelésével akarta megszüntetni, de már késő volt. A királyság belső ereje összeomlott, felette a rendeké bontakozott ki. Augusztus 4-én megszűntek a rendi előjogok, hercegek, grófok, bárók, érsekek, püspökök és apátok versenyeztek egymással, hogy lemondjanak privilégiumaikról; így került a sor a papi tized eltörlésére. Itt különös, hogy éppen az a Sieyes, aki a népet tartotta mindennek, nem akart áldozatot hozni népe javára. Mirabeau szemére is vetette: „Kedves abbém, ön szabadjára engedte az ökröt s most fél és panaszkodik, hogy szarvaival fel akarja öklelni?”
De Sieyes ellenére is sodort az ár. Juigné, Párizs érseke kijelentette: „A francia papság letette tizedét az igazságos és nagylelkű nemzet kezébe s nem kételkedik, hogy a nemzetgyűlés méltóképen gondoskodik róla s ő szent hivatását továbbra is méltóképen teljesítheti.” Ez a reménye azonban éppúgy szertefoszlott, mint később az 1848-as magyar papságé, mely tizedéért csupán „a nemzeti becsület védőpajzsának” szépen hangzó szólamát kapta meg, de nem többet.

Mindenekelőtt magának a papságnak magatartásában ébredtek fel a gallikanizmus legerősebb hagyományai. Gregoire pl. simoniának tartotta a pápai megerősítésekért és felmentésekért járó taxák kifizetését Rómának s azt javasolta, hogy a nemzetgyűlés tiltsa el ezeket. Camus ezen fellelkesedve egészen feleslegesnek tartotta, hogy a francia főpapok kinevezését a pápa erősítse meg. Szerinte a püspökökét megerősítheti a metropolita, ezét pedig a nemzeti zsinat. Mindkét javaslatot elfogadták; a francia gallikanizmus sohasem rokonszenvezett a pápai főhatósággal, a forradalom pedig elég erősnek érezte magát, hogy végleg leszámoljon vele, még inkább akkor, amikor a forradalom már megsemmisítette magát a királyságot.
MÁSODIK FEJEZET:
AZ EGYHÁZ LAICIZÁLÁSA

A szekularizáció. A szerzetesrendek eltörlése. A nemzeti egyház. Róma és Párizs harca. A hierarchia kettéhasítása.

A forradalmi alkotmányozó nemzetgyűlés korántsem mondta ki az utolsó szót, amikor először nyirbálta meg az Egyház jogkörét; az igazi rombolás csak ezután következett. Mindazért, ami történt – s aminek terhével majdnem az egész 19. századon át kellett viaskodnia az Egyháznak a liberális állammal – a felelősség a nemzetgyűlés ú. n. egyházi bizottságára nehezedik, amelynek szellemi irányítói Durand, Lanjuinis, Treilhard és Martineau voltak. Ők lettek a forradalom új kánonistái; és ahogy középkori elődeik az Egyházat a királyi hatalomnak, ők a polgárság vezette államnak akarták alávetni. Törekvésük dühös támogatókat nyert a párizsi jakobinus klubban és ennek vidéki fiókjaiban. E forradalmi klubokba sereglett állástalan színészek, újságírók, ügyvédek, orvosok és tanárok kizárólag a régi rendszer támaszaként tekintettek az Egyházra, s nyilvános előadásaiknál a karzatokon és agitációs beszédeiknél az utcán a lázadó csőcselék természetesen egyetértett velük. De nem ellenkezett a nemzetgyűlés sem, mikor tagjai és árnyalatai lassanként és tisztán a radikálisokra cserélődtek ki. Az Egyháznak pedig az uralomra jutott politikai irány együttfutói között kellett látnia saját abbéit, sőt Talleyrand vezetésével még néhány püspökét is. Közülük egyesek csak akkor kaptak észhez, mikor Marat, Danton és Robespierre rémuralmát hozták el azok, akikhez csatlakoztak, s a forradalom hullahegyeken járt.

A támadás – mint általában mindig – először az Egyház anyagi alapjai ellen irányult. A francia egyház vagyona már az Ancien Régime számára olyan valami volt, amit csökkenteni kívántak. Az állam már 1749-ben eltiltotta a holtkézi birtokok növelését. Turgot pedig felállította azt az elméletet, hogy az állam jogosan rendelkezhetik az alapítványi javak felett, a forradalmi Raynal abbé pedig egyenesen az állam tulajdonának kívánt látni minden egyházi birtokot. A szekularizációnak ők az elméleti megalapozói, hiszen Mirabeau és társai, amikor rátették kezüket az egyházi javadalmakra, nem tettek mást, mint gyakorlatilag is megvalósították ezeket az elméleteket.

A forradalomnak már első két éve költségesebb volt, mint amilyen a háború. Necker annakidején még csak egy milliárdban jelölte meg azt az összeget, amelyet az Ancien Régime mint pénzbeli terhet az egész 18. század folyamán felhalmozott, Mirabeau 1789. október 10-én már másfél milliárdról kellett hogy beszéljen; a többlet a forradalom eredménye volt. Juigné érsek felajánlotta az államháztartás rendbehozatalára az Egyház összes nélkülözhető aranyát és ezüstjét, Boisgelin Aux-i érsek pedig 400 millióért vállalt kezességet, csakhogy a szekularizációt kikerülhesse. A forradalom vezérkara úgy tudta, hogy az egyházi vagyon 3 milliárdot ér, minek fordultak volna ők kegyes adományokhoz, mikor Raynal abbé szerint az összes egyházi javak az államot illették meg.
Elvételükre Talleyrand, Autun püspöke biztatta a nemzetgyűlést. Boisgelin érsek megkísérelte megmagyarázni neki, hogy az Egyház vagyona nem papi öncélokat szolgál, hanem a papság megélhetésén felül mindenekelőtt az intézmények fenntartását. A nemzetgyűlésben Mirabeau megnyugtatta az érseket, hogy mindama célokról, amiket ezek szolgálnak, ezentúl majd a kormány gondoskodik, a papság megélhetéséről is; a lelkipásztoroknak legalább évi 1200 frankot fizet. Chapelier Rennes követe viszont feleslegesnek tartott minden magyarázkodást: a privilégiumok eltörlése megtörtént, tehát a papság sem tarthatja meg vagyonát, mert ezzel továbbra is külön rend lenne az államban, ami a jogegyenlőséget borítaná fel.
Maury abbé ezt álokoskodásnak tartotta s az érvek hosszú sorával bizonyítgatta az Egyház vagyonjogi képességét és azt, hogy tulajdonjog nélkül lehetetlenség szabadságról beszélni, holott a szabadság a forradalmi gondolat alappillére. Nem hitt Mirabeau ígéreteinek sem, Talleyrandnak pedig szemére vetette, hogy kétszínű játékot űz, mert míg perigordi apát korában szentnek és sérthetetlennek hirdette az egyházi vagyont, most mint püspök, közprédának akarja odadobni. De figyelmeztette összes képviselőtársait, hogy jól fontolják meg lépésük következményét, mert példájuk követőkre talál s rövidesen elkövetkezik az idő, amikor őket is éppen úgy megrabolják, amint ők szándékoznak most az Egyházat. Intése nem használt. A Versaillesből Párizsba költözött nemzetgyűlés nagy többsége 1789. november 2-án megszavazta Talleyrand indítványát és kimondta, hogy a katolikus Egyház javait – a protestáns felekezetekét érintetlenül hagyva – az állam veszi kezelésbe s ugyancsak ő gondoskodik a kultuszkiadásokról s a papság fizetéséről. Boisgelin érsek lemondóan jegyezte meg erre, hogy a klérus ügye elveszett.

1789. november 19-től egészen 1793. március 19-ig a legdurvább szekularizáció dühöngése szakadt a francia egyházra. A nemzetgyűlés az elidegenített oltár- és korona-javak terhére 400 milliós értékben öt %-os kötvényeket bocsátott ki, az ú. n. assignátákat. Necker ellenezte ezt, de Mirabeau mellette volt, s míg Necker elvesztette népszerűségét és valósággal menekülnie kellett Franciaországból, Mirabeau népszerűsége és befolyása mindenki másnak fölébe nőtt. Ellenzéke már nem is akadt: a jobboldali lassan az emigrációba szivárgott ki, a radikális pártárnyalatok pedig amúgy is az Egyház ellen voltak. Sorra szavazták meg, hogy az egyházi birtokok kezelését az egyes departementek és kerületek vegyék át, valamint azt, hogy a templomok, kollégiumok, szemináriumok és kórházak kivételével az Egyház tulajdonában lévő összes ingatlan vagyontárgyakat áruba kell bocsátani.
A hirtelen piacra került óriási földterületek fantasztikus mértékben lenyomták a földárakat és összezavarták a gazdasági helyzetet, azonkívül a föld nem is a nép, hanem a vagyonos polgárság kezébe került; ekkor kezdett földet szerezni Franciaországban is a zsidóság, de bőségesen jutott az összeíró és végrehajtó közegeknek is.

Mirabeau, aki köré Franciaország politikája fonódott, nem jelentett szabatosan körvonalazott programot, csak a demokrácia lángeszű demagógját, akinek azonban kétségtelen érzéke volt a legbonyolultabb politikai helyzetek felett való uralomra. Nem lehetetlen, hogy sikerrel kísérelte volna meg a királyi hatalom köré középpontosítani az új rendszer még alaktalan politikai erőit, de meghalt. Hamvai a Panteonná átalakított Szent Genovéva templomába kerülhettek, míg Robespierre irigy féltékenysége szét nem szóratta őket éppúgy, ahogyan Mirabeau a francia egyház földi vagyonát. Elmúlása után tovább folytatódott a másfélezeréves francia kereszténység roppant örökségének szétszórása, eladták a püspöki palotákat, a szemináriumokat, a kolostorokat, utánuk a kiszemelt templomokat, egyházi kincseket és felszereléseket, végül már a kórházakat is.

A francia egyház birtokai idegen kezekbe kerültek; templomai kaszinókká, magazinokká és színházakká alakultak át. Az apátsági monostorok és püspöki paloták új urak várkastélyaivá lettek s a rengeteg műkincs és kegytárgy a rablott jószágok sorsában osztozkodott s a műkereskedők boltjait gazdagította, akárcsak kevéssel azelőtt nálunk, amikor II. József eltörölte szerzetesrendjeinket. Az ily eljárásról elmondhatta Minitier püspök: szolgaságba süllyedt az Egyház, papjai pedig az állam fizetett szolgáinak sorsára kerültek.

Közülük, akik azt hitték, hogy most már gondtalanul élhetik világukat, nagyon csalódtak, hiszen még a lelkipásztorok is a megígért 1200 frankot késedelmesen, majd csökkentve kapták, 1795-ben pedig a kormány végleg beszüntette. Kegyetlen jövő várt rájuk. Sajnos, nem akadt, aki ezek érdekében hathatósan el tudott volna járni. Amíg a diplomáciai viszony meg nem szakadt, VI. Pius a várakozás álláspontjára helyezkedett s legfeljebb atyai szeretettel kérte Franciaországot, hogy ne rohanjon vesztébe. De hiába, hiszen Dugnani párizsi nunciusát jóformán meg sem hallgatták. A forradalmárok előtt a pápa megszűnt a világegyház feje lenni s személyét nem becsülték többre, mint bármely más püspökét. S ha Franciaország bíboros követét, Bernist egyideig még Rómában felejtették, az ő hatásköre csupán arra terjedhetett ki, hogy a befejezett tényeket jelentse a Szentszéknek. A pápa XVI. Lajosra sem támaszkodhatott, hiszen a guillotine készen állt, hogy bármely pillanatban nyakát szegje, ha szembefordul a forradalom intézkedéseivel. A pápa szíve mélyéig szánta sorsát, de szentesítéseit még így sem helyeselhette s így a szerencsétlen király két világnézet malomköve között őrlődött, de vele együtt mállott szét a hierarchia is.

Nem lett volna teljes a szekularizáció, ha a vesztesek listáján nem szerepeltek volna külön és egészen súlyos tételekkel a szerzetesrendek. A nemzetgyűlés 1790. február 13-án mintegy 4000 kolostort s 60.000 férfi és női szerzetest érintve törölt el minden fogadalmat és oszlatta fel az összes szerzetházakat. A nemzetgyűlés előtt ott volt a Párizs melletti Szent Márton monostor 13 bencésének nyilatkozata, melynek értelmében készek voltak évi 1500 livres nyugdíj ellenében apátsági javaikat az államnak kiszolgáltatni, fogadalmukat megszűntnek jelenteni ki és úgy élni, mint bármely más szabad francia polgár.
Szereplésük nem áll elszigetelten, különösen a férfi szerzetházak elvilágiasodását eléggé előmozdította a korábbi gallikán állam politika, amely különböző rendeleteivel meglazította a rendi regulákat, elmosta az eredeti célkitűzéseket; így egészen természetes, hogy a forradalom eseményeinek nyugtalansága átcsapott az elvilágiasodott életű kolostorok falain, s közülük nem egyből érkeztek a nemzetgyűléshez memorandumok a kérdés rendezésére.

A nemzetgyűlés hajlandó volt erre, de tévedett, mikor azzal szerette volna magát igazolni, hogy a szerzetesek között sok konkoly feketéllett, mert azért aranylott ott a tiszta búza is. Példáját adták ennek a Marolles apátság bencései, akik viszont a szentmártoniakkal ellentétben odanyilatkoztak, hogy abban az életformában akarnak élni, sőt ha kell, meghalni, melyet szabadon választottak. S minél vastagabb falak választották el őket a világ szellemétől, mint pl. a kapucinusokat, trappistákat és karthauziakat, annál nyomatékosabban jutott kifejezésre a kolostor imádságos magányának a szeretete. Az apácák pedig még a férfiakat is megszégyenítették felemelő heroizmusukkal. Kevés kivétellel készek voltak inkább a halált választani, mint Istennek tett fogadalmukat megszegni. De mit törődött ezekkel a nemzetgyűlés, mikor Treilhard és társai fejükbe vették, hogy véget vetnek a szerzetesi intézménynek.

A kérdés gyors elintézésére az egyházi bizottság 15 fős számát kétszeresére emelték, de eleve úgy, hogy a többséget a radikális világnézet hívei alkossák. De egyébként is az volt a vélemény, hogy az Egyház volt a régi rezsim minden bűnének vádlottja, s alapjában véve vita nélkül fogadták el azt a tervet, hogy a nemzetgyűlés törölje el a fogadalmakat, oszlassa fel az összes szerzetesházakat s a szekularizált rendtagokat részesítse nyugdíjban. A nemzetgyűlés azonban nem hagyta szó nélkül a bizottság munkáját, a javaslat itt legalább elvi ellenzékre talált.
Bonal és La Fare püspökök próbálták megvédeni a szerzetesség megtámadott intézményét, amelyben a forradalom zilált pénzügyi viszonyait rendezni kívánók csak a felosztásra és értékesítésre váró anyagi javakat látták. A nemzetgyűlés valóban mint ilyent látta a szerzetesség intézményét s a forradalmi irány fenntartását kívánó koalíciója is ebből a szempontból ítélte meg: a szerzetesi vagyon a forradalom financiáinak további rendezéséhez kellett – viszont a szerzetesség megszüntetését eszmei alappal kívánta megokolni.
Az a néhány szónok, aki a szerzetességnek mint intézménynek védelmében szót emelt, tulajdonképpen hiába és feleslegesen döngette a javaslat érveit, amelyek mögött nem volt kimondva az igazi cél. A forradalmi pártkonglomerátum viszont a felindulás valóságos orkánjával fogadta a javaslat ellen való érvelést s egyértelműleg a szerzetesrendek feloszlatását követelte. Barnave egyszerűen minden ígéret és kárpótlás nélkül akarta feloszlattatni a szerzetházakat, Garat pedig azzal érvelt, hogy a szabadság Istennek a legszebb ajándéka és ezt az Egyház nem törheti bele a megkötöttség örök bilincseibe. Egyébként a vita mindössze két és fél óráig folyt, az eredmény természetesen az lett, hogy a nemzetgyűlés kimondta, miszerint a francia állam nem ismeri el többé a szerzetesi fogadalmakat s ezeket nem csak a jövőre, de a múltra nézve is megszűntnek tekinti. Mindkét nembeli rendtagok szabadon elhagyhatják kolostoraikat, s akik ezt önként megteszik, évi 700-1200 livres nyugdíjban részesülnek. A törvény azonnal életbe lépett és a forradalom sietett birtokába venni az egyes házakat és rendi vagyonokat. Annyit megtett, hogy a rendek elöregedett és tehetetlen tagjai részére fenntartott egy-egy házat, de oly kikötéssel, hogy hátralevő életüket minden szerzetesi forma nélkül élik le. A többiek elszéledtek. A lazábbak közül sokan szegődtek a forradalom szolgálatába, azok, akik előrelátták az események fordulatait, részben külföldre menekültek, részben rokonaiknál és ismerőseiknél húzódtak meg.

A forradalom egyházpolitikájában ezután nyíltan felemelkedett a gallikán hagyományok igézete, a nemzeti egyháznak az a kísértése, amely korszakról-korszakra ott lebegett Franciaország felett s magában a francia hierarchiában és papságban is megvolt hagyományának töretlen vonala. Csak az Egyház végtelen óvatosságán és türelmén s a 16. századi nagy hitszakadásban szerzett tapasztalatain múlott, hogy a hierarchikus jogrend teljes felborításának ez a kísérlete s a papságnak az ú. n. polgári alkotmányba való belekényszerítése nem lett skizmává vagy eretnekséggé.
Pedig gondolati alapjai nyíltan skizmatikusak voltak. Az volt a cél, hogy a francia egyházat kiszabadítsák a római pápa joghatósága alól, nemzeti jelleget adjanak neki s mint ilyen morális támasza és fenntartója legyen az új politikai irányzatnak. A nemzeti egyház előkészítő munkálatait vezető kör egyik tagja, Martineau nyugodt lelkiismerettel jelentette ki, hogy munkájuk az őskeresztény Egyház fegyelmét fogja visszaállítani. Ő készítette el a papság alkotmányát, míg szolgálati szabályzatát Expilly abbé, amiért jutalmul az alkotmányos püspökök közé emelkedhetett. Végül Durand az egyházi alapok s a patronátus kérdését oldotta meg.
Kiindulópontjuk az állam teljes szuverenitása volt, amelynél fogva az állam önhatalmúlag szabályozhatja az egyházi életet. Elgondolásuk szerint csak azokat a papi állásokat szükséges meghagyni, amelyek a nép oktatására és lelki szükségleteinek kielégítésére szolgálnak, a többieket el kell törölni, mindenekelőtt a nem lelkipásztori rendeltetésű benefíciumokat, a kanonoki és egyéb javadalmakat nyújtó stallumokat. Kívánatosnak tartották az egyházszerkezetnek látszólag ideális, de valójában politikai célokat szolgáló demokratizálását s hivatkoztak az első keresztény századokban dívó szokásra, amely szerint a nép választotta meg püspökeit, s ezek is csak azokat szentelhették papokká, akiket a hívők közössége kívánt. Ezután a francia nép is így válassza meg lelkipásztorait. Így lesznek ők a nép barátjai, akik megérdemlik, hogy a nemzet ne csak akkor gondoskodjék róluk, mikor még munkaképesek, hanem azután is, ha már a munkából kidőltek.

Ily beállítással kétségtelennek látszott, hogy a nemzetgyűlés ezt a tervet is megszavazza. Treilhard az 1790. május 29-én megindult általános vitában azt bizonyította, hogy amennyiben az államhatalom bizonyos reformot szükségesnek lát, annak keresztülvitelét nem akadályozhatja meg senki sem, az állam intézkedési joga még a vallásra is kiterjed. A javaslat másik támogatója, Camus ügyvédi rabulisztikával bizonyította, hogy a nemzet egyetemét képviselő Conventnek megvan a joga, hogy a vallást megváltoztassa, bár ők ezt nem teszik, mert lelkiismeretfurdalás nélkül nem tudnák vallásukat elhagyni.
Nagyon kevesen voltak, akik nyíltan vagy óvatosan a javaslat mögött meghúzódó okokat és célokat tagadni merték. Boisgelin érsek nem tagadta, hogy voltak hibák, elismerte, hogy ezek kiküszöbölésére helyes lenne az Egyház eredeti tisztaságát visszaállítani, viszont kétségbe vonta, hogy erre a feladatra akár a világi hatóság, akár pedig a király lenne az illetékes. Rámutatott, hogy Krisztus nem ezeket bízta meg szent missziójának a folytatásával, hanem az apostolokat és ezek utódait, akiknek lelki ügyekben a világi hatóságok és királyok egyaránt engedelmességgel tartoznak. Amikor tehát ilyen mélyreható reformokról van szó, szükséges az ő tanácsaikat kikérni és azokat követni. Még világosabban kifejtette ezt Goulard abbé, amikor azt ajánlotta a nemzetgyűlésnek, hogy a tervezetet küldje el a király a pápának felülvizsgálás végett, mert különben a skizma kikerülhetetlen. A vita most már átcsúszott elvi térre s a javaslat védelmezői közül többen éppen az Egyház egész mivoltának valóságát és igazságát kezdték támadni.
Robespierre, Rousseau Contrat social-jára támaszkodva érvelt amellett, hogy semmi jelentősége sincs a papság lelki feladatainak, s csak annyiban van létjogosultságuk, amennyi hasznot hajtanak a társadalmi szükségletnek. Értette ezalatt a családalapítás kötelezettségét is.

1790. május 31-én befejeződött az általános vita s mielőtt megkezdődött volna a részleges tárgyalás, Bonal, Clermont püspöke a nemzetgyűlés józanságára hivatkozva még egyszer kérte, hogy fogadják el Boisgelin érsek javaslatát s a kérdést előbb legalább az összehívandó nemzeti zsinattal tárgyaltassák le, mert különben nem teremt közmegnyugvást. Egy másik csoport nevében Guégan abbé újból hangoztatta, hogy a gallikán egyház szabadsága mellett vegyék tekintetbe a szent kánonok előírásait is. Ha hinni lehet Durandnak, az egyházi bizottság hajlandó lett volna ezt elfogadni, de az újból közbelépő Camus dialektikájával felborított minden józan megegyezést. Érvei közé bőven merített az evangéliumokból, a trienti zsinat határozataiból, nemkülönben a Pontifikáléból s ezek egyoldalú felsorakoztatásával hangoztatta, hogy az Egyháznak a jelen kérdés megoldásában nem lehet szava. Elismerte, hogy az ordo a kizárólagos forrása az egész világra szóló papi és püspöki joghatóságnak s csupán a jó rend kívánja meg, hogy ez mégis határok közé szoruljon. De ki illetékes erre? Szerinte nem az Egyház, hanem az állam, mivel az előbbinek nincsenek területi határai, az utóbbinak pedig igen, s ezeken belül korlátlan hatalommal rendelkezik. Ha tehát az Egyház elvileg magának követeli is a lelki joghatóságot, gyakorlatilag csak az állam valósíthatja meg. Ha a nemzetgyűlés nem félt volna az igazságtól, Camusnak csattanós cáfolatot adhatott volna. Ámde ennek lehurrogása már szokássá vált, éppen ezért az ellenzék elhallgatott, csupán annyit jegyzett meg, hogy a képviselők illetéktelenek az egyházi reformok bevezetésére s ezzel otthagyta az üléstermet. Ezzel még inkább a malmukra hajtotta a vizet, amelynek eredménye az volt, hogy július 12-én nehézség nélkül megszavazták a nemzeti egyházat.
Nemzeti jellegét abban domborították ki, hogy idegen püspök vagy metropolita többé nem gyakorolhat joghatóságot a francia katolicizmus felett. Ha kifejezetten nem is említették a pápát, de az idegen értelmező mégis csak reá vonatkozott, hiszen Lanjuinais többször utalt rá, de csak a „római” püspök kitétellel. Camus pedig felvetette a kérdést: mi a pápa? S felelete ez volt: püspök, Krisztus szolgája, mint a többi, akinek a hatósága a római egyházmegyére terjed ki, éppen ezért itt az ideje, hogy a francia egyház megszabaduljon szolgaságából. Az új püspökök a nemzeti egyház alkotmánya szerint többé nem fordulhattak hozzá megerősítésért, s ha mégis bejelentették megválasztásukat, ez nem jelentett többet, mint hogy a hitegységet meg akarták vele őrizni.

Eddig Franciaországnak 18 érseksége és 108 püspöksége volt. Ez a szám most a 83 departementnak megfelelően leapadt 10 érsekségre és 73 püspökségre, a többi pedig töröltetett. A leendő főpásztorokat és plébánosokat a nép választotta, ugyanúgy, mint a képviselőket és a tisztviselőket. S a választók névjegyzékéből hiába akarta Gregoire abbé kirekeszteni a nem-katolikusokat, ezt a kiváltságot megkapták a másvallásúak is. Egyébként a nemzetgyűlés az államra ruházta a Szentszék eddigi jogait. Ez lett a legfőbb bírói fórum, ahová a papságnak nézeteltérése esetén fellebbezni kellett, s annyira alárendelt viszonyba került, hogy pl. a püspök vagy plébános még székhelyét sem hagyhatta el 15 napon túl a megyei, illetve járási direktórium engedélye nélkül. S hogy az állami joghatóság teljes legyen, a püspököknek, mielőtt az érsek felszentelte volna őket, a plébánosoknak pedig a püspök által történt megerősítésük után esküvel kellett megfogadniuk, hogy gondosan őrködnek híveik felett, a nemzethez, törvényekhez s a királyhoz hűségesek maradnak s a polgári alkotmányt minden erejükkel fenntartják.

De számíthatott-e a forradalmi alkotmány a papságra, mikor ennek jogait ennyire megnyirbálta? Az eddigiek azt mutatták, hogy nem egészen, a továbbiak pedig még élesebb ellenállást váltottak ki. Ennek előszele megcsapta a nemzetgyűlést már az utolsó napon, amikor Target képviselő azt indítványozta, hogy július 14-én, a Mars-mezei szövetség ünnepén kivétel nélkül mindenki tegye le a hűségesküt. Bonal püspök tiltakozott ellene, kijelentvén, hogy nagyon jól tudja, mivel tartozik Istennek s mivel a császárnak, s az előbbit nem hajlandó megrövidíteni az utóbbi kedvéért. Felfogása igen sok pap helyeslésével találkozott s bizony szép számmal akadtak, akik kedvetlenül vettek részt azon a Te Deum-os misén, amit az antik-motívumokkal feldíszített „haza oltárán” Talleyrand pontifikált, s elcsuklott hangjuk, mikor a félárbocra engedett zászlóerdő előtt kinyílt a 300.000 ajak, hogy elmondja az új alkotmány „Esküszöm” igéit. Az ilyenek Róma felé tekintettek s onnan várták az utasítást.

A pápai diplomácia mindeddig mintha passzívnak mutatkozott volna a Párizsban lejátszódott jelenségekkel szemben. Pedig a kúriában jól látták, miről van szó. VI. Pius az 1790. március 29-én tartott titkos konzisztóriumon szerencsétlennek nevezte önmagát, akinek eddig hallgatnia kellett, azonban nincs kihez fordulnia: a püspökök meg vannak fosztva minden tekintélyüktől, a papság megaláztatott, a király elvesztette minden hatalmát. A mögött, hogy a középponti egyházkormányzat miért nem volt eddig is erélyesebb, elsősorban az állt, hogy a pápai diplomácia hitt és remélt, s eljárásait mindig a simaság jellemezte. Így akarta VI. Pius az Egyház védelmét biztosítani II. Katalin ellenében Oroszországban, Lipót nagyhercegnél Toscanában s II. Józsefnél Bécsben.
Másodsorban a köztársasági kormányzat egészen kényes kérdésekben igyekezett a tényeket legalább kifelé elferdíteni. Így a szekularizáció s a szerzetesrendek eltörlése már befejezett tény volt, amikor a külügyek minisztere, Montmorin azzal áltatta Bemist, a bíboros-követet s általa a pápát, hogy nincs ok aggodalomra, hiszen a szentesítés joga a királyé, ő pedig még nem mondta ki az utolsó szót. S amikor Dugnani megírta, hogy ez megtörtént, sőt nagyobb veszedelmekre is készen kell lenni, a pápa imát rendelt el, hogy a francia egyház ezeket elkerülhesse.
Szegény XVI. Lajos csak abban tudott ragaszkodni elődeinek régi „nagy” stílusához, hogy szemrehányásokat tett ezért a „sértésért”; vádjai ellenében szelíd iróniával hangzik a pápa e válasza: „Az Isten adja, hogy a legkeresztényibb királyt ne fenyegesse nagyobb csapás, mint a mi imádságunk!”

A FORRADALOM szellemi tartalmában hovatovább nyíltan felmerült a pápaellenesség. Sajtópropagandája a pápa egyházi és világi főhatósága ellen fordult, személye élclapok nevetséges karikatúrája s pamfletek torzfigurája lett. Avignont fellázították ellene, hűséges alattvalóit jégvermekbe dobálták, s az ősi pápai hűbér Franciaországhoz csatlakozott. De a pápa csak a nemzeti egyház kimondásakor szakította meg hallgatását. 1790. július 10-én levelet irt Lajos királynak, szemére vetette Avignon forradalmasítását, de legfőképpen a nemzeti egyházzal való kísérletezést. Hangsúlyozta, hogy atyai szeretete nem szűnt meg irányában, de egyházfői kötelessége előírja, hogy ezután ne csak a kérés és ima fegyverét használja, hanem a keményebb eszközöket is, ha szentesíti a nemzetgyűlés határozatát. Azt még a király sem hiheti el, hogy a politikai testületnek jogában állna az Egyház tanítását és egész jogrendjét önkényesen változtatni. Az ilyen eljárás csak arra alkalmas, hogy vallásháborút szítson, amire sem a koronának, sem a tiarának nincs szüksége. Kérnie kell, hogy ez esetben hallgassa meg püspökeit, főképp két tanácsosát: Cicé bordeauxi és Pompignan viennei érseket s azután cselekedjék.
Lajos viszont az utóbbit már megtette s a két érsek tanácsa az volt, hogy a nemzetgyűlés ellenséges áramlatainak vezéreit nem lehet tovább ingerelni s bizonyos korrektívumok végrehajtása után végzését szentesíteni kell. A király ezt megígérte s most a pápa vétót mondott. Lajos helyzete nem volt könnyű két fél között, mindenesetre azzal próbálkozott, hogy időt nyerjen. A nemzetgyűlést arra kérte, hogy várjon még a szentesítéssel, a pápát pedig arra, tekintve saját és országa veszélyes helyzetét, adja meg ideiglenesen hozzájárulását legalább a tervbevett egyházmegyei rendezésekhez, a káptalanok feloszlatásához s a püspökök megválasztási módjához, mert ha ezt megtagadja, a szakadás bekövetkezik.

A pápa számára is súlyos volt a kérdés. Ha a király kívánságát elfogadja, egy forradalmi törvényhozó- és kormányzótestület kerekedik fölébe a francia egyháznak, ha megtagadja, elszakadhat tőle Franciaország. A veszélyes következések mindkét megoldásban egyforma súllyal fenyegettek. A pápa legalább következetes akart maradni s azért ragaszkodott a kimondott vétóhoz, annál inkább, mert bíborosai s a Rómába emigrált papok szintén ezt ajánlották neki. Azonkívül legalábbis a skizma ellen számíthatott a hierarchia belső ellenállására, amikor Boisgelin érsek harminc püspöktársával kiadott egy emlékiratot, amelyben síkraszállt az Egyház jogelvei mellett s az egész nemzeti egyház tervezetének elfogadását a kúriától tette függővé. Egymásután jelentek meg a püspöki pásztorlevelek, melyek szintén élénk tiltakozást jelentettek az új rend ellen. Megszólaltak a feloszlatott káptalanok tagjai, az egyházmegyék püspökei és érsekei, akik ugyancsak ragaszkodtak állásukhoz, s kijelentették, hogy csak az erőszak hurcolhatja el őket székhelyeikről. Melléjük állt igen sok város és falu népe, ami a pápa lépésének biztonságát bizonyos mértékben növelte.

Igaz, hogy ezekkel szemben ott álltak a renegátok, Loménie sensi bíboros-érsek, Savine viviersi, Jarente orléansi és Talleyrand autuni püspök s az alsópapság selejtes rétege. Ezek azon voltak, hogy a nemzetgyűlés ne engedjen, a király pedig teljesítse szentesítési kötelezettségét. Felesleges volt az előbbit biztatni, mikor a mérsékletre semmi kedvet sem érzett. Ellenkezőleg, amikor megtudta, miért késik a király ígéretének a beváltása, a legkíméletlenebb hajszát indította meg a pápa ellen. Királyával még nem gorombáskodott, legalább is kerülte annak külső megnyilatkozását. Amikor egyik küldöttsége 1790. augusztus 24-én névnapja alkalmával felkereste, hogy üdvözölje, követendő mintaképül védőszentjét, Szent Lajost állította elébe, mint aki vérbeli gallikán volt s emiatt állandó ellentétben élt a római kúriával. Gyönyörű gratuláció, melynek jogosultságát azzal iparkodtak alátámasztani, hogy a pápa az európai udvarokat Franciaország megtámadására uszítja. De még hazugabb vádak is elhangzottak ellene a nemzetgyűlés csarnokában, melyek utolsó akkordja mindig az volt, hogy a pápa és a francia klérus egyetemesen vesse magát alá a nemzetgyűlés határozatainak, mert semmiféle ultramontán vétót nem hajlandók elfogadni s a hangoskodó papság szájkosarat kap s állásától fel lesz függesztve.

A sok fenyegetésre hiába figyelmeztette Maury abbé társait, hogy vigyázzanak és szükség nélkül ne legyenek mártírok, mitsem használt. Nem egy főpap és abbé szólásra emelkedett s kijelentette, hogy neki az alkotmányos Egyház és az eskü nem kell. Még kevésbé szánhatta rá magát a pápa, bármennyire kérte a király. Hiszen ha elfogadja, olyan árt indít meg, amely keresztül hömpölyög Európa valamennyi államán, ha pedig javításokat végez rajta, nem marad belőle semmi, s így csak a régi rendhez ragaszkodhatik. Szánta XVI. Lajost, hiszen a csőcselék szennyes torka már nemcsak az ő személyét bántotta, hanem brutálisan támadta feleségét is. Már erre való tekintettel is újra kérte, hogy könyörüljön meg rajta s szabadítsa meg országát a biztosan bekövetkezendő skizmától. Ez így is, úgy is kikerülhetetlennek látszott. Ha nemet mond, csak Franciaországot veszíti el, de ha igent, hozzá még a becsületét is, hiszen elvtagadást követ el, amikor Egyházát kalózok kezére játssza át. Pius pápának tehát meg kellett maradnia az egyszer már kimondott szó mellett.
Lajos számára nehezebb volt a választás. Alternatíva előtt állott. Ha a szentesítést megadja, valószínűleg a pápa közösíti ki, ha megtagadja, a jakobinus areopág ítélkezik felette. Fűhöz-fához kapkodott tanácsért, de sem az alkotmányosok, sem az alkotmányellenesek nem tudtak neki megnyugtató kiutat mutatni. Végül is az előbbiek terrorját veszedelmesebbnek tartva, megadta magát sorsának s 1790. december 26-án szentesítette az egyház új alkotmányát.

Másnap, aki az alkotmányos esküt elsőnek tette le, Gregoire abbé volt. Erre annál inkább lekötelezve érezte magát, mivel a nemzetgyűlés még november 29-én kimondta, hogy mindazok a püspökök és lelkipásztorok, akik a polgári alkotmányra a szentesítést követő 8 napon belül meg nem esküsznek, elveszítik hivatalukat. Lelkiismeretét azzal igyekezett megnyugtatni, s a maga módjának másokat is megnyerni, hogy az új törvény nem sérti a dogmákat, sem a hierarchiát, de még a pápa joghatóságát sem. Önámítása csak 62 képviselőt tévesztett meg, s ezek utána szintén letették az esküt. De a többi nem igen jelentkezett. A nemzetgyűlést kínosan lepte meg a nem várt ellenállás s csak akkor derült fel, mikor 1791. január 2-án addigi magatartásához híven Talleyrand is letette az esküt. Csatlakozott hozzá Gobel, akit ő szentelt fel püspöknek s jutalmul megkapta a párizsi érsekséget. Ide kell számítanunk még Loméniét, Savinet és Jarentet, de a többi bizony elmaradt. A nemzetgyűlés 40 főpapjának nem Talleyrand volt a mintaképe, hanem Bonal, aki meg merte kockáztatni, hogy az előírt esküt ő bizony le nem teszi. Hiába zúgott ellene a jakobinusok hangorkánja, hiába üvöltötte kint a csőcselék: lámpavasra a rebellisekkel, erre a feleletet Poitiers aggastyán püspöke adta meg, mikor így szólt: 70 éves ember vagyok, ebből 35 évet töltöttem a püspökségben, de úgy, hogy erőmhöz képest mindig jót gyakoroltam. Az idő és munka terhétől meggörnyedtem, nem akarom hátralévő időmet úgy leélni, hogy megbecstelenítsem azt oly esküvel, ami lelkiismeretemmel ellenkezik. E helyett inkább választom a szegénységet és a reám váró megpróbáltatást.
Hitvalló megnyilatkozása nem maradt hatás nélkül társaira, de az abbé képviselőkre sem. Mikor hozzá hasonlóan beszélt Agen főpásztora, ennek egyik papja így tette nevetségessé a nemzetgyűlést: ti állítólag az őskeresztény egyházat szándékoztok visszaállítani; helyes, tehát én is úgy cselekszem, mint akkor Szent Lőrinc: követem püspökömet. Öt pedig követték mások, úgyhogy január 4-én, mikor lejárt számukra az eskütétel utolsó határideje, mindössze 107 papképviselő tette le az esküt az alkotmányra, de ezek közül húszan csakhamar megbánták lépésüket és az esküt visszavonták.

Az alsópapság árulóinak az arányszáma másutt sem állt rosszabbul, ami annál inkább értékelendő, hiszen a kényelmesebb megélhetés ígéretével csalogatták őket az államegyházba. És mégis ennek ellenére Párizsban, ahol legjobban tombolt a jakobinus terror, 50 plébános közül csupán 23 szegődött hozzá. Strassburgban és Bordeauxban 3-3, Revennesben 2, Nimesben, Arrasban és Aixben 1-1. Orléans, Lyon és Nantes kivételével a többi városokban is a papság nagyon tiszteletreméltóan viselkedett, bár számolnia kellett vele, hogy kenyere ezután az üldözés lesz.
De a klérus frontja végeredményben mégis kettészakadt, az ú. n. alkotmányos és alkotmányellenes papságra. A forradalomnak megnyert rétegek közvéleménye hiába tömjénezte a forradalomhoz csatlakozottakat, a hívő kereszténynek megmaradt tömeg érzésvilága és ösztöne az Egyházon kívüli elvek és joghatások alárendeltjei ellen fordult. Gobel hiába kapta meg a párizsi érseki méltóságot, Expilly a quimperi, Gregoire a loir-chen püspökséget, a nép egyiket sem becsülte. A hívők serege elfordult tőlük, olyannyira, hogy még a szentségeket sem akarta elfogadni azoktól a szökevény szerzetesektől, felfüggesztett német és holland papoktól, akiket a hatalom küldött hozzájuk plébánosnak.
A közérzületre jellemző, hogy még Lajos király is csak az alkotmányellenes papokat tűrte meg környezetében. Korábbi lelkiatyját kizárólag azért bocsátotta el, mivel letette az esküt; s kápolnájának küszöbét csak olyan pap léphette át, aki hű maradt az Egyházhoz. Ezt persze csak titokban tehette s mikor az ügy kipattant és a jakobinus csőcselék megtudta, hogy a húsvéti ünnepekre azért utazik ki St. Cloudba, hogy ott fel nem esküdt papnál gyónhasson és áldozhasson, megtámadta kocsiját s gúnyos szitkok kíséretében követelte, hogy térjen vissza a Tuilleriákba. Az eset élesen rávilágít arra, hogy a nemzeti egyház mennyire nem volt szívügye s csak a félelem szentesíttette vele azt. Alkotmánya csak üzlet.
Sokkal határozottabb fellépést mutatott római követe, Bernis bíboros, aki nem törődve azzal, hogy megbízatását visszavonják, még februárban közölte kormányával, hogy az esküt nem teszi le. Elmozdítása után meg is szűnt Franciaország római képviselete, mert VI. Pius viszont utódját, gróf Segurt éppen alkotmányos érzelmei miatt nem fogadhatta el. Erre Montmorion válasza az volt, hogy a kormány Dugnani pápai nunciust menesztette vissza Rómába.

A diplomáciai külsőségek szerint való szakítás már nem számított a forradalmi Franciaország és az egyházi főhatalom kapcsolataiban. A nuncius eddig is csupán megfigyelője lehetett az eseményeknek; feladata most már pusztán az lett, hogy átadta a párizsi kormánynak VI. Pius 1791. április 13-án kelt kárhoztató brévéjét, s azután haladéktalanul indult vissza Rómába. Mielőtt VI. Pius rászánta volna magát a Franciaországban uralomra jutott irány nyílt kárhoztatására, próbálta Franciaországot az egyházi körökre gyakorolt magánjellegű nyomással, a francia hierarchia főbbjeinek küldött levelekben a hitbeli heterodoxiától visszatartani. Csak amikor látnia kellett, hogy minden kísérlete dugába dől s emellett Spanyolországtól is megkapta szükség esetére a támogatást, akkor mondta ki sújtó ítéletét. Kárhoztató brévéjében most sorra vett minden jogtalanságot, amit a forradalom eddig elkövetett: a konkordátum sorozatos megszegését, a vallásszabadságnak általános és korlátozások nélküli s egyházellenes éllel való kimondását, a papi javak elkobzását, a szerzetesrendek feloszlatását, a szerzetesek és apácák üldözését. Az új állam a papság polgári alkotmányával hadat üzent a pápai primátusnak s a papi rendet elszakította az. egyházi főhatalomtól, akárcsak hajdan VIII. Henrik az angol hierarchiát – olyan esküt kényszerített rá, mely nemcsak a fegyelmet, hanem a dogmák határát is érinti. Kánonellenesen rendezte az egyházmegyéket s Luther és Kálvin módján a főpásztorok megválasztását. Gyűlölete kizárólag a katolicizmus ellen irányult, hiszen csak a római Egyház ellen követte el e sorozatos túlkapásokat. A pápa eddig tartózkodott attól, hogy az alkotmány szerzőit kiközösítse, de ettől már nem állhatott el, mert a polgári alkotmány szöges ellentétben volt a dogmákkal, az Egyház egész szervezetével, s célja nem volt más, mint a katolikus vallás megsemmisítése.
Névszerint is kiközösítette Talleyrandot. Mindazokat a papokat, akik az esküt letették, felfüggesztéssel fenyegette meg, ha 40 napon belül nem vonnák vissza esküjüket. Nem hiányzott buzdító szava a klérus hűséges rétegéhez sem. A francia népet pedig a legkomolyabban figyelmeztette, hogy ősei hite mellett tartson ki és álljon ellen a skizmának. Szakítson meg minden lelki közösséget az ú. n. alkotmányos papokkal s legyen továbbra is egységben az Egyház látható fejével.
Dugnani e nevezetes okmányt május 2-án nyújtotta át Montmorinnek s 31-én már elutazott. Uditoreja, Quarantotti még egy ideig Párizsban maradt, de augusztus 2-án ő is elhagyta a forradalom városát. Ettől kezdve titkos megbízással Salamon abbé képviselte a pápát az üldözőbe vett francia hívők között.

A kormány leplezni szerette volna e kemény iratot, de többen titokban lemásolták s hólabda-rendszer szerint terjedt városról-falura. A jakobinus tömeg azzal akarta magát megbosszulni, hogy VI. Pius képét meggyalázta s nyilvánosan elégette, a forradalmi kormány pedig Avignonon kívül a másik pápai birtokra, Venaissinre is rátette kezét.
HARMADIK FEJEZET:
A FORRADALOM ÖRJÖNGÉSE

A könny és vér kereszténysége. Szakítás a keresztény rendszerrel. Az emigráció.

A forradalom eddigi útvonalában volt még valami mérséklet, mert legalább a vérontást nem engedte meg, de a forradalom rohanó eseményei között az értelemnek fölébe kerekedtek az indulatok. Az 1791. október 1-én összeült törvényhozó gyűlés már a régi társadalmi rend romjai felett ült egybe. Az ezerkétszáz évet megélt francia monarchia nem bírta megőrizni az észszerűség legelemibb követelményeit s gátat nyitott ama örvénylő árnak, mely kidobta magából Robespierre, Danton, Marat mellett az ú. n. „szeptemberi gyilkosokat”, Vendée hithű népének a felkoncolóit s a rémuralom többi szörnyetegeit.

XVI. Lajos letételével végleg megszűnt a monarchikus államforma s helyét a köztársaság váltotta fel. A legfőbb hatalmat a nemzeti konvent, majd az ú. n. jóléti bizottság gyakorolta.

Az a szöges ellentét, amely a forradalom és az Egyház között megvolt s már eddig is jogfosztottá tette ez utóbbit, ezután valóságos hajtóvadászatot indított ellene. S szabad-e ezen megütköznünk, mikor a hangadók közt ott találjuk a reverenda aposztatáit. Fauchet, az egyik alkotmányos püspök azokat a papokat, akik tőle eltérőleg hőslelkűen ki mertek tartani az Egyház mellett és semmi hajlamot nem mutattak, hogy letegyék a hírhedt polgári esküt, a forradalom mérgének tekintette s megindította ellenük a harcot. Hiába akarta szelídebbre hangolni társa, Torné, nem engedett ama indítványából, hogy a törvényhozás az ellenforradalmár papoktól vonja el a fizetést, s ha tovább is mozgolódnának, 5 évi gályarabsággal kell őket elcsendesíteni,
A radikális képviselők kapva-kaptak az indítványon s 1791. november 29-én kimondották határozatilag, hogy mindazon egyházi személyek, kik a forradalom rendeleteinek ellenszegülnek, két évi börtönnel bűnhődnek. Ez a rendszabály nem bizonyult elég hatásosnak, mert rá félévre újabb panaszok hangzottak el, hogy az esküt le nem tett papok száma még mindig megüti a 15-20 ezret. Következett erre a büntetés szigorítása. Az ilyen papokat eltiltották a misemondástól, az általuk „megfertőzött templomokat” áruba bocsátották, s ha a szent cselekményeken kapták őket, internálták s amennyiben az internálás helyét elhagyták volna, mint szökevényeket 10 évi börtönnel fenyítették meg, majd a gályarabsággal s a dél-amerikai számkivetéssel. Mindennek természetes következménye volt, hogy tilos lett a reverenda nyilvános viselése, megszűnt a cölibátus, s a plébániák lelkipásztorok, az iskolák katedrái a paptanárok, a kórházak termei pedig ápoló apácáik nélkül maradtak.

A jogfosztott és üldözött papság némán tűrt és várta, hogy hol végződik számára a kijelölt Golgota. Magas orma véres árnyékkal tekintett le rá, hiszen a forradalom kétes dicsőségére Limoges, Clairac, Marseille és Bordeaux már 1792 júliusában megkezdték a papi vérontást. De a gyilok hiába villogott, a szent hűség nem törött meg, s a pápa szava Rómából, mely egyrészt erősítette és bátorította az oltár hőseit, másrészt elítélte és kárhoztatta annak Júdásait, sokkal hatásosabb volt, mint Párizs jakobinizmusának vérfagyasztó kegyetlensége. A nép széles rétege nem hagyta cserben lelkének hűséges gondozóit. Bátran szállt síkra értük most már a király is, hiszen a megtorló határozatok szentesítésének a megtagadása volt az egyik ok, amiért a dühöngő tömeg a vörös Santerre vezetésével megtámadta a királyi palotát s urát a halál vagy a szentesítés választása elé állította. Lajos nem félt s a vétóját továbbra is fenntartotta. Ez egyszer támadói Petion szavára még fogcsikorgatva takarodtak el, de nem azért, hogy megnyugodjanak, hanem hogy a törvényhozást elsöpörjék s újult erővel követeljék és kapják meg uralkodójuk fejét.

Nemzeti konvent lett a jelszó, amelynek eszméje a szeptemberi gyilkosságok vérfürdőjében fogantatott meg. Danton irtóhadjáratot indított azok ellen, akik a forradalmi tébolynak nem akartak behódolni. Sokan voltak ilyenek; köztük XVI. Lajos is, akit a jakobinusok az áldozatok koronájának szántak s egyelőre a Temple börtönébe zárták, hogy alkalmas időben leüthessék s a vértlihegő csőcseléknek megmutathassák fejét. Kolostorok és monostorok átalakultak börtönökké, s celláikba tömegesen szállították az egyháziakat és hívő világiakat. A külföld megdöbbent e pokoli készülődésen és sorban hívta vissza követeit. Ausztria és Poroszország egyesülve a koblenci emigránsokkal, seregét Párizsnak irányította. A fenyegető veszély nem bírta jobb belátásra a forradalom vezérkarát, ellenkezőleg, még csak jobban szabadjára eresztette szilaj iramát.

A nagy leszámolás első fejezete 1792. szeptember 2-án kezdődött, s amikor 7-én a nap nyugovóra tért, mintegy 1400 áldozatnak, közte 225 papnak kiontott vére festette pirosra a különböző vesztőhelyek tereit és árkait. Párizs egyik angol vendége elrettenve mondotta: ehhez hasonló gaztettet nem tudnak felmutatni az emberi gonoszság évkönyvei. A bűn nagyságát és borzalmát csak fokozza, hogy ártatlanokat koncoltak fel és fejeztek le, akiknek rovására nem lehetett mást írni, mint hogy politikai érzületük nem egyezett a forradaloméval. Ez azonban elég vádpont volt arra, hogy bebörtönözzék és pusztán formai tárgyalás után kivégezzék őket. A bebörtönzöttek annyi szenvedésen mentek át, hogy örömmel fogadták, amikor rövid úton történt kihallgatás után, vagy nem egyszer annak mellőzésével vesztőhelyre vitték őket.
A hősiesség felemelő példáját hagyta az utókorra Arles szentéletű érseke, a 87 éves Dulau. Előbb a párizsi karmelita kolostorba zárták több társával, mint Hébert, a király gyóntatója, Gagniéres, a nagytudású jezsuita, Lafranc, a két testvér-püspök: La Rochefocauld Ferenc József és Péter Lajos. Danton eleinte dél-amerikai száműzetésbe akarta őket küldeni, de azután a deportáció helyett a halál mellett döntött. Ezt nem is titkolták előttük. Dulau bátran nézett sorsa elé s buzdította társait is a kitartásra. Vigaszát az imából merítette, melyet csak akkor szakított meg, mikor nevén szólították. Az érsek térdenállva végzett imájából felemelkedett s Mesteréhez hasonlóan eléjük lépett, s emelt hangon mondotta: akit kerestek, én vagyok. Ha magatartása pillanatra meg is hökkentette hóhérait, csakhamar felocsúdtak s elvégezték véres feladatukat: testét felkoncolták, fejét pedig szétroncsolták. Így halt meg: a szegények iránti könyörületes szívét még napjainkban is emlegetik Franciaországban. De úgy haltak meg a többiek is, akiknek hősi bátorsága még az egyik hóhér nyelvére is ezeket a szavakat adta: oly bátran és örömmel mentek a halálba, mintha legalább is menyegzőről lett volna szó. 1926-ban az Egyház hivatalosan is elismerte vértanúságukat.

A nemzeti konvent a vértanúk vérén át jutott a hatalomhoz. A 749 újonnan választott képviselő a monarchiának és az Egyháznak legfanatikusabb ellensége volt s közöttük 48 hajdani pap, ezek között pedig 17 püspök, akiknek a krizma adott apostoli hatalmat. A forradalom az őt jellemző racionalizmus naivságával és a terror könyörtelen erőszakával kívánta megsemmisíteni azt, ami a francia állam eddigi szerkezetében a királyságra, a francia társadalom szerkezetében az Egyházra vonatkozott.
A királyság gyakorlatilag megszűnt ugyan XVI. Lajos fogvatartása óta, de megsemmisítésére csak most került a sor, midőn szeptember 21-én kikiáltották a köztársaságot. Hogy mindazokat a jogi és politikai bonyodalmakat, amelyek egy fogvatartott, de még életben lévő királyhoz fűződnek, elkerüljék, minél hamarabb végezniök kellett vele. 1793. január 21-én fejezték le hosszú és zavaros per után. Az oly régi s nemes királyi család sarja elődei bűneiért és saját gyengeségeiért lakolt. VI. Pius megadta neki a vértanú címet, hiszen utolsó szavai szerint ártatlanul halt meg, megbocsátott ellenségeinek s azt kívánta, hogy Isten is bocsásson meg nekik, s halála mozdítsa elő Franciaország jólétét.

A konvent már nem is annyira mint a régi Európa óvatossági rendszabályait, hanem mint az egyetemes emberi érzés visszahatását hívta ki maga ellen Anglia, Hollandia és Spanyolország háborúját. Ez azonban nem tartotta vissza, hogy ne folytassa üldözését az Egyház és szolgái ellen. Még mindig sokan voltak a legforradalmibb városokban is, akik elkészülve a legkegyetlenebb halálra, nappal elrejtőztek, éjjel pedig lelki vigaszban részesítették azokat, akik még nem vesztették el eszüket és hitüket. A Párizstól távolabb eső vidékeken, mint Elzász, Vendée és Bretagne, pedig még nyíltabban végezhették az istentiszteleteket, mert a nép nagy része velük tartott. Ennek hallatára a konvent kegyetlenül lecsapott rájuk, de a népre is, amely ragaszkodott szent hitéhez. Rendeletet bocsátott ki, melynek értelmében bárki végezhetett azzal az egyházi személlyel, aki esküjével nem csatlakozott a forradalomhoz. Sőt megkezdte a templomok és szent helyek rombolását, köztük a St. Denis-i apátságban még a királyi halottaknak sem kegyelmezett. A forradalmi hordák sorra járták a szentélyeket. Elpusztították a műemlékeket, megcsonkították a szentek szobrait, darabokra törték a feszületeket, szétzúzták az oltárokat, szétszórták a szent ereklyéket s elrabolták a szent edényeket, hogy így a kereszténységnek még az emlékét is elfeledtessék.

A rémuralommal oly idők szakadtak Franciaországra, amiket Pastor jogosan hasonlít össze a hunok és mongolok vandalizmusával. Robespierre a legelvetemültebb cinkostársait bízta meg „a vallás és a szabadság ellenségeinek” kinyomozásával és öldöklésével. Körülbelül 44 ezer guillotine működött, s nem volt város, melynek áldozatot ne kellett volna hoznia a forradalom Molochjának. A legembertelenebbül Vendée katolikus lakossága bűnhődött, mivel fel mert kelni Istenért és a hazáért. Nantes, Lyon, Marseille, Bordeaux, TouIon, Arras és Orange városai hihetetlen nagyszámú vértanúit úgy siratta, mint hajdan Rachel gyermekeit. Turreau és Carrier konvent-biztosok minden időkre hírhedtté tették nevüket nemcsak azért, mert szemrebbenés nélkül gyilkoltattak tízezreket, hanem oly módon, mely az állattá-fajulás fogalmát teljesen kimeríti. Carrier csupán Nantesban négy hónap lefolyása alatt 16 ezer embert pusztított el, éspedig oly módon, hogy a kiszemelteket a Loire folyón bárkára rakatta, ennek padozatát mesterséges résekkel kifúratta s a nyílt vízen egész rakományával elsüllyesztette. Sátáni humora ezt „úsztatásnak” nevezte s annál nagyobb örömét találta benne, minél nagyobb tömeget temethetett a hullámsírba. De volt egyéb gyilkos módszere is. Nevét fenntartotta az ú. n. polgári házasság kegyetlenségével is. Ez nem volt más, mint a férfiakat a nőkkel összekötöztette s úgy dobálta a Loireba. Még az ártatlan kis gyermekekkel szemben sem ismert irgalmat. Ezeket farkaskölyköknek nevezte, s hogy félelmüket fokozza, négerekkel szedette őket össze s ugyancsak a vízbe hajigáltatta s élvezte velőtrázó sikoltásaikat.

Robespierre és a többi forradalmi hatalmasságok elfelejtették azt az igazságot: aki kardot emel, kard által pusztul el. Ez lett a sorsa jóformán valamennyinek, mert az erősebb mindig felfalta a gyengébbet. Elsősorban az alkotmányos papok és püspökök kerültek terítékre, akik hiába dobták le a reverendát, házasodtak, istenítették a forradalmat és kárhoztatták a keresztény világnézetet. Fauchet, Lindet és Torné sok más alkotmányos pappal és püspökkel éppúgy kegyvesztett lett, mint Gobel, a hírhedt párizsi érsek, aki még az Istent is megtagadta s az észvallás lett mindene, de életét még ezek árán sem tudta megmenteni. Egalité Fülöp, mikor kifogyott pénzéből, szintén fölöslegessé vált s pusztulnia kellett. Bailly, Manuel, Barnave, Lanjuinis stb. képviselők rabszíjra fűzték az Egyházat, s jutalmuk szintén a halál lett. Lanjuinis közvetlen kivégzése előtt borzadva jósolta: látom a diktátori és zsarnoki szörnyeteget romokon és holttesteken járni, amint mindnyájatokat, egyiket a másik után nyeli el.
Igaza volt! Politikusok, akik megdöntötték az Ancien Regime-t, költők, akik ódákat zengtek a forradalom dicsőítésére, tudósok, akik „jogalapot” szereztek neki, gyilkosok, akik a „tisztogatás” munkáját végezték, nagyrészt erőszakosan haltak meg. Robespierre látva Marat halálát, örült neki. Megmaradt vetélytársától, Dantontól is megszabadult, de ez mielőtt feje törzsétől elvált, megfenyegette: Robespierre követni fog engem, magam után viszem őt. Danton lelke csakugyan bosszút állt rajta, amint bosszúért kiáltott az égbe az ártatlanok kiömlött vére, a felperzselt és elpusztított falvak és városok sokasága is. Komor végzete 1794. július 28-án teljesedett rajta, amikor Tallien vezetésével a thermodiorionisták mondták ki felette a jól megérdemelt halálítéletet.

Amikor Robespierre és követői azt hitték, hogy a kereszténységet sikerült gúzsbakötni, megkezdték annak dogmatikai, erkölcsi és szertartási felszámolását. Erre annál inkább elkötelezve érezték magukat, mivel még az alkotmányos papi elvetemültség is azt hirdette, hogy az egész kereszténység csupa ámítás. Ezt ismételgette nap-nap után zavaros hangszerelésével Hébert lapja. Pater Duchesne. Istent, kereszténységet s Egyházat mint a forradalom ellenségét gúnyolta és pellengérezte, hogy ezáltal a teljes vallástalanságnak nyerje meg a franciák millióit.

Mivel a közéletből száműzték Istent, hivatalosan is kimondták nemlétezését. Egyelőre Brutus és Marat foglalták el helyét; az utóbbi a következő megdicsőüléssel: Krisztus próféta, Marat isten! Tiszteletükre szobrot faragtak, képeket festettek, himnuszokat írtak, nevüket rákényszerítették az egyes falvakra, melyek azelőtt valamely szentnek a nevét viselték. Isten után rákerült a sor a szentekre, kiknek nevét még a naptárakból is kitörölték. Imakönyv, rózsafüzér, szentkép, ereklye mind olyan tilos tárgy lett, amely tulajdonosát könnyen a halálra juttatta. Hitvány élcelödést űztek a kereszténység szent szertartásaiból: mise, áldozás, körmenet stb. mind olcsó élceknek lett a középpontja. Szamarakra főpapi infulát raktak, kazulába öltöztették, előttük keresztet és misekönyveket vittek s így jártak-keltek a maskarás körmenetek. Az ész lett minden, melynek istenítését Párizsban az egyik színésznő személyesítette meg. A Notre Dame székesegyházban ő kapott most trónt és oltárt Chaumette, Párizs főügyészének e felavató szavai kíséretében: halandók, ne remegjetek többé a képzeletszülte istennek tehetetlen villámaitól! Ne ismerjetek el más istenséget, mint az észt, melynek legnemesebb, legtisztább képmását itt látjátok. A szertartások rendszerint Chenier szabadság-himnuszával kezdődtek, majd valamelyik szónok a forradalom vívmányait dicsőítette s befejezésképpen olyan bacchanáliákat csaptak, amikre csak a pogány Róma legfeslettebb korában találunk példákat.

Akikben még nem aludt ki a keresztény hit utolsó szikrája, még azok is tompa fásultsággal nézték ezt a pogánynál pogányabb kultuszt. Sajnos, a francia nép vezetői elvesztették józan eszüket s nekik tetszett ez. Még a polgári esküt tett papság sem mondott ellen, csupán az egyetlenegy Gregoire, aki a konvent szemébe mondotta, hogy megmarad püspöknek s mint ilyen a vallásszabadságot követeli saját vallásának is. De a többi magára hagyta. Gobel párizsi érsek teljes főpapi díszben jelent meg a konvent előtt és sorba rakta le az asztalra a püspöki gyűrűt, keresztet s kijelentette, hogy ezután az ész vallásának a szolgálatába szegődik. Követték őt mindazon püspökök és papok, kiknek nem volt kedvük ujjat húzni a forradalommal.
De ugyanígy tettek a zsidók és protestánsok lelkészei is.

A józan ész ily hihetetlen süllyedése mellett tagadásba lehetett venni mindent, amit a katolikus Egyház szentnek hirdetett. A forradalmárok részére a lélek feleslegessé vált, mert bennük ördögi módon nyilatkozott meg. Megszűnt a halhatatlanság és az örökélet az ember végcéljául szolgálni. A temetők letört keresztjei és levakart feliratai mind a földi befejezettséget és azt hirdették, hogy a halál örök álom. Az időszámítást nem Krisztus születésétől, hanem a forradalom kitörésétől keltezték. Megváltoztatták a hónapok neveit, amennyiben azokat az egyes évszakok jellegzetes jelenségei és termékei után nevezték el. A heteket az u. n. dekádok foglalták el, amelyek 10 napot számláltak, s a napokat számokkal jelölték. Az utolsó a dekádi volt, a szünnap. A naptár szentjei kénytelenek voltak átadni helyüket a magvaknak, veteményeknek, fáknak, gyümölcsöknek s a különböző szerszámoknak. Az állam sátoros ünnepei az u. n. forradalmi napok voltak, mint a Bastielle, a Tuileriák ostromának és a király kivégzésének az évfordulói.

Egyetlenegy elv nyert „erkölcsi” polgárjogot, éspedig a forradalom rendszerének vakon engedelmeskedni. A családi élet a polgári házasság révén egészen felbomlott, hiszen a válás és újra egybekelés szintén a szabadság ajándéka lett. Íme idevezetett a Cloots-Anacharisis ész-vallása.

Még szerencse, hogy nem tartott sokáig. Úgy látszik Robespierre is betelt a féktelenségekkel. Időközben elhidegült három cinkostársától, Cloots-Anacharsistól, Héberttől és Chaumettetól s elhatározta, hogy felszámol az egésszel. E véres triászt vérpadra juttatta s hirdetni kezdte azt a voltaire-i mondást: ha Isten nem léteznék, fel kellene találni! A jakobinus-klub még ez egyszer, de utoljára vele tartott s 1794. május 7-én új államvallást szavazott meg, amely rousseau-i értelmezésben elismerte Isten létét s a lélek halhatatlanságát. Ez az Isten azonban nagyon hasonlított a Jupiter tonanshoz, akinek továbbra is villogtatnia kellett szigonyát azokra, akik a forradalommal még mindig nem tudtak megbarátkozni. Tiszteletére 36 ünnepet szenteltek s főpapjuk Robespierre lett. A Marsmezőn az első ünnepség (1794. július 8.) alkalmával így vezette be ezt az istenséget: Lények-lénye, aki ismered kezeid alkotásait, gyűlölet lángol szívünkben a durvaság és a zsarnokság ellen; e mellett a hazaszeretet és igazság tisztelete! Vérünk az emberiségért folyik. Ez a mi imánk, ez a mi áldozatunk; ez a mi tiszteletünk, melyet irántad lerovunk.
1795 márc. 21-én kimondották a vallásszabadságot is. Az istentisztelet tartását megengedték, de kizárólag a templomban, azon kívül tilos volt bármely vallásos megnyilatkozás. Egyházi ténykedést csupán az esküt tett papok végezhettek, de ezért fizetés nem járt, sőt még stólajáradékot sem volt szabad szedniök. Az esküt nem tett papok ezután sem mondhattak nyilvánosan szentmisét, hacsak nem akartak börtönbe vagy száműzetésbe kerülni. A nagy hajsza csak akkor enyhült, mikor a forradalom hírhedt alakjai jóformán mind elvéreztek.

A forradalom keltette viszonyok között szerencsésnek nevezhette magát mindenki, aki ép bőrrel tudta átlépni Franciaország határait. Az átszivárgás mindjárt a forradalom kitörése után megkezdődött, de nagyobb arányokat 1792-ben öltött, mikor a konzervatív nemesek és papok élete a legnagyobb bizonytalanságban forgott. De merre, hová? A háború tűzcsóvái lassankint fél Európát lángokba borították s az első koalícióban Dánia, Svéd-, Törökország s az olasz államok kivételével a többi ország fegyverre kelt Franciaország ellen. Ahol tehát ma biztos volt a talaj, bizonytalanná válhatott holnap. Így az emigránsoknak valóságos egérutakon kellett menekülni, mert jaj volt, ha győzelmes honfitársaik kezébe kerültek. Ezek a legyőzött területeken ugyanolyan rendszert honosítottak meg, akárcsak odahaza. Elrettentő például szolgált Belgium, ahol a hithű egyháziak és világiak szintén vérpadra kerültek, de kétszeres kegyetlenséggel, ha azok emigránsok voltak.
Napirenden szerepelt a vallásgyalázás. Brüsszelben pl. az egyik ünnepély alkalmával a félrevezetett csőcselék a katonák közreműködésével valamennyi címert, szobrot és műremeket megsemmisített; a Mária-szobrok fejére jakobinus sapkát rakott s a feszület alá e szavakat írta: Jézus Krisztus, egykori urunk.

Az elfoglalt területeknek tehát legjobb volt még idejekorán hátat fordítani s tovább menni, ki merre lát, legtöbbször üres zsebbel, szívében mérhetetlen fájdalommal, úttalan-utakon. De hová? A menekültek – a papok is – mindenütt gyanakvó szemekkel találkoztak. A külföldi uralkodók nem akarták bennük felismerni a trón és oltár áldozatait. Féltek tőlük, mint a forradalom előőrseitől, ezért gyanúsak voltak s ettől még a reverenda s a vándorbot sem tudta őket megmenteni. Az a hit gyökerezett meg, hogy vendégjogot nyerve, a forradalomnak lesznek agent provocateur-jei, amilyenek már eddig is szép számban bujkáltak az országokban és terjesztették a lázító röpiratokat, a forradalmi kátékat, ami miatt nálunk részben vérpadra, részben pedig börtönbe került a kapucinus Martinovics és társasága. Ez érthetővé teszi, ha a koronás fők még a szegény menekültekben is forradalmárokat sejtettek.
Nem találtak irgalmat az egyes államok nagyhatalmú államférfiainál sem. Ezek pl. az osztrák-magyar monarchiában még mindig jozefinisták, Németországban felvilágosultak, a kis olasz államokban pistoiánusok voltak. A reverendában fekete rémet láttak és semmi kedvet sem éreztek, hogy számukat növeljék, ellenkezőleg még a meglévőket is apasztották s különböző rendszabályokkal keserítették életüket. Spanyolországban szintén éltek még azok, akik hevesen követelték a jezsuiták eltörlését és száműzetését. A Pireneus hágóinál tehát őrt álltak, nehogy átjöhessenek, akik Franciaországban hazátlanok lettek. Még a merő humanitas sem lágyította meg szívüket. A menekült abbék jóformán egy szál ruhában jöttek, de a püspökök is, akik hozhattak valamit magukkal, a vándorlás közben odáig jutottak, hogy még mellkeresztjüket is el kellett adniok, hogy megélhessenek.
A szegény abbék pártfogói eleinte kizárólag az egyszerű emberek voltak. A gazdagok a közszellem hatása alatt álltak s prófétáik Angliában Pitt, Fox és Mac Kintosh, Németországban Kant, Fichte és Klopstock, az illuminátus Jakobi és Hertzberg, Ausztria-Magyarországban a közismert írók és politikusok, akik mind magasztalták Franciaország bátorságát az emberi szabadság megteremtésében. A 90-es évek politikai irodalma nemcsak a „zsarnokok” ellen szórta gúnynyilait, hanem az ezek pilléreinek nevezett papok, püspökök, pápa és Egyház ellen is.

Ily körülmények közt a menedékjog megszerzése igen megnehezült s csak akkor sikerült, mikor XVI. Lajos feje már lehullott, trón és oltár romokban hevert, értékek, gazdaságok megsemmisültek s fél Európának kellett harcba szállni, ha nem akart a forradalom lángjaiban elpusztulni. De addig kóbor kutyákként bolyongtak a menekültek s egyik-másik pap még Skandináviáig és Oroszországig is elvetődött, csakhogy biztos helyet találjon, hol nem fenyegeti veszedelem. VI. Pius pápának igen nagy érdeme volt abban, hogy Európa országai lassanként mégiscsak megnyitották szívüket. Ha égi mártíroknak tekintette azokat, akik elvéreztek hazájukért és hitükért, nem tagadhatta meg az elismerés adóját azoktól sem, akik inkább a hontalanság mostohaságát választották, semhogy megtagadják hitüket és hazájukat. Ezek száma körülbelül 140 ezerre ment fel s kopogtattak majd minden ország kapuján, de legnagyobb rajokban Rómát lepték el. 1792-ben még csak 200 pap keresett menedéket a pápai államban, de ez a szám 1794 őszén már 5 ezerre szaporodott. A pápa senkit sem utasított el, ellenkezőleg otthont nyújtott még XV. Lajos két nővérének, Mária és Adelheid főhercegnőknek és sok más világi menekültnek. Eltartásuk súlyos gondot okozott a 75 éves, beteges pápának, pedig a forradalom máskülönben is súlyos próbára tette töredező fizikumát. Párizs nemcsak az Egyház fejét támadta benne, hanem a pápai állam urát is.

A kúria alamizsnása napról-napra jelentette a nélkülözéseket. Ez érthető, hiszen Franciaországból hiányzott a Péter-fillér, Avignon már nem adózott, Savoya is a forradalmárok kezébe került. A drágaság nőttön-nőtt, a pénz értéktelenedett, a fellázított nép pedig kenyér után kiáltott. Az állam védelme hiányos volt s így a forradalom kémei annál könnyebben rombolhatták alapjait. Központjuk Rómában a francia művészakadémia volt, vezérük Cagliostro és Basville. Ezek szőtték a szálakat a vidéki városokban s olyan sikerrel, hogy Maccerata, Civita-Vecchia, Veletri és Fano lakossága felkelt, a foglyokat börtönükből kiszabadította s a köztársaságot akarta kikiáltani a pápai államban. Rómában oly biztosnak érezték a talajt, hogy már Brutus szobrát is oltárra készültek emelni, forradalmi kokárdákat viseltek és nyíltan lázítottak a köztársaság mellett. A józan nép azonban csak a fenti helyeken ment lépre, egyebütt kitartott az Egyház és a pápaság mellett s a forradalom üzelmeire ez volt a válasza: Éljen a katolikus vallás, éljen a pápa! Haragja elemi erővel tört ki Basville ellen, amikor egyik sétakocsizása alkalmával a földre teperte kokárdás alakját s addig ütlegelte, míg bele nem halt. Ez a sors éri másik társát is, ha a rendőrség idejében közbe nem lép. Róma tehát bebizonyította, amit Párizs hangoztatott, hogy a pápai állam sokkal veszélyesebb a köztársaságra, mint Ausztria vagy Poroszország.
De ha már kémeivel nem sokra ment, annál többet várt seregétől. Flottája a nápolyi vizeken evezett, hogy eljuthasson Rómáig. A pápát környezete felszólította a menekülésre, de ő azzal hárította el, hogy őrhelye szent Péter kapujához köti, és nem ment. Ellenben a francia flottát ez egyszer még visszariasztotta szent Péter hatalmas kupolája, s a közelfekvő veszély elmúlott.

Annyi gond és veszedelem közepette egyedül VI. Piusnak volt ideje arra, hogy foglalkozzék a menekültek ügyével. Rendszeres megélhetésük biztosítására Caleppi prelátus vezetésével megalkotta az ú. n. francia vendéglátás szeretetművét. Alapját félmillió tallérral maga vetette meg, de belevonta bíborosait, püspökeit, a tehetősebb kolostorokat és városokat is. Bernis bíboros, aki maga is a forradalom fekete listájára került, naponként 30 menekültet látott vendégül asztalánál s eltartásukat 1794. novemberében bekövetkezett halála után Maury bíboros vállalta tovább. 300 menekült eltartásáról gondoskodott Mattei, Ferrara bíboros-érseke. Tehetségükhöz mérten hasonlóképpen cselekedtek mások. De súlyos összegek árán vette ki részét a menekültek támogatásának terheiből Bologna, Ferrara, Viterbo és Urbino is. Számszerűleg 5 ezer pap és 1 ezer világi vette igénybe a pápai állam vendégszeretetét s tartott ez némi apadással mindaddig, míg VII. Pius konkordátumot nem köthetett Napóleonnal s biztosította az emigránsok hazamenetelét.

VI. Pius még azokra is gondolt, akiket a sors más országokba vetett. Érdekükben sorra intézte brévéit az európai uralkodókhoz; szavát legkevésbé talán a bécsi kormányzat értette meg, s leginkább Anglia, amelyre pedig a legkevésbé számított. A bécsi kormányzatot még a pravoszláv Oroszország is megszégyenítette, hiszen II. Katalin cárnő maga 200.000 fonttal járult az emigránsok támogatásához. Kaunitz – maga is aufklérista (a felvilágosodás híve) és a személytelen állam mindenhatóságának hívője – azon volt, hogy minél kevesebb francia szivárogjon be és minél kevesebb adomány menjen ki. Magát az uralkodót kevéssé érheti vád; sőt neki köszönhető, hogy Konstanz emporiuma lett az emigránsoknak, többek között itt tartózkodott Juigné párizsi érsek, aki irányította a többiek sorsát. De mire kérőlevelei a császárhoz értek, az államtanácsosok annyi rosszal és gátlással véleményezték, hogy csak ritka esetben tehetett valamit.
A magyarországi ferencesek provinciálisa hiába könyörgött, hogy a kanizsai zárdába befogadhassa Carpentier Elek és Gailard Brunó atyákat, nem kapott rá engedélyt. Bakó császári és királyi kapitány szintén elhelyezte volna drávatamási birtokán Bodaine József kapucinus atyát, ha felső helyen ezt nem ellenzik. A Bercsényi és Batthyány grófok néhány tagja csak magas összeköttetések révén tudta elérni, hogy egy-egy menekült papot befogadhasson. A kapisztránusok is nagy nehézségek árán érték el, hogy három ferences, névszerint Volcz Joachim, Kollmann Pál és Vandelmare Balduin provinciájukban menedéket találhatott. Arról pedig szó sem lehetett, amit De la Fara nancy-i püspök szeretett volna elérni, hogy nagyobb számban jöhessenek hazánkba az emigránsok. Pedig nálunk megvolt a jóakarat, amit bizonyít az is, hogy a püspöki kar felszólítására 20.809 frt gyűlt össze az emigránsok segélyezésére. Ugyanígy állt a helyzet Ausztria örökös tartományaiban is. A vicognei premontrei apát 12 földönfutó társával megkapta a letelepedési engedélyt, de már a tiroli kapucinusok kérése, hogy 54 elszászi rendtársuknak helyet adjanak, oly hosszú időn át őrlődött a bürokrácia malmában, hogy a végén idejét múlta a kérés teljesítése.

A forradalom egyházi menekültjeivel szemben sokkal nemesebben viselkedtek az angolok, akik egyenesen hívták az üldözötteket. A francia papsághoz ezt üzenték: Jöjjetek hozzánk! Nincs egy pillanat vesztegetni való időtök, hacsak a vértanúhalált el nem akarjátok kerülni. S ki ne ment volna e biztató szóra? Papok, püspökök, szerzetesek, apácák és hívő világiak oly tömegesen keltek át a szigetországba, hogy számuk meghaladta a 10 ezret. Anglia mindent elkövetett, hogy feledtesse velük a hontalanság fájó érzését. Megkezdődött számukra a nagy gyűjtés s ebben nemcsak a lordok s az egyszerű emberek vettek részt, hanem még az anglikán lelkészek is. Sorra vették az egyes házakat s úgy kértek, könyörögtek a szegény száműzöttek részére. III. György király 1.000 fontot adományozott s az egyik 1806-ban készült kimutatás szerint a gyűjtés eredménye 42,620.000 frankot tett ki. Ily összeggel megszervezhette De la Marche püspök azt az alapot, mely havonta az egyszerű papoknak 50, a püspököknek 250 frankot bírt kiutalni.

Az anyagi függetlenséggel együtt járt a mozgási szabadság is. Az emigránsok oly szerényen és megnyerően viselkedtek, hogy egy-kettőre eloszlatták azt az ellenszenvet, amit az anglikánizmus évszázadokon át táplált a katolicizmussal szemben. Ennek felötlő példája, hogy az oxfordi egyetem a saját költségén nyomatta ki a Vulgata-t s Londonban naponkint annyi szentmise volt, amennyi Rómát kivéve egyetlenegy európai fővárosban sem. Kezdetben csak egy szerény kápolnájuk volt, mellette kis iskolával. Az itt elvetett mag azonban idővel oly bő termést hozott, hogy egymásután emelkedtek fel a katolikus szemináriumok, tudományos intézmények. Létrejött a katolikus könyvtár, papi otthon, kórház stb. A katolicizmus oly erővel lendült előre, hogy Boisgelin 1797-ben 16 püspök és számos előkelőség részvételével felszentelhette az első nagy katolikus templomot Londonban.
Nem csoda, ha e jelenségek örömre dobbantották VI. Pius szívét és sietett üdvözlő brévéjével felkeresni III. Györgyöt s mindazokat, akik száműzött papjaiban a katolicizmust ennyire megbecsülték. Az anglikán közöny és megvetés jege rianásszerűen repedt ketté s közelgett az idő, hogy bekövetkezzék a katolikus angolok, de főleg írek vallásszabadsága.

Az észak-amerikai Unió hasonló megértéssel fogadta a sulpiciánus M. Emery-t és társait, amikor partra szálltak. Itt nem kellett félniök a köztársaságtól, mert elnöke, Washington következetesen és igazságosan végrehajtotta az 1787. évi alkotmány vallásszabadságát. Személyes barátság fűzte Carrol Baltimore-i püspökhöz, ami magában is nagy előnyt jelentett a szétszórtan élő 24 ezer katolikus hívőnek. Ezek lelki gondozásába kapcsolódtak be a jövevények s oly eredménnyel dolgoztak, hogy 1791-től 1799-ig 27 missziósnak, köztük 12 szulpiciánusnak és 6 püspöknek kellett a felgyülemlett munkát végezni.

Európában a már említett államokon kívül másutt is találkozunk emigráns papokkal. Így Németországban és Hollandiában több ezren éltek. Svájcban a számuk megütötte az 5 ezret. Spanyolországban 6-8 ezret. Amennyire elzárkóztak előlük kezdetben, éppolyan szívesen fogadták őket később. Legnagyobb jótevőik az érsekek, püspökök, kolostorok és városok voltak. A toledói érsek asztalánál naponta 500 ilyen pap étkezett. Mária Antoinette fiútestvére, Miksa főherceg-érsek 2 bíborosról, 2 érsekről és 12 püspökről gondoskodott. Nemes versenyre kelt egymással Köln, Düsseldorf, Münster, Freiburg. Csupán az utóbbiban 6 püspök élt s a környező falvakban 80 pap. Nem nézték itt a vallási különbséget. Még a kálvinista Genf is 700 menekült papot rejtegetett s ezeket még akkor sem szolgáltatta ki, mikor a francia csapatok elfoglalással fenyegették.
NEGYEDIK FEJEZET:
A DIREKTÓRIUM ZSARNOKI URALMA

A sötét háttér. A szektarianizmus és a terror hullámzása. A pápaság megalázása. Róma elfoglalása s VI. Pius halála.

A rémuralom bukásával az emigránsok közül sokan azt hitték, hogy a forradalom, vagy legalábbis annak társadalom- és egyházellenes iránya megszűnt. Azokat azonban, akik külföldről már most visszatértek, még mindig keserű kiábrándulás várta Franciaországban. A rémuralom utóhatásai még korántsem szűntek. meg, a társadalom meg volt félemlítve, a kormányzat központi uralma pedig erősen és abszolutisztikusan érvényesült. Papíron ugyan sok minden megvolt, többek közt a vallásszabadság is, az Egyház intézményeinek, papjainak, szerzeteseinek, híveinek, törekvéseinek üldözése elvileg megszűnt, de valójában ugyanaz az élesen vallás- és egyházellenes légkör terjengett, mint a rémuralom alatt.

Az új alkotmány szerint a hármas tagozatú törvényhozó és végrehajtó szervezet gyakorolta a hatalmat: az ötszázak, az öregek tanácsa és egy 5 tagú direktórium. Az általuk képviselt politikai, szellemi és világnézeti rendszer nem tudott végleg szakítani az előbbivel, kevés kivétellel átvette annak elveit és célkitűzéseit s csak módszereiben különbözött tőle, amennyiben nem volt annyira vérengző. Ezért is nevezték 4 évét a forradalom „félrém-uralmának”. A törvényhozó testület ötszázas tanácsában még sokan voltak olyanok, akik a rémuralom megszüntetésében a forradalom megszakítását látták s ezért iparkodtak a jakobinus irányvonalból annyit átmenteni, amennyit csak lehetett. Ezektől persze sem az Ancien Régime maradandó értékei, sem pedig az üldözött klérus nem várhatta a vallás és a hívek érdekeinek védelmét. A törvényszentesítő vagy a javaslatokat elvető öregek tanácsában már több volt a higgadtság, de még ezek sem képviselték azt a réteget, amely felszámolást kívánt a forradalom rettenetes rendszerével.

A viszonyok különben sem voltak olyanok, hogy a társadalom szellemi és anyagi életét könnyen normális irányba lehetett volna terelni. Földművelés, ipar és kereskedelem a leglassúbb ütemben dolgozott. A mindennapi megélhetés cikkeit még mindig titkos kereskedelmi központokból, hallatlanul magas árakon hozták forgalomba. A papírpénz annyira elértéktelenedett, hogy pl. még 1797 elején is 1.000 frank ú. n. mandatban, vagy 3.000 asszignátákban csupán 1 ezüst frankkal ért fel. Ezek a jelenségek váltották ki a szociális és gazdasági élet mielőbbi rendbehozatalának kívánságát a tömegekben s ez volt az a pont, ahol a direktórium félrendszere végzetesen hibázott s előkészítette útját a francia fegyverek már feltűnt üstökösének, Napóleonnak is.
Napóleon a direktóriumnak egyik igen erős belső válságán át férkőzött a hatalomhoz, akkor, amikor a direktórium rendszerén belül helyzetüket még mindig tartani tudó jakobinusok szárnya a rémuralom visszaállítására tört s még egyszer meg akarta mozgatni a párizsi utcát. A forradalmi kísérletet Bonaparte tábornok verette le.
De a direktórium a jakobinusok mellett halálos ellenségeinek tekintette a monarchia újból jelentkező híveit is. Sőt múltjuk, tanultságuk, politikai iskolázottságuk miatt még a véreskezű forradalmároknál is veszedelmesebb ellenfeleket látott bennük. A száműzetésből visszatérő papságot pedig a monarchia és a régi uralkodóház szálláscsinálójának tartotta. Ezért aztán velük szemben továbbra is a terror eszközeit alkalmazta. A direktórium évei alatt 800 royalistának dél-amerikai száműzetésbe kellett menni, a papságnál pedig a kormányzat szigorúan megkövetelte a királyság megtagadásának esküje mellett a polgári joghatóságnak való alávetés esküjét is. A pápa most sem engedte meg ennek az eskünek letételét s így az egyházhű papság helyzete most is majdnem olyan rossz volt mint a rémuralomban.

A direktórium először pusztán rendészeti eszközökkel próbálta megtörni a papság ellenállását. Mind az otthonmaradt, mind a külföldről hazatérő papság munkáját csak azon feltétel mellett volt hajlandó megtűrni, ha leteszik a kettős esküt. E nélkül a papok nem kaptak polgárjogot. A templomok zárva maradtak előttük, nyilvános istentiszteletet nem végezhettek, szentségeket nem szolgáltathattak ki, s így csak titokban misézhettek azokban a szükségkápolnákká átalakított magánhelyiségekben, amelyek a rémuralom alatt szolgáltak vigasztalásul az otthon bujkáló egyháziaknak és velük érző híveiknek.

A direktórium ezeken a rendészeti eszközökön túl, érthető készséggel támogatta azokat a törekvéseket is, melyek az Egyház belső bomlását iparkodtak elősegíteni. Az egyik ilyen kísérlet a gallikanizmus visszaállítása volt. A mozgalom élén Gregoire abbé állott. Több ízben sürgette az istentiszteleti rend és az egyházi szertartások szabadságát, de sohasem a római, hanem a régi gallikán egyház szellemében, melyet most teljesen nemzeti és köztársasági színezetűnek képzelt el. A hivatalos közegek részéről természetesen nem talált ellenzésre, hiszen az általa keltett szakadás csak gyengíthette az Egyház erőit.
Gregoire mellé több forradalmi, „alkotmányos esküt” tett püspök is csatlakozott. Gregoire ezekkel együtt adta ki első „pásztorlevelét”, mely ismertette és megindokolta a külön államegyház kísérletét. Hogy minél nagyobb nyilvánosságot biztosítsanak maguknak, 1795 májusában megindították a Vallás Évkönyvét, s ugyanakkor hozzáláttak a szervezés munkájához.
Amikor már kellő számú követőre találtak s Gregoire azt hitte, hogy megfelelő mozgalmi támaszték van mögötte, 1797. augusztus 1-re összehívta az ú. n. „nemzeti zsinatot”. Ezen 9 püspök vett részt s a távol maradtakat 52 abbé helyettesítette. Velük immár másodszor törtek be a párizsi Notre Dame szentélyébe a legújabb kor kezdetének zavaros vallási és egyházszervező mozgalmai. Az imént az ész-kultusz kapott ott oltárt, most pedig a köztársasági hódolat.
Gregoire-ék zsinata merész önáltatással kimondta, hogy megmarad az evangélium tanítása s a katolikus Egyház dogmái mellett, sőt az államilag engedélyezett válás ellenében fenntartja a házasság felbonthatatlanságát is. De ugyanakkor kijelentette, hogy az egész francia katolicizmus aláveti magát a köztársaság törvényeinek. A résztvevők ezt azzal is kifejezésre juttatták, hogy letették a királyságot elvető esküt. Szakadár voltukat jellemzi, hogy a „nem alkotmányos” papokat kizárták maguk közül, súlyos szavakkal ítélték el magatartásukat és átvették a polgári alkotmánynak több egyházellenes intézkedéseit. Egészen természetes, hogy eljárásukat VI. Pius elítélte, összejövetelüket álzsinatnak jelentette ki s a gallikán egyháznak általuk tervezett újraéledését nem vette tudomásul. De maga a francia nép is nagy részében mosolygott rajtuk s az álzsinatot élceivel és gúnyverseivel tette nevetségessé.

Még élesebb vonalban tért el a katolikus Egyháztól az ú. n. theophilantropikusok felekezete, amely tulajdonképpen a szabadkőművességből sarjadzott ki. Alapítója, Hauy Valentin is páholytag volt. Liturgiájuk, melyet az élet különböző lelki szükségleteire szerkesztettek, tele volt szimbólumokkal. A felekezet dogmatikája csak két tételt vallott: Isten létezését és a lélek halhatatlanságát. Etikája a nyilvános és magán áhítatgyakorlatokkal összekötött öntökéletesedést szorgalmazta. Romantikus szemlélete a természet nagy templomának a világ teremtőjéhez emelő hangulatát hangoztatta, de mint határozottabb vallásszervezeti kísérlet nem utasította vissza a kőből emelteket sem.
A forradalom ú. n. polgári kapcsolatait mi sem jellemzi jobban, mint ennek a polgári páholyokból kiindult vallásalapítási kísérletnek való kedvezés: átengedték nekik a Notre Dame és a St. Eustache templomokat. Az itt tartott áhítatgyakorlatokon az aposztata Dubroca szónokolt. Liturgiájukat kiegészítették Konfucius, Zoroaszter, Aristoteles, Voltaire és Franklin műveiből vett részek felolvasásával is. A theophilantropizmus szélsőséges, de halvány kísérlet volt: a szabadkőművesség vallásalapító próbálkozása a francia forradalom zavarosában. Amíg főpapjuk, Larevelliere a direktórium tagja volt, még gyülekeztek köréje hívek, de amikor innen kibukott (1799), a „vallás” máról-holnapra elenyészett és 1802-ben Napóleon végleg beszüntette.

Mellettük még más, jelentéktelen szekták is felburjánzottak, a kormány pedig tűrte és támogatta ezeket, csakhogy gyengítse a katolicizmus erejét. Ugyanekkor azonban jelentkeztek a katolicizmus belső sajátos erői is, egyelőre azonban a hitélet terén, anélkül, hogy közös mozgalmi szervezet alakját öltötték volna. A Vendée erős katolicizmusa most is példát adott: a tartomány népe előhívta rejtőzködő papjait, nyíltan megindultak a templomokban az istentiszteletek, újra megszólaltak a tornyok harangjai. S egyebütt is, egyre nagyobb számmal szállingóztak haza az emigráns papok. Az „alkotmányos” papok közül pedig a legtöbb újra felvette törvényes kapcsolatát az Egyház hierarchikus fegyelmével, a plébániatemplomok is újra megnyílhattak. A társadalom egyre szélesebb rétegeiben szólalt meg a vágy az ősi hit után, újból helyreálltak a zárdaközösségek, s megkezdte működését néhány régi iskola. Közben a társadalomban egyre feszültebbé vált a politika és a kenyér krízise. A fennálló uralom elvileg demokratikus formája, amely mögött tulajdonképpen egy kisebb csoport diktatúrája állt, elvesztette hitelét és erejét s a történelmi hagyományok uralmának s az Egyházzal való rokonszenvnek még az új rendszer legfőbb hivatalaiban is voltak hívei. A katolikus vallás nem játszotta többé a néma gyermek szerepét. 1797 júniusában Camille Jordan, Lyon fiatal képviselője már figyelmeztetni merte a parlamentet: „A polgári békét a vallási béke és a szabad vallásgyakorlat által teremtsék meg!”

Mindazok előtt, akik elfogulatlanul szemlélték a politikai helyzet alakulását, józanul vették számba erőit, újból úgy tűnt föl a katolicizmus, mint amely ellen, vagy amely nélkül nem lehetséges a közéleti viszonyok tartós rendezése. Az ötszázak tanácsa 1797. augusztus 24-én el is készült egy javaslattal, mely hatályon kívül helyezte mindazokat a törvényeket, melyekkel. 1789 óta sújtotta a törvényhozás az ú. n. alkotmányellenes papságot. Az öregek tanácsából szintén sokan kívánták ezt, sőt még ketten a direktóriumból is: Barthelemy és Carnot. A direktórium másik három tagja: Barras, Larevelliere és Revbell viszont az Ancien Régime politikai alapvetőinek első jelentékeny megmozdulását látták volna a katolicizmus szabadságában és térnyerésében, s azért a forradalom irányvonalát megkísérelték újra balfelé irányítani.
Napóleont rávették, hogy sürgősen küldje haza Olaszországból Augereau tábornokot, akit a tőlük elfordult Pichegru tábornok helyett katonai főparancsnokká tettek, megszállatták vele a Tuillerie-ákat, Pichegrut párthíveivel együtt elfogták s így ismét mint a helyzet urai a legkíméletlenebb terrort alkalmazták mindenkivel szemben, aki mint a vallás vagy a régi rend híve volt gyanús.
A két kamara tagjai közül 53-at találtak megbízhatatlannak s ezeket köztük Carnot-t és Barthelemyt is Cayenne-ba vagy még távolabbi gyarmatra száműzték. A „győzelem szervezője”, Carnot csak meneküléssel tudta menteni életét. A papság számára nemcsak gyanúra, hanem azonnali büntetésre lett ok az, ha nyíltan végezték a papi hivatásukkal együtt járó munkát. Üldözésükben a direktórium rendeletei újból a terror formáit újították fel a departement-ok kormányzatában ülő jakobinusok, sőt maga a katonaság is. Az elfogató parancs csak egyetlen alkalommal 99 papot küldött Dél-Franciaországból száműzetésbe. Szeptember 6-án újabb, 250 emberrel megrakott hajó indult el a dél-amerikai Cayenne-ba, hol az egészségtelen éghajlat s a nélkülözések megkezdték köztük a tizedelés munkáját. A nem sokkal később ugyanide száműzött 1250 üldözött közül azonban, az angol flottától való félelmükben, 1000 papot, köztük egy püspököt Ré szigetére, 250-et pedig Oleronba deportáltak. Egyéb francia gyarmatokra még 1388-an kerültek, nem számítva a hazai börtönöket, melyek szintén megteltek papi és világi foglyokkal.
A direktórium 1798. november 4-én kelt ítélete alapján szigorúan bűnhődött Belgium. Nem kevesebb, mint 800 papnak kellett számkivetésbe menni, mert a kívánt esküt nem tették le. Frankenberg bíborosnak is ez lett volna a sorsa, de betegsége miatt otthon tartották fogva.
A Merlinnel és Neufchateau-val kiegészített direktórium uralmát azonban e nagy tisztogatás sem szilárdította meg. A gazdasági kérdések és a mindennapi kenyér bizonytalansága új, állandóbb irányzatot, szilárdabb politikát kívántak. A jövő embere ekkor már Napóleon volt.

Napóleon úgy akart hazatérni a hatalom átvételére, mint egykor a világhódítók: a pun Hannibál, a makedon Nagy Sándor s a római Caesar: kezében tartva a levert uralkodók hatalmi jelvényeit, melyek közt a pápai hármas koronát tartotta a legértékesebbnek.
VI. Pius nem adott okot a háborúra, hiszen még az államszövetségtől is távol tartotta magát, nehogy okot szolgáltasson a francia betörésre. A direktórium azonban a pápa vallási tevékenységét a maga kereszténytelen politikájával szemben való nem vallási, hanem politikai ellenkezésnek tartotta s ezért végcéljául tűzte ki az Egyház lelki hatalmának megsemmisítését éppúgy, mint a pápa világi uralmának megszüntetését. Indokul nem tudott azonban mást felhozni, mint Basville meggyilkolását és a forradalmi elemek bebörtönzését s ezért megindította megtorló háborúját.
Ez Napóleon számára könnyű diadalnak kínálkozott, hiszen a győzelem kivívásának összes tényezői a kezére játszottak. A pápai állam kormányzása igen gyenge kezekben nyugodott. Urát az aggkor betegségei évről-évre jobban elővették, úgyhogy nagyobb aktivitást nem tudott kifejteni. Öregember volt Zelada államtitkár is s így az egyházi állam politikája egyre korhatagabb lett, a világviszonyok hatása alatt a gazdasági helyzet is egyre súlyosbodott, a politikailag érvényesülni kívánó rétegek nyughatatlansága is érezhetően nőtt. Ezenkívül hiányos volt a katonaság szervezése, a tengeri kikötők nyitva álltak s mégcsak a külföldi hatalmakra sem lehetett számítani. Az itáliai kis államok egymás után Napóleon kezére jutottak, meghódolt Spanyolország s vesztett csatái után tehetetlen lett Ausztria.
Napóleon nyílt úton mehetett az örök város felé. A három legáció: Ravenna, Ferrara, Bologna megnyitotta előtte kapuit, s a francia vezér 1796. május 21-én Milánóból nyíltan üzent a rómaiaknak: „Mi barátai vagyunk az összes népeknek, de kivált Brutus és Scipio utódainak. Meg akarjuk újítani a Capitoliumot s ott szobrokat akarunk állítani azoknak a hősöknek, akik megszabadították a hosszú rabszolgaságból a római népet. Ez lesz a ti győzelmetek gyümölcse.”

A pápát a francia foglalás szándékainak első hírei Terracinában érték. Üdülését megszakítva, nyomban visszatért székhelyére, hogy Napóleont akármilyen áldozatok árán is visszatérésre bírja. A közvetítésre báró Azara-t, Spanyolország követét kérte fel, aki a bázeli béke (1795) értelmében Franciaország érdekeit képviselte a Szentszéknél.
A tárgyalások 1796 júniusában Bolognában folytak le s kemény feltételekkel zárultak. A pápának meg kellett ígérnie, hogy a végleges békét Párizsban írják alá, a francia állam elégtételt kap Basville haláláért, a forradalmi mozgalmak miatt bebörtönzöttek visszanyerik szabadságukat. Azonkívül a pápának köteleznie kellett magát arra, hogy megnyitja összes tengeri kikötőit a francia flotta előtt, s viszont elzáratja ellenségeik előtt. Ezzel szemben Napóleon kilátásba helyezte, hogy Ravennát kiüríti, de Bolognát, Ferrarát és Anconát továbbra is megszállás alatt tartja. Hadisarcként három részletben a pápától 21 millió scudit követelt, nemkülönben 100 műremeket, 500 kéziratot, melyeket majd egy erre a célra küldött francia bizottság választ ki a pápai gyűjteményből.
VI. Pius őszintén igyekezett a súlyos feltételeknek eleget tenni, amikor a direktórium külügyminisztere, Delacroix a végleges béke alapfeltételéül még azt szabta elébe, hogy a pápa vonja vissza összes rendeleteit, melyeket 1789 óta Franciaország ellen kiadott. Ez a követelés azonban a pápa számára nemcsak rendkívül súlyos megaláztatást jelentett volna, hanem azt is, hogy a forradalom keresztény vértanúinak emlékét megtagadja, a bebörtönzött papok szenvedéseit elfelejti, a templomok, iskolák bezáratását, a kolostorok feloszlatását, javaik elrablását, a hű egyháziak számkivetését jogszerűnek ismeri el. Ebbe a pápa bele nem egyezhetett. A Szentszék megbízottja, Pierrachi ilyen alapon nem tárgyalhatott tovább. Nem sokkal később hasonló okok eredménytelenekké tették a firenzei alkudozásokat is.

A pápának ezután a legsúlyosabb fordulatokra kellett elkészülnie. A 80 éves Zeladát felmentve államtitkári hivatalától, a gyorsabb és határozottabb Busca bíborost nevezte ki. Újjászerveztette a pápai sereget és élére az osztrák származású Colli tábornokot állította. Diplomatái útján több külföldi udvart is értesített Párizs teljesíthetetlen követeléseiről és a nápolyi királyságot szövetségre kérte fel.
Napóleon azonban különösen ezt a lépést a fegyverszünet megszegésének tekintette, de most még nem hagyhatta el a lombard-síkot, mert Ausztria lekötötte erejét. Hogy időt nyerhessen, megbízta tehát a direktórium római agensét, Cacault-t a tárgyalások újrafelvételével, sőt a túszként Bresciában tartott Mattei, ferrarai bíbornok-érseket is Rómába küldte, hogy a szándékai szerint befolyásolja a pápát és a bíborosi kollégiumot. De az osztrák haderők felett aratott több győzelem után Cacault-t visszahívta és 1797. január 31-én kihirdette a hadiállapotot a pápai állammal szemben. Miután az osztrákok feladták Mantuát, Colli serege pedig nem jelentett komoly akadályt, ismét megnyílt az út Róma felé.
A kis városok egymás után adták át kapuik kulcsait és már Loretto is Napóleon kezében volt. Ennek kegyoltárát a hódító megfosztotta minden kincsétől. Rómában a bíborosok már menekülésre gondoltak, s ezt tanácsolták az öreg pápának is. VI. Pius azonban maradt, noha így ismét meg kellett alázkodnia Napóleon előtt. Békekövetül Mattei bíborost, Braschi herceget, Caleppi és Massimi prelátusokat küldte hozzá, akiket Napóleon, mint magánember udvariasan fogadott, de a hivatalos tárgyalásoknál már kitűnt, mily uralkodói becsvágyak élnek benne, hiszen még azt is békefeltételül szabta, hogy vétójogot kapjon a következő pápaválasztáson!
Ezek a tolentinói tárgyalások igen súlyos próba elé állították a pápai bizottságot. Braschi a tárgyalások befejezése után (február 10.) a pápához írt jelentésében így jellemezte e helyzetüket: „Isten segítségével megvan a béke. De nem tudom leírni Szentségednek, mennyi megaláztatást kellett eltűrnünk, míg ezt elértük. Legyen elég tudomására hoznunk, hogy szegény Mattei bíboros többször Napóleon lábai elé vetette magát s úgy könyörgött Rómáért és a kemény feltételek enyhítéséért.”
A bizottságnak ennek ellenére el kellett fogadnia a következő feltételeket: A pápa köteles eleget tenni a bolognai megállapodásoknak, felbontja a Franciaország ellen irányuló szövetséget, seregének jelentékeny részét feloszlatja s a francia köztársaságnak megadja mindazon jogokat, melyeket azelőtt a királyság élvezett. Kifejezetten lemond mind Avignon, mind Venaissin, mind a három legáció: Bologna, Ferrara és Romagna birtokáról; Anconát pedig az általános békéig mindenesetre átengedi. Készpénzben fizet még 15 millió scudit s a már megállapított számon felül még több műremeket és kéziratot is kiszolgáltat. Ezzel szemben a franciák kiürítenek minden egyéb pápai területet s a hadifoglyokat is visszaadják.
VI. Pius kénytelen volt elfogadni e békefeltételeket, sőt még neki kellett megalázkodnia, hogy a meg’állapodást a direktórium is helybenhagyja. Erre a feladatra ismét Azarát szemelte ki, de ő csak úgy vállalta a közvetítést, ha Busca távozik az államtitkárság éléről. Nem tudta u. i. megbocsátani, hogy a pápa miatta vált bizalmatlanná hozzá s az osztrák és nápolyi politika felé orientálódott. A pápa, bár a legteljesebb elismerés kifejezésével, mégis kénytelen volt Buscát felmenteni s helyébe Doria Pamfili bíborost nevezte ki. Az elégtétel után Azara megkezdte a tárgyalásokat és sikeres lebonyolításuk után a direktórium jóváhagyta a békét. Massimit elfogadta Párizsban a Szentszék ügyvivőjének, viszont ilyen minőségben a pápa sem emelt kifogást Cacault személye ellen, bár röviddel azután maga a direktórium váltotta le és Napóleon bátyját, Bonaparte Józsefet bízta meg a köztársaság képviseletével.
Bologna és Tolentinó csak egy-egy stációja volt annak a keresztútnak, melyet VI. Piusnak Valence-ig meg kellett járnia, ahol a halál megváltotta szenvedéseitől.

Az imént kötött béke a direktórium Franciaországa és a pápaság közt nem lehetett tartós, hiszen a forradalmi köztársaság állandóan kereste az ürügyet, hogy megvalósíthassa eredeti elgondolását: a római köztársaságot. VI. Pius, amennyire csak lehetett, került minden súrlódási felületet. Hogy fizetési kötelezettségeinek pontosan megfelelhessen, súlyosan adóztatta népét, még jobban a nemességet, a papságot, a bíborosi testületet, önnönmagát. Sőt még az egyházi ruhák drágakő és igazgyöngy ékeit is lefejtette. De a direktórium kielégíthetetlen volt s állandóan kereste az alkalmat a kötekedésre. Nem tetszett neki, hogy a pápa nem lelkesedett a Cisalpin fiókköztársaságért, hogy a megmaradt hadai élére Provera tábornokot nevezte ki, hogy nem kárhoztatta a hithű vendée-ieket stb.: vagyis, hogy megaláztatásában sem rendelte magát egészen alá a direktóriumnak.
A direktórium végül olyan ponton támadt, ahol éppen ő nehezítette a pápának mint államfőnek helyzetét. A Rómára vetett mérhetetlen hadisarc u. i. annyira kimerítette a kincstárat és az egyházi állam helyzetét, hogy a papírpénz értékének süllyedése már kezdte megközelíteni az asszignátákét. A direktórium számára kézenfekvő volt a gondolat, hogy a nélkülöző népet forradalmasítsák s így alapítsák meg a római köztársaságot. A pápai kormányzat elleni izgatás fő fészke a Corsini-palota volt, hol Bonaparte József és a köztársasági Franciaország képviselete székelt. Hamarosan egymást érték a tüntetések, s a római utcák a köztársaság és a szabadság éltetésétől visszhangzottak. A pápai hatóságok hiába igyekeztek elnémítani a háborgókat, a francia közigazgatás kitűnő eszközökkel dolgozott s így elkerülhetetlenné vált a komolyabb fellépés, melynek 1797. december 28-án a tüntető tömegből két halálos áldozata lett. A tömeg pedig megiramodva a járőrök lövéseitől, egyenesen a Corsini-palota felé menekült jajveszékelve és segítségért kiabálva. A nyomában járó pápai csapat oszlásra szólította fel a tömeget, de ez ennek annál kevésbé engedelmeskedett, mert kivont karddal közte volt Bonaparte József jövendő sógora, Duphot tábornok. A felszólítást a feloszlásra megismételték s mikor ez is eredménytelen volt, lőttek, Szerencsétlenül az egyik golyó éppen Duphot életét oltotta ki. Bár a tábornok saját oktalanságának és hevességének áldozata lett, a követ mégis magyarázatot sem kérve, Doria államtitkártól egyenesen kivette útlevelét és visszatért Párizsba,

A direktórium Duphot halálában jó ürügyet talált, hogy most már formailag is felmondja a békét. A pápa párizsi ügyvivőjét minden jogszokás ellenére fogva tartotta, levéltárát elkobozta s 1798. január 19-én kiadta a parancsot Róma elfoglalására, E feladattal Napóleon Berthier tábornokot bízta meg, aki csapataival február 15-én a Monte Marion várta az Örökváros meghódolását. Másnap megtörtént Róma átvétele s ettől kezdve az események rohamosan követték egymást, február 15-én kikiáltották a köztársaságot, amit Berthier fellengzős szavakkal jelentett be: „Gallia fiai olajággal jönnek, hogy az első Brutus által megszerzett római szabadság új korszakát megteremtsék. A pápának tudomására adtuk, hogy a népszabadság nem hajlandó többé elismerni fejedelmi szuverenitását, de mint az Egyház első püspöke akadálytalanul gyakorolhatja lelki hatalmát, és személye sérthetetlensége felett az összes népek szabadságának legfőbb gondviselője, a gall nemzet őrködik.”
Ennek azonban éppen az ellenkezőjét jelképezte a szabadság istennőjének a Ponte Milvio előtt felállított szobra, amely szemléletesen lábbal taposta a pápai tiarát. A pápa nem is ringatta magát illúziókban, pontosan tudta, hogy mi vár rá s így még idejében előkészítette a „Quam calamitosa” kezdetű brévéjét. Ebben kifejtette mindazokat az elveket, melyek követésével elhurcoltatása esetén sem szenved fennakadást az Egyház kormányzata. VI. Pius külön rendelkezéssel még egy háromtagú bíborosi kongregációt is alakított, hogy ugyancsak fogsága esetén őrködjék az Egyház tanításának tisztasága felett.

Amit várt, hamarosan bekövetkezett. Berthier tábornok felszólította a pápát, hogy mondjon le világi uralmáról, s ez esetben nem lesz bántódása. VI. Pius a lemondást megtagadta. Kéthetes uralom után Berthier távozott, s Massena, aki utána jött, Haller tábornokot küldte a pápához, hogy kérje el a két gyűrűt, melyet ujján visel. „Az egyiket – válaszolta a pápa – oda adhatom, mert a sajátom, de a másikat, a halászgyűrűt utódomnak kell átszolgáltatnom.”
VI. Pius tehát 80 éves korában, fizikai megtörődöttsége ellenére is erős volt s oly elvi ellenállást és erkölcsi hatalmat képviselt, mely fölött a győzők el nem tekinthettek.

Az új rend, melyet a francia forradalom képviselt, habozás nélkül a pápaság ellen fordult, mert benne a régi világ legjelentősebb hatalmasságát látta. Massena február 20-án hajnalban kocsira ültette a 80 éves pápát és három kísérőjével – Caracciolo kamarással, Marottival, a pápa gyóntatójával és Tassi orvosával – fogolyként és katonai fedezet mellett útnak indította Franciaország felé. Szent Péter utódjának el kellett távoznia a városból, ahol az apostolfejedelmek sírja volt. A fogoly pápa útja közben egészen Sienáig nem volt város vagy falu, amelynek népe ne kérte volna utolsó áldását. Amint a nép mondta: „Az Antikrisztus foglya” megaláztatásában is nagyobb volt, mint a rajta diadalmaskodó Napóleon.
A pápa sorsában osztozott a Rómában székelő 13 bíboros is. Ketten közülük, Altieri és Antici, félve a kiszámíthatatlan következményektől, meg akartak válni rangjuktól, de a többi 11 inkább a börtönt választotta, semhogy kedvében járjon a hatalom új birtokosainak. Massena Civita Vecchiába záratta el őket, s így tett mindama prelátusokkal, szerzetesfőnökökkel, nemesekkel, kiknek jelenléte nem látszott kívánatosnak az új köztársaság számára. A nagy tisztogatás után párizsi mintára megalkotta az új alkotmányt, mely a végrehajtó hatalmat 5 tagú konzulátusra, a törvényhozást pedig 72 tagú tribunátusra s a szentesítést 32 tagú szenátusra ruházta. Ám az új római köztársaságnak ez a szervezete és alkotmánya nem volt több formánál és illúziónál, hiszen Napóleon rendelkezései szerint Massena állapította meg, hogy mi legyen a törvény és mi nem.

A hódítók figyelmét nem kerülték el a pápai gyűjtemények legféltettebb kincsei sem. Volt nap, amikor egyedül Rómából 500 társzekér indult útnak, hogy Párizsba szállítsa a műkincsek tömegét, többek közt a Laokon-csoportot, a belvederei Apollót, a haldokló Gallust, Amort, Psychet és Venust, stb., Raffael, Foligno, Tizian és más festőkirályok híres alkotásait. Az elvitt arany és ezüst kegy- és ékszerek 15 millió scudi értéket képviseltek, 4 milliót a gyöngyök és drágakövek, melyek közt 386 gyémánt, 331 smaragd, 632 rubin,208 zafírkő szerepelt, egykor mind a tiarák és a nagy pápák ékességei, most pedig a Louvre-ban megnyílt napóleoni múzeum szerzeményei.
Ide kerültek a könyvtárak és levéltárak féltve őrzött fóliánsai és kéziratai, bíborosok, főpapok és patrícius családok ereklyéi. A római múzeumok és paloták kifosztott termeiben csak a múlt kísértetei jártak.
A köztársaság különben kíméletlenül zsarolta a népet, hihetetlen adókat vetett rá, rekviráltatott, s a módosabb családok mind kaptak beszállásolt katonakémet, aki ellenőrizte őket. Az új uralomból még azok is kiábrándultak, akik eleinte szabadítóként üdvözölték a franciákat, most ezek is visszavárták a pápát.

VI. Pius elhurcoltatásának egyes itáliai állomásai Siena, Firenze és Parma voltak. Sienában és Firenzében még tűrhető volt a helyzet. A pápa buzgó hívei, főpapjai, elsősorban Lorenzana toledói és Despuig sevillai érsek és az Angliába emigrált 14 francia püspök megtalálták a módját, hogy gondoskodjanak róla. Szenvedéseit megenyhítette a világszerte megnyilatkozó részvét. Amíg betegségének súlyosbodása nem akadályozta, ünnepélyes szentmiséket mondott, amelyeken fel-felcsuklott a hívek sokaságának síró imája, hogy segítse meg őt Isten megpróbáltatásaiban.
Eleinte nagyobb volt a pápa érintkezési szabadsága is. Sűrűn láthatta maga mellett az el nem zárt bíbornokokat, ezeknek számát ki is egészítette és megbeszélte velük a legfontosabb elintéznivalókat. Nunciusai útján a fogoly pápa felkereste nemcsak a katolikus uralkodókat, hanem még I. Pál orosz cárt is, hogy az egyházi állam visszaállítására és az elszenvedett sérelmek orvoslására közbenjárásukat kérje a rastatti kongresszuson. Az uralkodók válaszai tele voltak részvéttel, de segítséget nem nyújthattak, hiszen Napóleon sorozatos sikerei miatt saját koronájukat is nehezen tudták menteni.
Franciaország közeledett hatalmi tetőpontja felé, és a direktórium már arra gondolt, hogy a pápát valamely távol fekvő gyarmatra száműzi vagy legalább is a mocsaras és maláriás Szardínia szigetére küldi, ahol az egészségtelen éghajlat gyorsan végzett volna az idős és beteg emberrel. Ezért a pápa arra kérte a külföldi uralkodókat, hogy legalább vendégjogot adjanak neki. Ausztria nem mert igennel felelni, Anglia késznek nyilatkozott, hogy befogadja a pápát, de ez a nagy távolság miatt amúgy sem jöhetett szóba, hasonlóan Oroszország sem. Spanyolország viszont válaszát a direktórium utasításától tette függővé. Azara csak annyit tudott elérni, hogy a direktórium eltekintett a gyarmati deportációtól és a szardíniai száműzetéstől is, de hogy a pápa mindig a hatalmában legyen, az Alpeseken át Franciaországba hurcoltatta.

Az erőslelkű aggastyán tudta, hogy személy szerint ő maga elveszett, de mielőtt még az Alpokon átkelt volna, meg kellett mentenie a pápaság jövőjét. Mindenki sejtette, hogy VI. Pius napjai meg vannak számlálva s a viszontagságokat már nem bírja sokáig. Halála után a franciák újabb avignoni korszakot szerettek volna megnyitni, de ugyanakkor Spanyolország követe is arra igyekezett rábírni a bíborosokat, hogy a bekövetkező konklávén a spanyol Lorenzana bíborost válasszák meg, tekintettel, hogy olasz, német, vagy különösen francia aligha szolgálhatná az Egyház érdekét. VI. Pius a leendő konkláve helyét is meghatározta. Bíbornokaival azon volt, hogy valamelyik biztonságban lévő katolikus állam lássa vendégül a konklávistákat. Spanyolország a pápaválasztáson érvényesülni kívánó hatalmi törekvések miatt nem jöhetett tekintetbe. Számításon kívül esett Nápoly is, de már alkalmasabbnak ígérkezett az osztrák uralom alatt álló Velence. Ferenc császár kormánya azonban nem mert határozott ígéretet tenni, ezért a pápa 1798. november 13-án kelt bullájában úgy határozott, hogy halála esetén a konklávét ott kell megtartani, ahol a legtöbb bíboros tartózkodik.

VI. Pius ezzel el is intézte uralkodásának utolsó fontos feladatát s készen állt, hogy folytassa számkivetésének útját. Szűkebb kíséretével, melynek legkimagaslóbb alakja Spina korinthusi címzetes érsek volt, 1799. március 29-én kellett elhagynia Firenzét. A pápa testi ereje fogytán volt, de a nehéz alpesi utat mégis kibírta s a gleccseres hágókon keresztül megérkezett a francia hegyi városkába, Brianconba, ahol már egészen a köztársaság foglya volt. Itt a várkatonaság „pápa polgártársnak” nevezte, s a szentatya néma megadással tűrte a megaláztatást. Szentmisét már nem tudott mondani, hanem azt a betegágya közelében mutatták be. Vigasza az Oltáriszentség s a kezére csavart szentolvasó volt. De sokáig itt sem maradhatott. Brianconba is eljutott a hír, hogy a második koalíció híres hadvezére, az orosz Suvarov errefelé tart, hogy kiszabadítsa a fogoly pápát. A várőrparancsnok tehát Grenoble-ba szállíttatta, ahol a gyermekek és a hívők özönlöttek hozzá, hogy láthassák és áldásában részesüljenek. Mindennapiak voltak a pápa melletti és a direktórium elleni tüntetések s ezért július 14-én fogsága utolsó állomáshelyére, Valence-be rendelték.
A hivők minden rétegének szeretete itt is a figyelem és a ragaszkodás ezer jelével halmozta el a fogoly pápát, s a direktórium már attól tartott, hogy a pápa közelsége a szomszédos Avignonban felkelést idézhet elő volt uruk védelmére, s különben is az osztrák és német csapatok erősen közeledtek Franciaország felé, ami mind szükségessé tette, hogy ismét beljebb szállítsák a foglyot. A direktórium az őrizet helyéül Dijont jelölte ki. Július 22-én kellett volna ide indulni, de a beteg szervezetet a fáradságos utak, a szüntelen zaklatások végleg kimerítették.
Augusztus 15-én a beteg még két szentmisét hallgatott, megáldozott, utána három csendes nap következett, végül megkezdődött a 10 napos halálküzdelem. Fantini meggyóntatta a pápát, Spina megáldoztatta. Utána a szentkenet szentségében részesült és általános feloldozást kapott. Még egyszer megbocsátott minden ellenségének, majd merevedő kezében a feszülettel háromszor megáldotta a világot, honnan pár pillanat múlva Isten elé szállt a lelke. 1799. augusztus 29-én délben halt meg a szenvedésében is oly erőslelkű pápa.

VI. Pius még ravatalán is oly erőt képviselt, hogy a direktóriumnak nem volt bátorsága Rómába szállíttatni. Napóleon, mikor egyiptomi győzelmei után visszatért, megígérte ugyan Spinának, hogy Párizsban teljesíti a pápa római eltemettetésére vonatkozó kívánságát, de még mint első konzul sem tette meg ezt, hanem várt, míg megbékülhetett az Egyházzal s így csak 1802. január 11-én bocsátotta útnak VI. Pius testét, hogy végleg megpihenhessen elődei mellett szent Péter sírboltjában.
ÖTÖDIK FEJEZET:
AZ EGYHÁZ FELSZABADULÁSA

Konzul- és pápaválasztás. Konkordátum Franciaországgal. Az Egyház és a többi államok.

Franciaország diktátorai most azt hitték, hogy VI. Pius halálával eldőlt a római pápaság sorsa. Az ellenállás megtört s az Egyház örülhet, ha ezentúl szolgálóleánya lehet a köztársaságnak. Emberi számítás szerint ez nagyon valószínűnek is látszott, hiszen az egyházi főhatalom elrettentő megpróbáltatásokon ment keresztül, s minden világi garanciáját elvesztve úgy tetszett, soha nem szerezheti többé vissza függetlenségét. Azonban éppen akkor mutatkozott meg ennek az ellenkezője, amikor a reménytelenség a mélypontot érte el. A pápát el lehetett hurcolni Rómából, de a pápaságot még ezzel sem lehetett megszüntetni, sőt megtörni sem. Mintha csak a pápaság felett őrködő isteni Gondviselés mutatkozott volna meg, mert a direktórium testületi köztársaságának külső és belső erői épp akkor kezdtek bomlani, amikor a direktórium VI. Piust az Alpokon át francia föld felé parancsolta.

Napóleon tervei, melyek véget vetettek a direktórium rendszerének, az egyiptomi és szíriai expedíció folyamán értek meg, éppen azon idő alatt, mely egybeesik a pápa fogságba vetésének időszakával. Ez idő tájt az európai ellenállás erői óriás gyűrűként zárultak össze Franciaország körül, s a forradalomellenes új koalíció sorra semmisítette meg a direktórium uralmának európai győzelmeit. Velük szemben a francia haderőknek csak Belgiumot és Hollandiát sikerült megtartaniuk, és nagy nehézségek árán Svájcot, de már az olasz félszigetről ki kellett vonulniuk. 1799 tavaszán a szövetséges osztrák-orosz hadak egymás után felszabadították egész Felső-Olaszországot, majd felszabadult Nápoly, Toscana és Piemont. Szeptember 27-én Garnier tábornok már Rómát is feladta, s mire Napóleon Párizsba ért, megszűnt a római köztársaság és a pápai államot átmenetileg Nápoly tartotta megszállva.

Napóleon politikai ítélőképessége pontosan számba vette a hanyatlás okait, s jól látta, hogy a direktórium esztelenségig hajszolt politikája sodorta válságba a köztársaság nagyhatalmi helyzetét. Az értelmetlenül túlságig vitt hibák közt nem állt utolsó helyen az a rideg és kíméletlen bánásmód, mellyel a hivatalos francia politika hatalmaskodásai siettették a nagybeteg pápa halálát, s ez még azok rokonszenvét is felkeltette az Egyház iránt, akik különben közömbösen szemlélték sorsát. A pravoszláv oroszok és az anglikán britek éppoly elszántan küzdöttek Franciaország ellen, mint az osztrákok és németek vagy Svájc katolikus kantonjai és a hitükért agyonsanyargatott belgák. A népek sehol sem tudtak megbarátkozni azzal a rendszerrel, melyet a direktórium az élet egész vonalán a forradalmi tanok esztelenségének túlzásával akart megvalósítani. Az ellentét a vallás területén éleződött ki a legjobban s nemcsak a meghódított területeken, hanem Franciaországban is.
Mikor a direktórium látta, hogy a dédelgetett szakadármozgalommal nem tudja a katolicizmust leteperni, a protestantizmussal és a zsidósággal kötött fegyverbarátságot különböző előjogok biztosításával. De ez sem bizonyult elég hatásosnak, s most a szabadkőműves főpáholyt, a Grand Orient-t léptette erősebb akcióba, hogy szabadkőműves sejtjeivel pusztítsa ki a hívő katolicizmust. Ez a törekvés is kudarcba fúlt, s minél nyíltabban harcoltak a hit ellen, annál elemibb erővel tört ki a hívő francia nép lelkéből a kívánság, hogy vége legyen a direktórium uralmának s állítsák végre helyre a vallás szabadságát.

Több más tényező is a mérsékeltebb, forradalmi túlzásokat enyhítő rendszer mellett szólt, s Napóleon nem is habozott a gyors cselekvéssel. Az 1799. október 9-i államcsíny megbuktatta a direktóriumot, helyébe háromtagú konzuli intézményt állítottak, s a konzuli intézmény élére 10 évi tartamra első konzulnak Napóleon került. A forradalom leghatalmasabbjait túlhaladta az idő, s örültek, ha bántódás nélkül félrevonulhattak.
A forradalmi érzelmű papok közül kis időre még feltűnt Sieyes abbé alakja, de látva, hogy Napóleon mellett feleslegessé vált, visszavonult. A köztársaság pedig egy millió frank értékű birtokot ajándékozott neki érdemei jutalmául, az alkotmányokért, melyeket sorra készített Franciaországnak. Elhagyott Egyházának ez a furcsa politikus nem vált dicsőségére. Az egykori autuni püspök, Talleyrand tovább vezette Franciaország külügyeit, s külpolitikai vonalvezetésében a francia királyság nagyhatalmi fénykorának önzését igyekezett érvényesíteni, de tagadhatatlanul sok politikai ügyességgel. Éles tekintete mindjárt észrevette, hogy az európai közhangulat a vallás oldalára állt, s ha a Habsburg-monarchia területén az avatag jozefinizmus uralkodott is, máshol, mint például Belgiumban, Svájc katolikus kantonjaiban, a sokat szenvedett Írországban, a katolicizmus a politika erőivel való teljes érvényesülésében is teljes megújhodást ígért. Épp Írországban a fiatal O’Connell vezetésével a katolicizmus oly erővel tört előre, hogy az angol Pitt-kormány már 1800 elején kénytelen volt az ír katolikusok egyenjogúsítását megígérni.

Nem volt tehát igazuk azoknak, akik VI. Pius halálával a pápaság, sőt az Egyház végét várták, hiszen éppen a sokat eltűrt aggastyán koporsója mellett kezdett az új élet kihajtani. A szokásos udvari gyász elmúltával a bíborosok Velencében gyűltek össze, hogy pápát válasszanak.
Összesen 46-an maradtak életben, s közülük többen, azóta, hogy a pápai állam elvesztette önállóságát, állandóan Velencében tartózkodtak. Az időközben bekövetkezett fordulatok miatt az osztrák monarchia jozefinista kormányának most már nem volt kifogása, hogy az új pápa választása az ö uralma alatt álló területen történjék meg, sőt a császár utasítására a kormány vállalta a konklávé költségeinek fedezését, de másrészt módot talált arra is, hogy a régi vétójog gyakorlásával megzavarja a konklávé nyugodt menetét.

A San Giorgio-sziget bencés monostorának templomában 34 bíboros ajkáról 1799. november 30-án hangzott el az ünnepélyes Veni Sancte. Tizenegyen, köztük a magyar Batthyány József bíboros-prímás és a váci püspökből bécsi bíboros-érsekké lett Migazzi Kristóf betegségük és öregségük miatt nem tudtak eljönni. A magyarok közül ott volt, bár csak néhány napi késéssel érkezett meg, a birodalom egykori bíboros követe, a most kinevezett szombathelyi püspök, Herzan Ferenc is. Mindenki a gyors választást tartotta szükségesnek, ennek ellenére a konklávé 1800. március 14-ig húzódott el. A bíborosok közvéleménye, élükön Albanival, a kollégium dékánjával, mindjárt első alkalommal Belisomi, Cesena bíboros-püspöke mellett foglalt állást. Benne ismerték fel azt az embert, aki képes lesz az Egyház jogait megvédeni, s így az első alkalommal 18-an szavaztak rá. De Herzan Mattei nevének felemlítésével megbontotta a kialakulni kezdő egységet. Herzan ezzel udvarának akart kedvében járni, mert tudta, hogy ragaszkodik a franciáktól visszafoglalt három pápai legációhoz és feltételezte Matteiről, aki a tolentinói békét annakidején aláírta, hogy mint pápa nem fog nagyobb ellenállást kifejteni a legációk átengedésének kérdésében. A konklávé elnökének, Albaninak értésére adta, hogy Belisomi ellen nincs ugyan kizáratási joga, sőt nagyra becsüli őt, de úgy tudja, hogy kormánya mégis szívesebben látná, ha Mattei nyerné el a pápai tiarát.

Albanit meglepte ez a nemvárt fordulat, de Herzan oly ügyes módon szőtte tovább szálait, hogy a velencei konklávé megismételte a pápaválasztások történetében oly ritka esetet és futárt küldött Bécsbe, tudakolná meg, mi a császári udvar véleménye a választás előrelátható kimenetele felől. Amint a következmények megmutatták, Albani részéről súlyosan elhibázott dolog volt, hogy engedett ebben Herzannak. Thugut miniszter ugyanis válaszra sem méltatta a konklávé szokatlan figyelmét, Herzan pedig adott szava megszegésével korteskedni kezdett Belisomi ellen. Tervének megnyerte a nyughatatlan Antonellit, akivel sikerült több szavazót elpártolásra bírnia s így Belisomi elvesztette a valószínűséget, hogy pápa lesz. De nem lett Mattei sem, mert az a hír keringett róla – amelyet ugyan később maga Consalvi cáfolt meg – hogy már előre lekötötte magát a három legáció átadására.

Miután e külső, egészen jelentéktelen érdekek a három papabilis esélyeit zsákutcába juttatták, felmerült Chiaramonti Barnabás bíboros neve, akire pedig eddig senki sem gondolt. A száműzetésben bíbort nyert Maury oly szerencsés módon tette közkedveltté személyét, hogy végül egyhangúan választották meg. Elődje iránti kegyeletből a VII. Pius (1800-1823) nevet vette fel, így akarván leróni háláját annak a pápának, aki felismerte képességeit és a bencés cella magányából előbb a tivoli, utána az imolai püspöki székre emelte, végül pedig 1785-ben bíborral ékesítette fel.
Az új pápa 60 éves volt, mikor megválasztották. Hosszú évtizedek önnevelése jellemét egész emberré kristályosította ki s megadta neki azt a mély életbölcsességet, mely az Egyház és állam kormányzásához e viharos időkben különösen szükséges volt. A monostorból magával hozta az önfegyelmezés szellemét, az élet pedig arra tanította, hogy másokkal szemben türelmes és elnéző legyen. Elvtagadás nélkül tudott számolni a körülményekkel; s amikor Napóleon 1797-ben Imolát is elfoglalta, nem menekült el, hanem együtt maradt híveivel s az új helyzetben is igyekezett egyházfejedelmi feladatait betölteni. Ekkor mondta el az ú. n. „forradalmi beszédet”, melyen oly sokan megütköztek, mert híveit arra buzdította, hogy legyenek egész keresztények s akkor jó demokraták is lesznek: kövessék az Üdvözítő engedelmességét és alázatát s így vessék alá magukat a törvénynek s a törvényes felsőbbségnek.

VII. Piusnak viszontagságokban gazdag uralkodása volt. Mindjárt megválasztása után megpróbáltatásokban volt része. A velencei nép u. i. azt szerette volna, ha koronázása Szent Márk templomában történik meg, de mivel az osztrák hatóságok akadékoskodtak, az új pápa elállt ettől és a S. Giorgioban koronáztatta meg magát március 21-én. Megkapta a bécsi kormánytól a velencei vendéglátás számláját is. Amint azt sokan sejtették, ez a három legáció visszakövetelése volt. Ennek részleteit Bécsben szerették volna elintézni vele, azért Herzan közvetítésével az udvar barátságos látogatásra hívta meg a pápát. VII. Pius a látogatást, mely az adott helyzetben beláthatatlan következményekkel járhatott volna, azzal hárította el, hogy főpásztori kötelességei elsősorban Róma felé szólítják, s így bármily megtisztelőnek tartja is, nem tehet a bécsi meghívásnak eleget.
Arra is rá akarták venni, hogy államtitkárul az osztrák irányzat felé hajló Flangini bíborost vegye maga mellé, de a pápa ezt az óhajt sem teljesítette s azzal érvelt, hogy egyelőre nem lévén államának birtokában, államtitkárra sincs szüksége, ideiglenes szolgálatra pedig megfelel Consalvi.
Erre lehullott az osztrák állam eddigi egyházpolitikájának barátságos álarca s az üdvözlésére kiküldött Ghislieri őrgróf nyíltan felszólította a pápát, hogy Ausztria javára mondjon le a három legációról, miután Ferenc császár úgyis megszállva tartja majdnem az egész pápai államot. Az új pápa azonban ebben sem engedett, hanem nyíltan megmondta Ghislierinek, hogy ura ne akarjon ruhatárába oly öltönyöket rakni, melyek nem az ő, hanem az Egyház tulajdona, mert hasznukat alig veheti. Sőt megtörténhetik, hogy a molyok átragadnak saját ruháira, vagyis az örökös tartományokra is.

E figyelmeztetés Marengónál valóra vált, Ferenc serege kikapott, s a luneville-i békében (1801) többi közt a három legációról is le kellett mondania Napóleon javára. Visszaszármazott jogos tulajdonosa birtokába az egyházi állam is, nem ugyan régi nagyságában, hanem azon határok közt, melyeket a tolentinói béke szabott meg.

VII. Pius 1800. június 3-án érkezett meg székhelyére, útján magyar huszárok kísérték. Bevonulása nem a bosszú, hanem a megbocsátás jegyében történt, így megnyugodva fogadhatták jövetelét még azok az alattvalói is, kik előde elűzetésében szerepet játszottak. A pápa első dolga volt, hogy az egyház- és államkormányzat feltételeit megteremtse. Mindenekelőtt bíborosi rangra emelte Consalvit, s mint ilyent kinevezte államtitkárának. Választása a legszerencsésebb volt, hiszen a múlt század egyik legnagyobb papi államférfíát nyerte benne. Ők ketten szerencsésen kiegészítették egymást. Pius mint volt szerzetes, később mint püspök, távol állt a diplomáciától. Consalvit viszont kivételes tehetségei és vonzalmai egyaránt a politika felé vitték. A pápa személye az Egyház lelki életének adta meg a lüktetését, államtitkára pedig a pápai politikának lett hajtóereje.

Anyagilag teljesen kifosztott, lelkileg teljesen felforgatott Róma fogadta őket, az eszmék zűrzavarának és a kenyértelenségnek kettős válságával. Az előbbi téren csak úgy lehetett rendet teremteni, ha megszűnik az utóbbi. A kúria mindent elkövetett, hogy a nyomort enyhítse s a lelkeket lehorgonyozhassa a vallás megnyugtató igazságaihoz. Ezt várta az egész keresztény világ is. De itt a sikernek már eleve feltétele volt, hogy a pápaság megtalálja-e a kiegyezési módot az európai politikai események irányítójává emelkedett Napóleonnal. Erre vonatkozóan Napóleon részéről máris történt biztató megnyilatkozás, mégpedig Milánóban. A győzelmes hadvezér 1800. május 5-én többek közt kijelentette az ottani papság előtt, hogy a katolikus vallás az egyetlen horgony, mely az idők forrongásában támaszt és biztonságot adhat, s a viharokból megmenteni képes.
A nyilatkozat mögött politikai belátásnál jóval több volt abból, hogy már ekkor tudatosan előkészítette későbbi császári hatalmának lehetőségeit s érdeke volt a kiegyezés a konzervatív Európa legrégibb szellemi hatalmasságával, az Egyházzal. Ekkoriban többször ismételte ezt a mondást, hogy ha nem lenne pápaság, létesíteni kellene. Milánói nyilatkozata után Napóleon tettel is bebizonyította, hogy békét vagy legalábbis az együttműködés elfogadható formáit kívánja. Önként megengedte, hogy 3000 emigráns francia pap hazatérhessen, s az Egyház istentiszteleti céljaira Párizsban két templomot adott vissza.

VII. Pius és kúriája, ha e jelenségekben nem is látott Canossa-járást, becsületesnek tartotta Napóleon szándékait s a maga részéről is rajta volt, hogy megegyezésre jusson vele. De a konkordátum megkötésének, sőt még lehetőségének hírére is felbukkantak az ellenzők, úgy jobbról, mint balról! Mindenekelőtt a forradalomnak még mindig továbbélő egyházellenes baloldala nézte féltékenyen azt, hogy Franciaország megtalál hajolni – éppen a nemrég megalázott pápaság előtt. Viszont a másik oldalon Maury bíboros és társai, akikben még ott égett a múlt és a száműzetés minden keserűsége, bizalmatlanul óvatosságra intették a pápát, nehogy veszélyt és megalázást csempésszen a megegyezésbe a félelmetes ellenfél. A túlzó royalisták, vezérűk, Béziers püspök által egyenesen azt üzenték Rómába, hogy Franciaországnak még a katolicizmus sem kell törvényes királyság nélkül.

Az akadékoskodó tényezők tehát elég korán előléptek és megnehezítették a kibékülést. A konkordátum megkötésére pápai delegáció utazott Párizsba, élén Spina címzetes korinthusi érsekkel és Caselli szervita atyával. 1800. november 5-én érkeztek meg. A megkötendő konkordátum alapjául a pápai marsrutával szemben a következő három feltételt szegezték nekik: 1. a püspöki kar egyetemleges lemondását; 2. a lefoglalt egyházi javak eladásának törvényes elismerését; 3. az összes püspöki kinevezések jogának átruházását az első konzulra.
A feltételek mögött Talleyrand állott, Spina azonban nem egykönnyen hajolt meg. Bernier abbé, Napóleon egyik megbízottja azzal igyekezett a tervezetnek megnyerni, hogy elfogadása esetén a katolikus vallás újra államvallás rangjára emelkedik.
Napóleon azonban folyton újabb és újabb követeléseket állított fel s végül már az alkotmányos papoknak is helyet kívánt biztosítani a hierarchiában. Spina tehát nem állt kötélnek. Nem zavartatta magát, mikor a luneville-i béke Napóleont ismét a hatalom magaslatára emelte. Nem ijedt meg, mikor egyházszakadással fenyegetőzött, vagy kardcsörtetve kijelentette, ha Spina 5 napon belül meg nem másítja nézeteit, visszaküldi Rómába s a következményekért viselje akkor a felelősséget.

Spina erélye, simasága, kitartása tehát mindent ígért Napóleon számára, csak azt nem, hogy sikerül a Szentszéket is diadalszekere elé fogni. Most tehát közvetlenül Rómára gyakorolt nyomást. Érdekképviseletével ismét Cacault-t küldte oda s azzal bátorította, hogy ne féljen, hiszen mögötte 200.000 bajonett áll készen s ennek tudatában mondja meg a pápának, hogy ő inkább szeretne a Szentszék megmentője, mint szétrombolója lenni.
A Szentszék természetesen nem is kívánhatta a jólismert rombolás megismétlését s ezért szívesen elment addig a határig, amíg az lényeges kérdésben elvfeladást nem jelentett. A három pont közül a két utolsót elfogadta azzal a kikötéssel, hogy a francia állam gondoskodjék az Egyház és papjainak eltartásáról s a katolicizmus nyerje vissza államvallás jellegét. De már az első elfogadott pont gyakorlati kérdéseiben is merültek fel aggályok, s ezek annál nagyobbak voltak, mikor Rómának arról kellett értesülnie, hogy Napóleon néhány alkotmányos papot is püspökké akar kinevezni. Itt ismét zsákutcába került a tárgyalás s mikor már az egyik hónap a másik után telt el, Napóleon 1801. május 19-én ultimátumot küldött Rómába, mely szerint, ha a pápa 5 napon belül nem teljesíti kívánságait, Cacault hagyja el Rómát.

Napóleon megbízottja számára nem is maradt más választás. De mielőtt Murat tábornokhoz utazott volna Firenzébe, azt tanácsolta Consalvinak, menjen személyesen Párizsba s magával Napóleonnal intézze el a konkordátumot. Ez azonban még így sem ment simán. Napóleon máir a bemutatkozó látogatáson (június 22-én) kijelentette, hogy mindössze 5 napot bocsáthat Consalvi rendelkezésére, s ha ezalatt nem írják alá az egyezményt, a bíboros-államtitkár visszatérhet Rómába. Az öt nap ugyan ötször-ötnél is több lett, de így is csak nehezen tudták az ellentétes érdekeket áthidalni. Napóleon a tárgyalások közben nem egyszer magából kikelve, lángvörösen fenyegette meg Consalvit. Végre 1801. július 15-én alá lehetett írni a 17 cikkből álló egyezményt.

A nagyjelentőségű konkordátum főbb rendelkezései szerint mindenekelőtt a katolicizmus „a francia polgárok többségének” a vallása. Ezzel valóra vált, amit Spina jól sejtett, hogy Napóleon csak ígérte az Egyháznak az államvallás jelleget, de szavát nem tartotta meg.
Az állam a maga részéről biztosította az istentisztelet szabadságát. De ezzel szemben beavatkozott az egyházmegyei és érseki beosztás területi rendezéseibe s itt megtartotta a forradalom által elrendelt változásokat: 50 püspökség és érsekség felállításával az egyházmegyék új határokat kaptak.
A felesküdött püspököket a kormánynak, a fel nem esküdötteket a pápának kellett rábírni, hogy lemondjanak. Bármennyire tiltakoztak is a lemondatás ellen, egyelőre bele kellett nyugodniok a változtathatatlanba. A fel nem esküdtek közül 80-nál többen éltek még: közülük 44 önként engedelmeskedett a pápának, a többi azonban egyetemes zsinat emlegetésével tiltakozott, sőt volt, aki még a pápa megtéréséért imát is rendelt el.
Az új főpásztorokat a konkordátum kihirdetését követő három hónapon belül az első konzul nevezi ki, s ezután a pápa megerősíti őket azon formák szerint, melyek az Ancien Régime alatt is érvényben voltak. Az időközönkint megüresedő főpásztori méltóságok betöltése hasonló módon történik. A püspökök és érsekek, mielőtt hivatalukat elfoglalnák, az első konzulnak tesznek hűségesküt, míg a többi lelkipásztor a kormány által kinevezett hivatalos közegek előtt. Ugyancsak a hierarchia minden tagja tartozik az istentiszteletek végén a kormány által előírt imát elmondani a köztársaságért és az első konzulért.

A püspökök és a kormány előzetes jóváhagyásával rendezik plébániáik új határait. A plébánosokat a püspök nevezi ki, de ugyancsak a kormány hozzájárulásával. Szabadon állíthat fel székeskáptalanokat és szemináriumokat, de ezek javadalmazásáról a kormány nem gondoskodik. Ellenben kötelezi magát arra, hogy az istentiszteleti célokra átadja a püspököknek mindazokat a székesegyházi, plébániai és egyéb templomokat, melyeket nem idegenítettek el. Viszont a pápa megígéri maga és utódai nevében, hogy az áruba bocsátott egyházi javak megvásárlóit és birtokosait nem fogja háborgatni, az állam pedig kárpótlásul illö fizetésben részesíti a püspököket és plébánosokat. Nincs kifogása az ellen sem, ha a hívek kegyes alapítványokat létesítenek az Egyház javára. Végezetül az elsö konzult ugyanazok a jogok és kiváltságok illetik meg a Szentszéknél, mint egykor a francia királyokat, s azon esetben, ha valamelyik utóda nem lenne katolikus, új megállapodást kell létesíteni.

Akik féltették a pápát Napóleontól, most igazoltnak látták aggodalmaikat. Ez a konkordátum eleve az állam függvényévé kívánta tenni a katolikus Egyházat. Az Egyház és az állam összes kapcsolatait átszőtte a gallikanizmus rostjaival, s olyan jogokat biztosított Napóleonnak, melyek még sok szomorú napot és keserűséget okoznak VII. Piusnak. De ö kizárólag a közjót, az Egyház érdekét tekintette, s azt hitte, hogy – ha súlyos földi érdekek feláldozása árán is – talán sikerül biztosítania az Egyház és a francia nemzet békés együttélését. A pápa eljárása alkalmat adott a nyílt és titkos bírálgatásokra s ezek közt bőven kijutott a gúnyolódásból is. Elődjével párhuzamba állítva így szellemeskedtek rajta: VI. Pius, hogy megmentse a hitét, elvesztette uralmát, VII. Pius, hogy megtartsa uralmát, feláldozta a hitet.

A vádak igazságtalanul érték a pápát, hiszen a konkordátum tárgyalásai alatt érdemben említés sem történt az egyházi állam elfoglalt birtokairól. S ha Consalvi visszautazása előtt fel is említette ezeket, meg kellett elégednie Napóleonnak azzal a semmitmondó válaszával, hogy e kérdésben még bizonytalan, mit lehet tenni, de csak legyen a pápa bizalommal hozzá. – De ezzel még nem adattak vissza sem a legációk, sem az avignoni birtokok.
Ha VII. Pius többet áldozott is fel az egyházi közigazgatás érdekeiből, mint amennyit az igazság megkövetelt, ebben csak jóhiszeműségét érheti vád. Tévedett, amikor azt hitte, Napóleon éppoly őszinte tárgyaló fél, amilyen ő maga. Ebből már akkor is ki kellett ábrándulnia, amikor Napóleon nem sokkal Consalvi elutazása után engedélyt adott az alkotmányos püspököknek zsinat tartására, hogy ügyeiket megbeszélhessék. De még jobban kimutatta megbízhatatlanságát, mikor a konkordátumhoz egészen önkényesen hozzácsatolta az ú. n. organikus cikkeket. Könnyen tehette, hiszen Consalvi nem volt ott, utóda pedig, Caprara, a pápa „a latere” követe, hajlítható egyéniség volt, az alku és a lassú folyamatok embere, míg Napóleon a gyors cselekvésé. Caprara még át sem gondolhatta Napóleon terveit, mikor ezek már valóra váltak, Rómát pedig újabb és újabb kellemetlen meglepetések érték.

Napóleon keresztülvitte, hogy az új püspökök megerősítésének jogát a pápa átruházta Caprarára, s akkor habozás nélkül kinevezett az alkotmányos püspökök közül is néhányat az új egyházmegyék élére. A követet meglepte a nemvárt intézkedés és jelentést tett Rómának. Itt ez még nagyobb megdöbbenést váltott ki, de mivel Napóleon élére állította a kérdést és szándékát semmi szín alatt sem volt hajlandó megváltoztatni, a Szentszék csupán azt kívánta, hogy az alkotmányosok vonják vissza eddigi tévedéseiket s őszinte megtérésükről adjanak írásban kielégítő nyilatkozatot. Közülük csak néhányan voltak erre kaphatók, a többiek makacsul ellenálltak. Ezzel is Napóleon kegyét keresték, jól tudván róla, hogy csak számításból kereste a békét Rómával, egyébként pedig a pápaságtól minél függetlenebb gallikán egyházat akart alapítani.
Ezt a törekvését mindenki ismerte Párizsban. A váratlanul és erőszakosan megegyezésre kényszeríttet organikus cikkekről széltében-hosszában előre beszéltek, csak Caprarának nem volt semmi tudomása róluk. Csak akkor tárult fel szeme előtt a valóság, amikor a parlament már jóvá is hagyta az így eredeti értelméből teljesen kiforgatott konkordátumot, s ő teljes bíborosi díszben, a legfényesebb külsőségek közt 1802 húsvétvasárnapján Te Deum-os misét mondott a Notre Dame székesegyházban az Egyház és a francia állam kibékülésének örömére.

Róma nem lelkesedhetett ezért a békekötésért: túlságosan sokat áldozott már a konkordátum megkötésekor önként, s még többet követelt tőle Napóleon az organikus cikkelyekkel. Ezek értelmében tilos a kormány jóváhagyása nélkül bármiféle pápai bullát vagy brévét kihirdetni; nunciusok vagy egyéb pápai megbízottak csak akkor gyakorolhatják küldetésüket, ha erre az államtól engedélyt nyertek; ugyancsak kizárólag a kormány felhatalmazása alapján lehet az egyetemes zsinatok határozatait közzétenni; nemzeti vagy részleges zsinatokat tartani, ezek rendelkezéseit végrehajtani. Az egész országban kizárólag a kormány által jóváhagyott katekizmust taníthatják. A papságnak szabadságában áll az egyházi bíróság ítéleteit a kormánynál megfellebbezni. A konkordátum megengedte a káptalanok és szemináriumok szabad felállítását, de az organikus cikkek ezt is kormányengedélyhez kötötték. A teológiai főiskolákon elő kellett adni a gallikán klérus 1682. évi deklarációját s a tanárokat eskü alatt kötelezték ennek elfogadására. A klerikusokat csak 25 éves korukban lehetett felszentelni, feltéve, ha ehhez a kultusz-osztály hozzájárult s a felszentelendő már rendelkezett évi 300 frank jövedelemmel. Főpásztori széküresedés esetén vagy a metropolita vagy pedig a rangidős püspök gondoskodott a kérdéses egyházmegye kormányzásáról anélkül, hogy az illető megye általános helytartójának hivatala megszűnt volna. A lelkészkedő papság két csoportra oszlott; az egyikhez tartoztak az ordinárius által kinevezett s a kormánytól jóváhagyott végleges plébánosok, a másikhoz pedig a peres eljárás által elmozdítható segédlelkészek. A kormány külön engedélye nélkül a vasárnapokon kívül más napot nem lehetett ünnepnek szentelni. A naptárt akképpen szervezték, hogy az év és hónap a köztársasági, a hét és nap pedig a Gergely-féle elnevezést tartotta meg. A házasságkötésnél az egyházi esküvő soha meg nem előzhette, hanem csak követhette a polgári egybekelést; a papság által vezetett anyakönyvek elvesztették hivatalos jellegüket, az egyházi célra tett alapítványokat pedig államjáradékokban kellett elhelyezni.

Az organikus cikkek egészen kiforgatták a konkordátumot eredeti értelméből s a francia egyházat annyira körülépítették a gallikanizmus falaival, hogy egész szerkezetében alig maradt valami helye a római irányításnak. Erre már VII. Pius is elvesztette türelmét s konzisztoriális beszédében az egész keresztény világ színe előtt tiltakozott a vakmerő erőszak ellen. Napóleon azzal a nyilatkozattal intézte ezt el, hogy a tiltakozás nem egyéb, mint a római kúria szokásos óvásemelése, melyet mindig megismétel a gallikán egyház szabadságával szemben.

A mindennapi élet azonban nem Napóleonnak, hanem a pápának adott igazat. Az egyházpolitikai törvénycikkeket be lehetett ugyan erőszakolni az államhatalom által előre kiszabott keretekbe, de a katolikus lelkiség utat talált a megmaradt szűk réseken át is, s a vallást megint a Napóleon által annyira lekicsinylett és „scholasztikus szőrszálhasogatóknak” nevezett római teológusok útmutatása szerint emelte magasba. Már 1802-ben megjelent Chateaubriand: Le Génie de Christianisme című munkája, mely nagy példányszámban terjedt el és külföldi nyelvekre is lefordítva fényes elégtételt szolgáltatott a kiuzsorázott és gúzsbakötött Egyháznak.
A mű pompás dikcióval, ragyogó stílussal és magával ragadó lelkesedéssel mutatott a katolicizmus isteni eredetére. Kifejtette, hogy az Egyház életét ideig-óráig megbéníthatja az önző erőszakosság, de diadalmaskodni rajta még a pokol kapui sem fognak. Chateaubriand műve széles körökben ismertté tette a kereszténység örök értékeit is, melyeket az Egyház a szellemi, erkölcsi, művészeti és művelődési téren alkotott. Ezeket a forradalom sem tudta megsemmisíteni, de helyettük nem is nyújtott jobbat, hanem kegyetlen csalódást okozott. Így e mű felfedezte újra a kereszténységet és stílusával előfutárja lett a katolikus romanticizmusnak.
E könyv bátor hangja végleg kinyitotta az emberek szemét és a még közömbösekben is felvillantotta a hit világát. Az államhatalom rendőrködhetett az Egyház felett, de a katolicizmust nem tudta többé járszalagján vezetni. Az emigráció és az otthoni szenvedés sokkal jobban megerősítette a papságot, semhogy ne lendült volna fel hatására a hitélet. Az eltiltott papi ruha ismét tiszteletet szerzett, a templom vonzotta a tömegeket s nyilvános körmenetek hangos hitvallással hirdették, hogy Krisztus feltámadt Franciaországban, él és uralkodik a lelkek felett.

A párizsi siker után Napóleon kísérletet tett arra, hogy a francia konkordátum alapelvei szerint szűkítse meg a pápai jogkört mindenütt, ahol kardja biztosította neki a hatalmat. Így az itáliai köztársaságban ugyanolyan módon akarta rendezni az egyházi kérdéseket, mint Párizsban, csakhogy a római kúria most már óvatosabb lett. Midőn Cacault előhozakodott azzal a tervvel, hogy az egyházjogi kérdéseket Napóleon itáliai befolyási körzetében is a francia konkordátum szerint rendezzék, VII. Pius élesen és nyomatékosan tiltakozott és nem volt kapható arra, hogy Caprarát teljhatalommal bízza meg az olasz konkordátum megkötésére, mint azt Napóleon szerette volna, hanem csak a legszűkebb felhatalmazást adta meg neki. Kikötötte azt is, hogy ez a konkordátum nem veheti át a párizsinak kirívó pontjait s a szorosan vett vallási kérdésekben sem eszközölhet változtatásokat a Szentszék előzetes tudta és beleegyezése nélkül. A pápa tiltakozása és előzetes óvatossága elért legalább annyit, hogy itt a katolicizmusnak megadták az államvallás jellegét, elmaradtak az organikus cikkek, de egyébként Bermez igyekezett a francia konkordátum pontjaiból többet becsúsztatni.
A megegyezést 1803. november 2-án ratifikálták s utána a Szentszéket olymódon akarták kijátszani, hogy Melzi, az olasz köztársasági elnökhelyettes külön dekrétumokban szabályozta a függőben maradt kérdéseket. Amikor a pápa ez ellen a leghatározottabban tiltakozott, Napóleon vissza is vonatta azokat, bár a valóságban mégis csak azok szerint törekedett eljárni.

Cacault-tal a konkordátumról folytatott tárgyalásai közben a pápa elismeréssel és dicsérettel emlékezett meg az európai protestáns országokról, mint ahol az államfők és a kormányzat mindenképpen engedékenyek és békés szelleműek. Az egyházi ügyekben bullákat kérnek, irányításokat kapnak s az Egyház törvényei szerint járnak el – Poroszország, Anglia és Kelet katolikusai miatt nem kell aggódnia.

VII. Pius elismerő nyilatkozata Poroszországgal szemben a luneville-i békét megelőző időre vonatkozott. E béke óta itt is, de a többi német tartományokban is válságosra fordult a katolicizmus helyzete, aminek közvetett oka ugyancsak Napóleon volt. A luneville-i béke u. i. Franciaországnak ítélte oda a tartományok és választófejedelmek Rajna-balparti részét s az egyes hercegségek, itteni birtokaik elvesztése miatt kárpótlást jelentettek be. Amint erre a westfáliai béke már példát mutatott, az egyházi vagyonból kétszeres értékben is kárpótolni lehetett, s a regensburgi gyűlés nem kérdezve a pápát, de előre megnyerve a gondolatnak Napóleont s a többi érdekelt nagyhatalmat, e szerint járt el.
Az 1803. február 23-án létrejött megegyezés kimondta a német egyházi uralmak és földbirtokok szekularizációját. Ez igen sok érsekség, püspökség, káptalan, apátság, prépostság birtokainak és kormányzati hatalmának elvételével 1719 négyszögmérföldnyi területet, több mint 3 millió lakost s több mint 21 millió forint jövedelmet vett el a német katolikus Egyháztól.

A német katolicizmus számára Luther óta nem volt ilyen jelentős esemény. Mint az államszerkezetben is jelentkező politikai tényező, a katolicizmus elvesztette jelentőségét: a kölni és trieri érsekek megszűntek választófejedelmek lenni, a mainzi érsek egyelőre megmaradt annak, regensburgi székhellyel, de nem sokkal később Bajorország javára le kellett mondania erről a közjogi szerepéről. Megszűnt igen sok püspök ülésjoga a birodalmi gyűlés urakházában, s tisztségüket protestáns és katolikus világiak örökölték. Az egyházi vagyon egyik napról a másikra – úgy látszik – teljesen megsemmisült, javainak új birtokosai, katolikusok éppúgy, mint a protestánsok, nemcsak az ingatlanokra tették rá kezüket, hanem a templomok, kolostorok, monostorok ingóságaira, kincseire és egyházi felszereléseire is. Ezekkel nem egy helyen oly kufárkodást űztek, mely vetekedett a párizsi forradalmárok rablásaival. A regensburgi határozat papiroson kimondta ugyan, hogy az új birtokosoknak kötelessége a szekularizált egyház papjait és fejedelmeit fenntartani, de ennek feltételei, garanciái és szankciói nem voltak. A megcsonkultságában is fényes szerepet betöltő katolicizmust elvérzéssel fenyegette a váratlan érvágás. A papi pálya nem vonzotta az ifjúságot, s akik mégis e hivatást követték, vagy hősi lélekkel viselték a szegénységet, vagy pedig alkalmazkodtak kegyúri hercegeikhez és fejedelmeikhez, s olyan egyéni főhatalom-ellenes katolicizmust kívántak teremteni, mint Wesenberg báró konstanzi általános püspöki helynök, aki egyházmegyéjében nem egy kánonellenes újítást hozott be, sőt később külön német nemzeti egyházat akart alapítani.

A pápa Della Gengát, a későbbi XII. Leót küldte Regensburgba, hogy alkudozzék, s megfelelő konkordátum-kötéssel biztosítsa a német katolicizmus jövőjét. De eredményt sem most, sem később nem tudott elérni. Napóleon folyton változtatta Európa politikai térképét és uralmait, később pedig VII. Piust is fogságba hurcoltatta. Ilyen körülmények között a papjaitól, intézményeitől, vagyonától megfosztott katolikus Egyház helyett a protestantizmus építette ki saját várait a német birodalomban.

Egészen más volt a helyzet Oroszországban, ahol pedig a pravoszláv vallás volt az uralkodó. Amikor a nyugati tartományokban a jezsuiták nevét ki sem volt szabad ejteni, akkor I. Pál orosz cár azzal a meglepő kéréssel fordult VII. Piushoz, hogy birodalmának katolikus végein törvényesen is szentesítse a Jézus-társaság működését. A spanyol, portugál és más udvarok nem tartották magukat illetékeseknek, hogy I. Pálnak ebbe az elhatározásába beleszóljanak, a pápa pedig örömmel tett eleget a kérésnek s a cár utóda, I. Sándor már közölhette az ott élő jezsuitákkal, hogy most már nemcsak azon a címen maradhat fenn a rend Oroszországban, mert a feloszlató bullát nem hirdették ki annakidején, hanem kifejezett pápai engedély alapján is.

Ugyanilyen örvendetes jelenség volt a katolicizmus erős térfoglalása a brit-szigeteken. A kormány elnézésével, sőt támogatásával az emigrált francia papság gyönyörű térítő munkát végzett Angliában. Az írek sem voltak többé Londonnak oly mostoha és üldözött gyermekei, mint az elmúlt három keserves században. S ha vallási emancipációjuk most még nem is következett be, a Pitt-kormány már nem zárkózott el ez elől.

Viszont Spanyolország, mely egykor a „legkatolikusabb” jelzőt érdemelte ki, most a kor különböző vallásellenes áramlatainak hatása alatt álló társadalmával nem egyszer kellemetlen meglepetéseket okozott. A kormányzat itt is azon dolgozott, hogy a katolicizmust önállósítsa Rómától. Teljesen jozefinista és febronianista ízű volt az a követelése, hogy a madridi nuncius a pápát csak mint világi fejedelmet képviselje, egyházi joghatósága töröltessék el, amint a szerzetesrendek is a helyi püspököktől, ne pedig a generálistól függjenek. A püspökök ruháztassanak fel az összes házassági akadályokra vonatkozó felmentések jogával, s a kormánynak engedtessék meg, hogy az egyházi javadalmakat szabadon osztogathassa és több más nagyfontosságú egyházi jogot Rómától függetlenül a kormány gyakoroljon. A pápa inkább abba egyezett bele, hogy a kormány – tekintve az állam igen súlyos anyagi helyzetét – rendkívüli adókkal terhelhette meg az egyházi javakat, de a többi teljesíthetetlen javaslatot visszautasította, s e kérdésben nem is történt változás. Így sikerült biztosítani a spanyol katolicizmus egységes fejlődését.

Mindaz, amit a spanyol kormány csak szeretett volna, már nem mint követelés, hanem mint szomorú valóság jelentkezett az osztrák-magyar birodalomban: Ausztriában jobban, mint nálunk. A pápai nunciust Bécsben is úgy szerették volna kezelni, mint a pápa világi hatalmának képviselőjét. Egyházi joghatóságát itt sem engedték érvényesíteni. Tilos volt a hivatalos érintkezés a püspöki karral, a szerzetesrendek elöljáróságával; ez utóbbiakat függetlenítették Rómában tartózkodó elöljáróiktól. Az államhatalom féltékenyen őrködött, hogy a pápa a legkimondottabban egyházi kérdések megoldásába ne avatkozzék és ne is avatkozhassék be.
Teljesen az ő kikapcsolásával intézték el pl. Magyarországon 1802-ben a bencések, ciszterciek, premontreiek visszaállítását, 1804-ben az egri püspökségnek érseki rangra való emelését s belőle a szatmári és kassai egyházmegyék kihasítását. A kormány csak a befejezett tényeket jelentette Rómának, hogy a pápa is tudomást szerezzen róluk és megerősítését adja.

A jozefinizmus szelleme borult a templomokra s a prédikációkra, a kolostorokra s a szerzetesi életre, az iskolákra s a tanításra, a szemináriumokra s a papnevelésre. A legtöbb út Bécsbe s nem Rómába vezetett, ott pedig még a leglelkibb kérdéseket is tisztán államrendészeti szempontból mérlegelték. Az intéző körök, papok és világiak mind jozefinisták voltak, a felvilágosodottság divatos eszmekörében mozogtak, s számukra a hitbeli megkötöttségek, az erkölcsi normák csak annyiban voltak fontosak, hogy az állam biztos alapjául szolgáljanak. De ez a mérték nem volt elégséges arra, hogy a hitélet terén visszatartsa a hitbeli közömbösséget s az ebben rejlő vallástalanságot.

Róma nem jó szemmel nézte a, különben vallásos Ferenc császár ily irányú egyházpolitikáját, többször felvetette a konkordátum kötésének kérdését, de csak annyit ért el – ezt is Severoli nuncius fáradhatatlan sürgetésére –, hogy a kormány valamelyest engedett merevségéből. Joghatóságát sem tilalmazta úgy, mint azelőtt, s a nuncius, ahol csak tehette, iparkodott is ennek érvényt szerezni. Amikor megengedték neki az ú. n. processus infirmationis-t, a püspökökké kinevezendő személyekről való bizalmas jelentések bekérését, azon volt, hogy olyan püspökök kerüljenek az Egyház élére, kik majd apostoli buzgalommal kormányozzák a rájuk bízott papokat és hívőket. Tekintetét rajta tartotta a szemináriumok életén is, mert meggyőződése, hogy a püspökvár és a papnevelő-intézet: ez az egyházmegye két gyújtópontja, mely majd lángra szítja a lelkekben a katolikus hitet. A teljes kigyulladáshoz azonban még sok hiányzott, egyelőre még a reménynek is örülni kellett most, amikor Európa-szerte a forradalmi eszmék betegei voltak a katolikus tömegek, az államkormányzatok és a szellemi irányzatok.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük