Józan Katolikus

1Kor 15.33 Ne hagyjátok magatokat félrevezetni! A gonosz beszéd megrontja a jó erkölcsöt. Legyetek józanok, és ne vétkezzetek!

John Vennari: AZ ALTA VENDITA – A NEMES BOSSZÚ ÁLLANDÓ UTASÍTÁSA

Szabadkőműves terv a Katolikus Egyház lerombolására*“Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen.” (Ef 6, 12) “A végső célunk ugyanaz, ami Voltaire-é és a francia forradalomé – a katolicizmus, sőt a kereszténység eszméinek végleges megsemmisítése.” (Az “Állandó utasítás”-ból)

Nem sok katolikus ismeri “A Nemes Bosszú állandó utasítása” című titkos dokumentumot, amelyet a XIX. század elején írtak, és amely tervet dolgozott ki a katolikus egyház felbomlasztására.

Az Alta Vendita – A Nemes Bosszú Állandó utasítása

Az Alta Vendita – A Nemes Bosszú Állandó utasítása Az angol kiadás címlapja

A “Nemes Bosszú” a “Carbonari” nevű, a szabadkőművességhez kapcsolódó titkos társaság legfelsőbb páholya volt. (A “Carbonari”-t a szabadkőművességgel együtt elítélte a katolikus egyház.) Fr. E. Cahill SJ a “Szabadkőművesség és a keresztényellenes mozgalom” című könyvében azt állítja: “Általánosan feltételezik, hogy a Nemes Bosszú a maga idejében az európai szabadkőművesség irányító központja volt.” A “Carbonari” a legaktívabban Olaszországban és Franciaországban fejtette ki hatását.

Rudolf Graber püspök az “Athanasius és korunk egyháza” című könyvében idéz egy szabadkőművest, aki kijelentette: “[A szabadkőművesség] célja immár nem az egyház elpusztítása, hanem felhasználása beszivárgás által.”
Más szóval: mivel a szabadkőművesség nem képes teljesen kiirtani Krisztus egyházát, azt tervezi, hogy gyökeresen megsemmisíti a katolicizmus társadalmi befolyását, de ezen kívül fel akarja használni az egyház struktúráját, mint a “megújulás”, “haladás” és “felvilágosodás” eszközét számos elvének és céljának előmozdítására.

Bevezető

“A Nemes Bosszú állandó utasítása” című dokumentumban kifejtett stratégia megdöbbentően merész és ravasz. A dokumentum elejétől kezdve egy olyan folyamatról beszél, amelynek megvalósítása évtizedeket igényel. A dokumentum megfogalmazói tudták, hogy nem fogják látni annak megvalósulását. Egy olyan munkát kezdeményeztek, amelyet a beavatottak egymást követő nemzedékei fognak elvégezni. “Az állandó utasítás” ezt mondja: “A mi sorainkban a katona meghal, de a harc folytatódik.”
Az “Utasítás” megköveteli a liberális eszmék és axiómák terjesztését a társadalomban és a katolikus egyház intézményein belül, úgy, hogy a laikusok, a szeminaristák, a klerikusok és az elöljárók évek alatt fokozatosan szívják magukba a progresszív elveket. Idővel ez az egyöntetű gondolkodás oly meggyőző lesz, hogy olyan papokat és püspököket fognak szentelni és olyan bíborosokat fognak kinevezni, akiknek a gondolkodása lépést tart a francia forradalom “Emberi Jogok Nyilatkozata” és az “1789-es elvek” című dokumentumaiban gyökerező modern gondolatokkal (a vallások egyenlőségével, az egyház és az állam elválasztásával, a vallási pluralizmussal stb.).
Végül azok sorából fognak pápát választani, akik az egyházat a “felvilágosodás” és a “megújulás” ösvényén vezetik. Azt állították, hogy nem céljuk szabadkőművest ültetni Péter székébe. Céljuk olyan környezet létrehozása, amely végül olyan pápát és hierarchiát eredményez, amelyet meggyőztek a liberális katolicizmus eszméi, miközben valamennyien hithű katolikusnak hiszik magukat.
Azután ezek a katolikus vezetők nem fognak már szembeszállni a forradalom modern eszméivel (ami a pápák állandó gyakorlata volt 1789-től 1958-ig, XII. Piusz haláláig, akik ezeket a liberális elveket elítélték), hanem beolvasztják azokat az egyházba. Ez végül olyan katolikus klérust és katolikus laikusokat eredményez, akik a felvilágosodás zászlói alatt fognak menetelni, miközben úgy gondolják, hogy a pápai zászlók alatt menetelnek.

Lehetséges mindez?

Mindazok számára, akik esetleg azt hiszik, hogy ez a terv túlságosan messzire megy, s ezért az ellenség számára reménytelen azt elérni, meg kell jegyezni, hogy úgy IX. Piusz, mint XIII. Leó pápa kérte, hogy “Az állandó utasítás”-t tegyék közzé, kétségtelenül azért, hogy megakadályozzák, hogy ilyen tragédia bekövetkezzék.
Mindazonáltal, ha ilyen sötét fejlemény valaha bekövetkezik, nyilvánvalóan lesz három csalhatatlan eszköze a felismerésének:

1) Ez olyan nagyságú felfordulást fog okozni, hogy az egész világ tudatára ébred, hogy nagy forradalom ment végbe a katolikus egyházon belül a modern eszmék vonalán. Világos lesz mindenki számára, hogy egy “modernizálás” ment végbe.
2) Egy új teológiát fognak bevezetni, amely ellentmond a korábbi tanításoknak.
3) Maguk a szabadkőművesek fogják kikukorékolni a győzelmüket, azt hívén, hogy a katolikus egyház végre “meglátta a fényt” olyan kérdésekben, mint a vallások egyenlősége, a világi állam, a pluralizmus, és minden egyéb kompromisszumban, amelyet elértek.

A “Nemes Bosszú” dokumentumainak hitelessége

A “Nemes Bosszú” titkos iratai, amelyek XVI. Gergely pápa kezébe kerültek, az 1820-1846 közötti korszakot ölelik fel. Ezeket IX. Piusz pápa kérésére Cretineau-Joly tette közzé “A római egyház és a forradalom” című művében.
IX. Piusz pápa az 1861. február 25-i keltezésű, a szerzőhöz intézett jóváhagyó levelében kezeskedett e dokumentumok hitelessége mellett, de nem engedte meg senkinek sem közétenni “A Nemes Bosszú” e levelekben szereplő tagjait.
A Nemes Bosszú állandó utasításának teljes szövege Msgr. George E. Dillon-nak a “Leleplezett Grand Orient szabadkőművesség” című könyvében is szerepel. Amikor XIII. Leó pápa kézhez kapta Msgr. Dillon könyvének egy példányát, a könyv oly nagy hatást gyakorolt rá, hogy elrendelte, készítsék el olasz fordítását és tegyék közzé a saját költségén.

“Humanum Genus” kezdetű, 1884-es enciklikájában felhívta a katolikus vezetők figyelmét, hogy “leplezzék le a szabadkőművességet, és tegyék világossá mindenki előtt, hogy valójában mi az.” E dokumentumok közzététele egyfajta eszköze a “leleplezésnek”. És ha a pápák kérték, hogy ezek a levelek legyenek közzétéve, ezt azért tették, mert azt akarták, hogy az összes katolikus tudja meg, hogy a titkos társaságok azt tervezik, hogy belülről forgatják fel az egyházat – s így a katolikusok résen lesznek, és remélhetőleg megakadályozzák, hogy egy ilyen katasztrófa bekövetkezzék.

“A Nemes Bosszú állandó utasítása”

Az alább következők nem tartalmazzák a teljes utasítást, hanem csak azokat a részeit, amelyek a témánk szempontjából a legfontosabbak. Íme a dokumentum (kiemelések Vennaritól):
“A végső célunk ugyanaz, ami Voltaire-é és a francia forradalomé – a katolicizmusnak, sőt a kereszténység eszméinek végleges megsemmisítése…
A pápa, bárki is az, sohasem fog közeledni a titkos társaságokhoz; a titkos társaságoknak kell képesnek lenniük megtenni az első lépést az egyház felé, azzal a céllal, hogy meghódítsák a pápát és az egyházat.
A munka, amelyre vállalkozunk, nem egy nap, nem egy hónap, nem egy év munkája, lehet, hogy egy évszázad feladata, de a mi sorainkban a katona meghal, miközben a harc folytatódik.
Nem akarjuk megnyerni a pápát az ügyünknek, nem akarjuk, hogy híve legyen elveinknek, terjesztője a mi eszméinknek. Ez nevetséges álom lenne; és ha az események valamiképpen úgy alakulnának, ha például a bíborosok, illetve az elöljárók szabad akaratukból, illetve meglepetést keltve részesei lennének a titkainknak, ez egyáltalán nem ösztönözne minket arra, hogy azt kívánjuk, hogy az ilyen személyekből legyenek pápák, hiszen ez romboló hatással lenne az ügyünkre. Egyedül a becsvágyuk vinné őket aposztáziába; a hatalom követelményei arra késztetnék őket, hogy minket feláldozzanak. Amit kérnünk kell, amit keresnünk kell, amire várnunk kell, mint a zsidók a Messiásra: az a mi igényeink szerinti pápa…
Ezzel biztonságosabban haladunk majd az egyház elleni roham felé, mint franciaországi testvéreink pamfletjeikkel, sőt mint Anglia aranyával. Akarjátok tudni ennek okát? Az ok az, hogy ennek birtokában, annak érdekében, hogy szétzúzzuk azt a sziklát, amelyre Isten építette az egyházát, nincs szükségünk már hannibáli ecetre**, sem puskaporra, de még a fegyvereinkre sem. Ha Péter utódjának kisujját bevontuk a játszmánkba, ez a kisujj éppen olyan jó e keresztes hadjárat számára, mint az összes II. Orbánok és Szent Bernátok a kereszténység terjesztésében voltak.
Nem kételkedünk abban, hogy elérjük erőfeszítéseinknek ezt a legfőbb célját. De mikor? De hogyan? Az ismeretlen még nem tárult fel. Mindazonáltal, mivel semmi sem téríthet el minket a felvázolt tervtől, ellenben mindennek erre kell irányulnia, mintha már holnap siker koronázná a vázlatosan megfogalmazott munkánkat, ebben az utasításban, amely titokban fog maradni a kezdők számára, néhány tanácsot akarunk adni a legfelsőbb [páholy] vezetői számára, hogy azokat adják át minden testvérnek utasítás vagy emlékeztető formájában…
Annak érdekében tehát, hogy olyan pápát biztosítsunk magunknak, aki a kívánt hatósugárral rendelkezik, mindenekelőtt e pápa számára olyan nemzedéket kell formálni, amely méltó arra az uralkodásra, amelyről álmodunk. Hagyjuk az idős és érett korú embereket, és forduljunk a fiatalokhoz, sőt, ha lehetséges, a gyermekekhez… Kis fáradsággal azt a hírnevet fogjátok szerezni magatok számára, hogy jó keresztények és tisztalelkű hazafiak vagytok.
Ez a hírnév segít majd hozzáférhetővé tenni tanításainkat a fiatal papok és szerzetesek számára. Néhány év alatt ezek a fiatal papok fognak elfoglalni minden funkciót ők lesznek az uralkodó tanácsosai, és őket fogják meghívni pápát választani, akinek azután uralkodnia kell. És ez a pápa, kortársaihoz hasonlóan, többé-kevésbé szükségképpen át lesz itatva az olasz [forradalmi és humanitárius] elvekkel, amiket mi fogunk köztudatba vinni. Kicsiny fekete mustármag, amit mi szórunk a földre, de az igazságosság napfénye azt a legnagyobb hatalommá fogja növelni, és egy napon látni fogják azt a gazdag aratást, amelyet ez a kicsiny mag létrehoz.
Ezen az úton, amelyet testvéreink számára kijelölünk, nagy akadályok találhatók, amelyeket le kell győzni, több nehézség lesz, amelyet meg kell oldani. Ezek felett győzedelmeskedni fogtok tapasztalataitok és tisztánlátásotok erejénél fogva, de a cél oly ragyogó, hogy minden szelet be kell fogni a vitorlánkba, hogy elérjük azt. Forradalmasítani akarjátok Itáliát; keressetek hát olyan pápát, akinek a képét az imént megrajzoltuk. Létre akarjátok hozni a kiválasztottak uralmát Babilon kéjnőjének trónján; meneteljen hát a klérus a ti zászlaitok alatt, azt hívén, hogy az apostoli kulcsok zászlajához tartozik. Azt akarjátok, hogy a zsarnokok és elnyomók utolsó nyoma is eltűnjön; vessétek ki a hálótokat, mint Simon, Jónás fia; vessétek ki a sekrestyékben, a szemináriumokban, a kolostorokban, ne a tenger fenekén, és ha nem sietitek el a dolgot, csodálatosabb halfogást ígérhetünk nektek, mint Péteré volt. Ő halászból az emberek halásza lett; ti barátokat szereztek az Apostoli Szentszék környezetében. Forradalmat fognak hirdetni tiarában és püspöki palástban, kereszttel és zászlóval menetelve, egy olyan forradalmat, amelyet csupán egy kicsit kell siettetni, és a tüze elterjed a világ négy sarkáig.”
Ránk marad annak vizsgálata, hogy milyen sikeres volt ez a terv.

“Barátom, a felvilágosodás magjai forgószélbe vannak elhintve”

A XIX. század folyamán a társadalmat egyre inkább átjárták a felvilágosodás és a francia forradalom liberális elvei, mégpedig a katolikus hit és a katolikus állam nagy kárára. A vallási pluralizmus, vallási közömbösség állítólag “kedves és nemes” fogalmai, a demokrácia, amely minden hatalmat a népből származtat, a szabadság hamis elgondolásai, az egyház és állam elválasztása, a hitvallások vegyítése és más újítások megragadták a felvilágosodás utáni Európa lelkiségét, megfertőzve az államférfiakat és az egyházi személyeket egyaránt.
A XIX. századnak és a XX. század elejének pápái teljes harckészültséggel viseltek háborút e veszélyes tendenciák ellen. Tisztánlátásukból kifolyólag, mely megalkuvás nélküli hitükben gyökerezett, nem lehetett őket becsapni. Tudták, hogy a rossz elvek, bármilyen tiszteletre méltónak is látszanak, nem hozhatnak jó gyümölcsöt, márpedig ezek a lehető legrosszabb elvek voltak, mivel nem pusztán eretnekségben, hanem kifejezetten hitetlenségben gyökereztek.

Azokhoz a parancsnokló tábornokokhoz hasonlóan, akik felismerik, hogy az általuk birtokolt területet minden áron tartani kell, ezek a pápák hathatós ágyúkat irányítottak a modern világ tévedéseire és szünet nélkül tüzeltek. Az enciklikák voltak az ágyúgolyók, és azok sohasem tévesztették el céljukat.

IX. Piusz pápa

IX. Piusz pápa

A legpusztítóbb robbanás IX. Piusz pápa 1864-es Syllabus-ából jött, és amikor a füst eloszlott, a háború minden résztvevője biztonsággal tudta, melyik oldalon áll. A demarkációs vonalak világosan meg lettek húzva. Ebben a nagy Syllabus-ban IX. Piusz elítélte a modern világ fő tévedéseit, nem azért, mert modernek voltak, hanem mert ezek az új eszmék a panteista materializmusban gyökereztek, és ezért összeférhetetlenek voltak a katolikus hittel és rombolták a társadalmat. A Syllabus tanítása liberalizmus-ellenes, a liberalizmus elvei Syllabus-ellenesek voltak. Ezt mindkét oldal biztosan felismerte. Denis Fahey atya IX. Piuszhoz hasonlóan a liberális elveket az ember panteista istenítésének nevezte. És hasonlóan nyilatkozott a másik oldal is: “Egy iskola nem maradhat semleges a Syllabus és az Emberi jogok Nyilatkozata között.” – mondta Ferdinand Buisson francia szabadkőműves.

Liberális katolikusok

A XIX. század mégis bemutatta a katolikusoknak egy új fajtáját, akik utópista módon kompromisszumot kerestek a kettő között. Ezek az emberek keresték azt, amit “jónak” hittek az 1789-es elvekben, és megpróbálták azokat bevezetni az egyházba. Sok pap, akit megfertőzött a kor szelleme, fennakadt ebben a hálóban, amelyet “kivetettek a sekrestyékben és a szemináriumokban”; ők “liberális katolikusként” váltak ismertté. IX. Piusz szerint ők voltak az egyház legrosszabb ellenségei. Ennek ellenére számuk növekedett.

Szent X. Piusz pápa és a modernizmus

Szent X. Piusz pápa

Szent X. Piusz pápa

Ez a válság a XX. század elején tetőzött, amikor 1789 liberalizmusának széllökéséből a modernizmus tornádója lett. Fr. Miceli eretnekségként jelölte meg a modernizmust, eredőit pedig a következőkben nevezte meg:
1) Vallási őse a protestáns reformáció;
2) filozófiai őse a felvilágosodás;
3) politikai őse a francia forradalom.
Szent X. Piusz pápa, aki a pápai trónt 1903-ban foglalta el, felismerte, hogy a modernizmus halálos járvány, amelyet fel kell tartóztatni. Azt írta, hogy a pápa legfontosabb kötelessége a katolikus hit tisztaságának és épségének biztosítása, és azt állította, hogy ha e téren semmit nem tenne, nem teljesítené leglényegesebb kötelességét.
Szent X. Piusz a modernizmus elleni küzdelmében kiadott egy enciklikát (“Pascendi”)  és egy Syllabus-t (“Lamentabili”). Előírta az antimodernista esküt minden pap és teológiai tanár számára, megtisztította a szemináriumokat és az egyetemeket a modernistáktól, és kiközösítette a makacs és megátalkodott eretnekeket.
Szent X. Piusz hatékonyan megállította a modernizmus terjedését a maga idejében. De azt mondják, hogy amikor gratuláltak neki e súlyos eretnekség kigyomlálásáért, azt felelte, hogy nem sikerült megölnie a vadállatot, csak a föld alá kényszeríttette. Felhívta a figyelmet, hogy ha az egyházi vezetők nem éberek, a modernizmus visszatér és életképesebb lesz, mint valaha.

[Közzétevő kiegészítése:

1, Az egész ügy tragédiája onnan indul ki, hogy a modern, modernség pozitív fogalmak, az emberek a korszerű, fejlődő, fejlődés, haladás fogalmakkal asszociálják. Ezért az antimodernista szóra az emberek nagy részének első asszociációja, hogy az illető ósdi, maradi, haladásellenes. Sajnos akik a XIX. században néven nevezték a dolgokat, erre nem gondoltak.

2, Nem áll szándékomban és megfelelő történelmi és teológiai ismeretekkel sem rendelkezem ahhoz, hogy bíráljam ezeknek a pápáknak a törekvését az igaz hit megőrzésére. Sajnos azonban azt kell, hogy mondjam, hogy a nemes törekvések néhol olyan vadhajtásokat hoztak, amelyek inkább károsak voltak a katolikus hit számára, mintsem hogy azt előmozdították volna. Jellemző példája ennek Prohászka Ottokár három művének indexre tétele. Az elsőben (Az intellektualizmus túlhajtásai, 1910) a kanti racionalizmus túlzásaira mutatott rá. A másodikban (Több békességet!, 1910) Prohászka az egyházi vagyonkezelés reformját sürgette. Püspök társai ezért tartották az írást veszélyesnek, de nyíltan ezt nem mondhatták ki, ezért ürügyként az írás ökumenikus hangvételét rótták fel neki. Az akták 1911-ben kerültek ki Rómába, ahol a Prohászka írásait latinra fordító szerzetes önkényesen bírálat alá vette Prohászkának 1907-ben megjelent, Modern katolicizmus című könyvecskéjét is. Prohászka ebben öntudatot akart adni a keresztény híveknek, s irányt kívánt mutatni a kor által felvetett tudományos, társadalmi és kulturális problémák egyházi szempontú végiggondolására. Felvázolta a testvériesség alapjain nyugvó egyházképét is. Az Index Kongregáció X. Piusz regnálása idején, 1911. május 29-én tárgyalta Prohászka három művét, és azokat indexre vétette, azaz katolikus hívőnek azokat nem volt szabad olvasnia. Az eljárás során a kongregáció saját eljárási szabályait is többszörösen megsértette. Forrás, illetve bővebben itt: Mózessy Gergely: X. Piusz és Prohászka összeütközése .]

A kúria résen van

Egy kevésbé ismert dráma, ami XI. Piusz pápaságának ideje alatt bontakozott ki, bizonyítja, hogy a modernista gondolat földalatti patakja nagyon is élő volt a X. Piuszt közvetlenül követő időszakban.
Fr. Raymond Dulac elmondja, hogy az 1923. május 23-i titkos konzisztóriumon XI. Piusz pápa megkérdezett 30 kuriális bíborost egy egyetemes zsinat összehívásának időszerűségéről. A megjelentek között olyan tekintélyes személyiségek voltak, mint Merry del Val, De Lai, Gasparri, Boggiani és Billot bíborosok. A bíborosok az egyetemes zsinat ellen szóltak.
Billot bíboros így figyelmeztetett: “A püspökök közötti mélységes nézeteltéréseket nem lehet elrejteni… A zsinat azzal a kockázattal járna, hogy a végtelenségig vitatkoznának.”
Boggiani emlékeztetett a modernista elméletekre, amelyektől szerinte a papok és püspökök egy része nem mentes. “Ez a mentalitás arra késztetne bizonyos atyákat, hogy olyan előterjesztéseket tennének, olyan módszereket alkalmaznának, amelyek a katolikus hagyománnyal összeegyeztethetetlenek.”
Billot még mélyebbre hatolt. Kifejezte azt a félelmét, hogy nem látják: a zsinat eszméjével “az egyház legrosszabb ellenségei, a modernisták manővereznek, akik – amint azt bizonyos jelek mutatják – már készen állnak, hogy az egyházban kirobbantsák a forradalmat, az új 1789-et.

A zsinat eszméjétől ilyen okok miatt visszarettenve ezek a bíborosok alkalmasabbnak mutatkoztak “az idők jeleinek” felismerésében, mint a II. Vatikáni Zsinat utáni összes teológus együttvéve. De az ő óvatosságuk valószínűleg mélyebben gyökerezett. Valószínűleg megrémítették őket Roca kanonoknak, a kiközösített hírhedt illuminátornak (1830- 1893) írásai, aki forradalmat és egyházi “reformot” hirdetett, és előre megjósolta az egyház felforgatását, amihez egy zsinat vezetne.

Roca kanonok forradalmi delíriumai

Graber püspök az “Atanáziusz és korunk egyháza” című könyvében hivatkozik Roca kanonok jóslatára egy új, felvilágosult egyházról, amelyet “Jézus és az apostolok szocializmusa fog befolyásolni”.
A XIX. század közepén Roca megjósolta: “Az új egyház, amely lehet, hogy nem lesz képes fenntartani semmit sem a skolasztikus tanításból és a korábbi egyház eredeti formájából, mindazonáltal felszentelést és kánoni joghatóságot fog kapni Rómától.” Graber püspök ezt a jóslást kommentálva megjegyezte: “Néhány évvel ezelőtt mindez még elképzelhetetlen volt a számunkra, de ma…?”
Roca kanonok megjövendölt egy liturgikus “reformot” is. A jövő liturgiájára utalva úgy gondolta, hogy “az istentisztelet a római egyház liturgiája, ceremóniája, rítusa és szabályai által irányított formájában rövidesen átalakuláson fog keresztülmenni egy egyetemes zsinat nyomán, amely helyre fogja állítani az apostolok aranykorának tiszteletreméltó egyszerűségét a lelkiismeret és a modern civilizáció követelményeinek megfelelően.”
Megjósolta, hogy e zsinat által “tökéletes összhang jön létre a modern civilizáció és Krisztus, valamint az ő evangéliumi eszméi között. Ez lesz az Új Szociális Rend megszentelése és a modern civilizáció ünnepélyes megkeresztelése.”
Roca beszélt a pápaság jövőjéről is. Ezt írta: “Kilátásban van egy áldozat, ami a kiengesztelés ünnepélyes aktusát fejezi ki… A pápaság el fog bukni, a megszentelt kés alá kerül, amelyet az utolsó zsinat atyái fognak kovácsolni. A pápai cézár egy erre az áldozatbemutatásra koronázott ostya lesz.”
Roca “új vallást”, “új dogmát”, “új rítust”, “új papságot” jósolt meg nagy lelkesedéssel. Az új papokat “progresszistáknak” [sic!] nevezte, a reverenda eltörléséről és “a papok házasságáról” beszélt.
Roca és “A Nemes Bosszú” elgondolkodtató visszhangja megtalálható a rózsakeresztes Dr. Rudolf Steiner 1910-ben kimondott szavaiban: “Szükségünk van egy zsinatra és egy pápára, aki azt összehívja.”

A Nagy Zsinat, amely sohasem lett megtartva

XII. Piusz pápa 1948 körül a hűségesen ortodox nézetű Ruffini bíboros kérésére azt fontolgatta, hogy összehív egy egyetemes zsinatot, sőt néhány évet töltött a szükséges előkészületekkel. Bizonyíték van arra, hogy Róma progresszív elemei végül lebeszélték XII. Piuszt a zsinat összehívásáról, mert ez a zsinat határozott jeleit mutatta annak, hogy összhangban lesz a Humani Generis enciklikával. Eme nagy 1950-es enciklikához hasonlóan ez az új zsinat harcolt volna “a téves nézetek ellen, amelyek azzal fenyegetnek, hogy aláaknázzák a katolikus tanítás alapjait”.
XII. Piusz pápát tragikus módon meggyőzték, hogy túl előrehaladott életkorban van ahhoz, hogy vállára vegye ezt a nagy jelentőségű feladatot, és lemondott a zsinat gondolatáról, hogy “azt majd az utódom összehívja”.

Roncalli “megszenteli az ökumenizmust”

XII. Piusz pápasága (1939-1958) alatt a Szent Officium Ottaviani bíboros bölcs vezetésével biztos katolikus képet őrzött meg, azáltal, hogy a modernizmus vad csikóit biztos kézzel féken tartotta. A mai modernista teológusok közül sokan lekicsinylően emlékeznek arra, hogy ők és barátaik ebben az időszakban “szájkosarat” kaptak.
Mégis, még Ottaviani sem tudta megakadályozni azt, ami 1958-ban történt. Egy új típusú pápa került a pápai trónra, “akit a progresszívek a maguk ügye pártolójának tartottak”. Ő a vonakodó Ottavianit arra kényszerítette, hogy távolítsa el a zárakat, nyissa ki a karámot és gyürkőzzön neki a fejvesztett futásnak.
De ezek nem voltak váratlan események. Amikor XII. Piusz meghalt, Roncalli bíborosnak, a későbbi XXIII. Jánosnak egy régi barátja, Louis Bouyer atya ezt mondta: “Ha megválasztják Roncallit, minden megmenthető: ő képes összehívni a zsinatot és elismerni az ökumenizmust.”
És így is történt. Roncalli bíborost pápává választották, ő összehívta a zsinatot, amely “megszentelte az ökumenizmust”. A “forradalom tiarában és püspöki palástban” megkezdődött.

XXIII. János pápa forradalma

Közismert és bőségesen dokumentált tény, hogy a liberális teológus szakértőknek egy csoportja azzal a kidolgozott tervvel ment el a II. Vatikáni Zsinatra (1962-1965), hogy az egyházat egy “új teológia” beültetésével a maguk képére formálják. Ebben egyetértenek a II. Vatikáni Zsinat és védelmezői és bírálói.
Aloysius J. Wycislo püspök (a II. Vatikáni Forradalom heves védelmezője) “Még egyszer a II. Vatikáni Zsinatról” című könyvében lelkesen kijelenti, hogy “azok a teológusok és biblikus tudósok, akik évekig mellőzve voltak, most zsinati szakértők lettek, és zsinat utáni könyveik és kommentárjaik népszerű olvasmánnyá váltak”.
Megjegyzi, hogy az 1950-es Humani Genesis “pusztító hatással volt számos zsinat előtti teológusra, és kijelenti: a zsinat előkészítése során ezek a nagyrészt francia és kisebb részben német teológusok még mindig mellőzve voltak. János pápa feloldotta néhánynak a tilalmát a legbefolyásosabbak közül. De számos teológus gyanús maradt a Szent Hivatal számára.”
Wycislo püspök olyan progresszív teológusokat dicsőit, mint Hans Küng, Karl Rahner, John Courtney Murray, Yves Congar, Henry de Lubac, Eduard Schillebeeck és Gregory Baum, akik gyanúsak voltak a zsinat előtt, de most a zsinat után a teológia irányító fényei lettek.
Ténylegesen azok kezébe került a Vatikán irányítása, akikre XII. Piusz úgy tekintett, mint olyanokra, akik letértek a katolicizmus útjáról. Tetteik megkoronázásaként kevéssel a zsinat után eltörölték az antimodernista esküt. Szent X. Piusz jövendölése helyes volt. Az éberség hiányában a modernizmus megújult erőben tért vissza.

“Menetelés egy zászló alatt”

Számtalan csata zajlott le a zsinaton a különböző nemzetiségű tradicionalista atyák és a progresszista rajnai csoport között. Tragikus módon végül a liberális modernisták kerültek fölénybe. Nyilvánvaló volt mindenki számára, akinek szeme volt a látásra, hogy a zsinat számos olyan eszmének nyitott ajtót, amelyet korábban elítélt az egyház, de amelyek összhangban voltak a modernista gondolkodással. Ez nem volt véletlen, hanem tervszerűen történt.
A progresszisták elkerülték, hogy a zsinat elítélje a modernista tévedéseket. Ugyanők szándékosan kétértelműségeket iktattak a zsinati szövegekbe, amiket igyekeztek kiaknázni a zsinat után. Ezeket a kétértelműségeket arra használták fel, hogy támogassák

  • a XI. Piusz által elítélt modernizmust,
  • a XIX. és a korai XX. század pápái (de különösen IX. Piusz) által elítélt vallásszabadságot,
  • az ökumenikus jellegű új liturgiát, amelyet Bugnini érsek “a katolikus egyház nagy vívmányának” nevezett,
  • a pápai primátusra csapást mérő kollegialitást
  • és “egy új magatartást a világ felé” – különösen az egyik legradikálisabb zsinati dokumentumban, a “Gaudium et Spes”-ben.

Amint “A Nemes Bosszú állandó utasításának” szerzői remélték, a liberális gondolatok elterjedtek a katolikus hierarchián és az egész egyházon belül. A következmény a hit soha nem látott válsága lett, amely folytonosan súlyosbodik. Ugyanakkor számtalan magas állású egyházi személy – nyilván a zsinati szellemtől elkábítva – folytonosan dicsőíti a zsinat utáni reformokat, melyek ehhez a katasztrófához vezettek.

Taps a szabadkőműves lelátóról

De nemcsak számos egyházi vezető, hanem a szabadkőművesek is dicsőítik az események ezen fordulatát. Örvendenek, hogy a katolikusok végre “meglátták a fényt”, mivel számos szabadkőműves elvet szentesített az egyház.
Yves Marsuadon skót rítusú szabadkőműves “Egy hagyományos szabadkőműves ökumenikus szemlélete” című könyvében ezt mondja: “A katolikusoknak… nem szabad elfelejteniük, hogy minden út Istenhez vezet. El kell, hogy fogadják a materializmus eszméjét, amely a mi szabadkőműves páholyainkból származik, és amely olyan pompásan terjed szét a Vatikán kupolái fölött…”
A II. Vatikáni Zsinat utáni szellem melengette Jacques Mitterand szívét, aki elismerően írta:

“Valami megváltozott az egyházon belül: a papi cölibátus és a születésszabályozás égető problémáira adott pápai válaszokat az egyházon belül is szenvedélyesen tárgyalják. Egyes püspökök, papok, hívők megkérdőjelezik a pápai kijelentéseket. Aki megkérdőjelezi a dogmákat, az egy szabadkőműves számára kötény nélküli szabadkőműves.”

Marcel Prelot francia szenátor ezt írja:

“150 évig harcoltunk azért, hogy az egyházzal szemben érvényre juttassuk a nézeteinket, és nem jártunk sikerrel. Végül jött a II. Vatikáni Zsinat és diadalmaskodtunk. A liberális katolicizmus elveit véglegesen és hivatalosan elfogadta az Anyaszentegyház.”

Prelot kijelentéséhez kommentárt kell fűznünk, mert megkülönböztetést kell tennünk az egyház és az egyházi személyek között. Lehetetlen, hogy tanbeli tévedéseket “véglegesen és hivatalosan elfogadjon az Anyaszentegyház”. Az egyház, Krisztus Misztikus Teste nem eshet tévedésbe. A mi Urunk megígérte, hogy “a Pokol kapui nem vesznek erőt rajta” (Mt 16,18). De ez nem jelenti azt, hogy az egyházi személyek, még a legmagasabb szinten is, ne fertőződhetnének meg a liberális szellemtől.

Szakítás a múlttal

Azok a “konzervatívok”, akik tagadják, hogy a II. Vatikáni Zsinat különböző tézisei – legalább is a kétértelműségeik, burkolt állításaik és mulasztásaik miatt – szakítást jelentenek a Hagyománnyal és a korábbi tanítóhivatali kijelentésekkel, elmulasztják, hogy meghallgassák a zsinat mozgató személyeit, akik szégyentelenül elismerik e szakítást.
Yves Congar elégtétellel jegyezte meg: “Az egyháznak békésen lezajlott a maga októberi forradalma.”
Ugyanez a Congar állította, hogy a II. Vatikáni Zsinatnak a vallásszabadságról szóló nyilatkozata ellentétes IX. Piusz “Syllabus”- ával:
“Tagadhatatlan, hogy ez a szöveg lényegesen mást mond, mint az 1864-es Syllabus, sőt szinte ellentétes a Syllabus 15, valamint 77-79. tételeivel.”
Később, néhány évvel ezelőtt, Ratzinger bíboros ezt írta: “… A Gaudium et Spes a maga egészében (a vallásszabadsággal összefüggésben) egyfajta ellen-Syllabus. A szöveg… hivatalos megbékélést tükröz az 1789-ben elkezdődő új korszakkal.”

Az 1789-ben elkezdődő új korszak viszont ténylegesen az “emberi jogokat” az isteni jog fölé helyezte. Igazából azért félelmetes Ratzinger kommentárja, mert olyan valakitől jön, aki a Hittani Kongregáció prefektusaként avval van megbízva, hogy őrködjön a katolikus tan tisztasága fölött. De idézhetjük Suenens bíborost is, aki maga is zsinati atya volt, eltűnt régi rezsimekről beszélt, és azt mondta: “A II. Vatikáni Zsinat a francia forradalom az egyházban.”

A II. vatikáni Zsinat dokumentumainak státusa

A katolikusok egy része éveken keresztül abban a tévedésben volt, hogy a pasztorális II. Vatikáni Zsinatot ugyanazon hittel kell elfogadniuk, mint a dogmatikus zsinatokat. Ám ez nem így van.
A zsinati atyák ismételten utaltak arra, hogy ez pasztorális zsinat, vagyis nem olyan zsinat, amely a hitet definiálja, hanem azt alkalmazza.
A tényt, hogy a II. Vatikáni Zsinat csekélyebb értékű, mint egy dogmatikus zsinat, megerősítette egy zsinati atya, Thomas Morris püspök is: “Megnyugodtam, amikor kijelentették, hogy ez a zsinat nem akart végleges meghatározást adni tanbeli tételekről, mert egy tanbeli megállapítást nagyon gondosan kell megfogalmazni, míg én a zsinati szövegeket kísérleti szövegeknek és reformálandóknak tekintem.”

A II. Vatikáni Zsinat végén a püspökök megkérdezték a zsinat titkárát, Pericle Felici érseket, hogy milyen teológiai “súlya” van a zsinatnak. Felici így válaszolt:
“Meg kell különböztetni azokat a fejezeteket, amelyeket már dogmaként határoztak meg a múltban, azoktól, amelyek csupán tervezetek. Ez utóbbiakkal szemben visszafogottsággal kell élnünk.”

A zsinat lezárása után VI. Pál pápa ezt a magyarázatot adta:
“Vannak, akik megkérdezik, hogy milyen teológiai minősítést akart adni a zsinat saját dokumentumainak. A válasz ismeretes mindazoknak, akik visszaemlékeznek az 1964. március 6-i, majd 1964. november 16-án megismételt zsinati nyilatkozatra: a zsinat pasztorális jellegénél fogva elkerülte, hogy rendkívüli módon dogmákat tévedhetetlenül kimondjon.”

Más szóval: eltérően a dogmatikus zsinatoktól, a II. Vatikáni Zsinat nem parancsol fenntartás nélküli hitet.
A II. Vatikáni Zsinat bőbeszédű, kétértelmű kijelentései nem hasonlíthatók össze a dogmatikus kijelentésekkel. A katolikusok ellenállhatnak a zsinat minden olyan tanításának, amely ellentmond a Szent Tanítóhivatal örök tanításának.

“Forradalom tiarában és püspöki palástban”

A II. Vatikáni Zsinatot követő forradalom magán viseli azokat az ismertetőjegyeket, amelyek “A Nemes Bosszú állandó utasítása” terveinek és Roca kanonok jövendölésének teljesülésére utalnak:

1) Az egész világ tanúja volt a mélységes változásoknak a katolikus egyházon belül, és ezek a változások lépést tartottak a modern világgal.
2) A II. Vatikáni Zsinat védelmezői is, bírálói is állítják, hogy a zsinat bizonyos tanítóhivatali kijelentései szakítottak a múlttal.
3) Maguk a szabadkőművesek állítják, hogy az ő eszméik “nagyszerűen szétterjedtek a Szent Péter Bazilika kupolái fölött. dómban”.

Az egyház keresztútja

A keresztútban, amelyet az egyház most jár, semmi rejtélyesség nincs. A jelenlegi egyházi vezetők, a múlt pápáit figyelmen kívül hagyva, olyan kompromittált építményt emeltek, amely önmagától omlik össze. Noha VI. Pál felismerte, hogy “az egyház az önpusztítás állapotában van”, mégis ragaszkodott ahhoz, hogy ennek az önpusztításnak az oka, az aggiornamento teljes gőzzel tovább folytatódjék.

Eme “sátáni zavarodottság” láttán (a mai hierarchia sok tagjának lelkiállapotát leíró jelző a Fatimai Lucia nővértől származik), a minden katolikusra vonatkozó reagálás csakis ez lehet:

1) Sokat imádkozni, különösen a Rózsafűzért.
2) Megtanulni és élni a katolikus egyház hagyományos dogmatikáját és erkölcstanát, ahogyan az a zsinatot megelőző könyvekben található.
3) Ragaszkodni a latin nyelvű tridenti miséhez, amelyben teljességében jelen van a katolikus hit és az imádás lelkülete, és nem korlátozza azt a mai ökumenizmus.
4) Szívvel-lélekkel és egységesen ellenállni a zsinat utáni liberális irányzatoknak, melyek sértik Krisztus Titokzatos Testét.
5) Szeretettel tanítani másokat a hit hagyományos igazságaira és figyelmeztetni őket korunk tévedéseire.
6) Imádkozni azért, hogy a józan hithez való visszatérés magával ragadja az egyházi méltóságokat is.
7) Nagy bizalommal lenni a Szűzanya iránt, aki képes visszavezetni egyházi vezetőinket a katolikus hagyományhoz.
8) Sohasem kompromisszumot kötni.

Közzétevő megjegyzése: Evvel a nyolc ponttal egyet lehet érteni. Számomra – aki gyakorlatilag olyan világban nőttem fel, hogy 12-13 éves korom óta nem találkoztam a latin nyelvű tridenti liturgiával – elég kínos egy latin nyelvű szentmisét végighallgatni. Próbálkoztam vele többször, kezemben a misét kísérő magyar és latin nyelvű brossurával, igyekeztem eltalálni, éppen hol is járunk most, és azon merengtem, mennyivel tisztább és egyszerűbb a szentmisét anyanyelvünkön hallgatni, ill. azon részt venni. Tessék mondani, nem lehetne ezen segíteni? Nem lehetne hagyományos, zsinat előtti liturgiát követő szentmisét magyar nyelven tartani? Ilyenkor elgondolkozom azon, milyen jó a görögkatolikusoknak. Náluk ugyanis nem volt II. Vatikáni Zsinat, legföljebb az “egyéb hírek” kategóriában tettek róla említést. Liturgiájuk 1600 éves, Aranyszájú Szent Jánosra vezethető vissza. Gondolkozom továbbá, mi volna, ha a zsinat előtti misét ünnepelnénk anyanyelvünkön, felőlem akár úgy is, hogy a legszentebb szavak (átváltoztatás) továbbra is latinul hangozzanak el. Vagy mi volna, ha alkotna valaki egy új liturgiát, ami visszalépés lenne a maihoz képest, és kiiktatná azokat a részeket, amelyek a leginkább okot adnak a Bugnini féle misével való szembenállásra. De az anyanyelv használata megmaradna, illetve egyházunk felkínálná a latin nyelvű misét azoknak, akiknek erre lelki igényük van. De hát ezek csak egy laikus gondolatainak csapongásai…

“Csakis ő képes segíteni titeket”

Mivel ez a jelenlegi harc lényegileg természetfeletti küzdelem, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a Fatimában 1917-ben kapott természetfeletti segítséget. Minden érintett katolikus hűségesen teljesítse a Fatimai Asszonyunk kéréseit, különösen azt, hogy imádkozzék azért, hogy Oroszország Szűz Mária Szeplőtlen Szívének legyen felajánlva. Ez lesz a kulcs a tévedések felszámolásához nemcsak Oroszországban, hanem világszerte, közöttük az egyházon belül is. Mert a Szeplőtlen Szív megígért győzelmével a liberalizmus, modernizmus és materializmus megátalkodott ügynökei össze lesznek gyűjtve egy általános összejövetel keretében, az evilági fejedelemmel, a Sátánnal együtt, hogy megkapják a végső csapást a Mennyország Királynőjétől.

1.sz. függelék: A szabadkőművesség gyűlölete az egyház iránt

Az ilyen témák, mint az Alta Vendita megvitatásának legnagyobb akadálya, hogy az emberek, a katolikusokat is beleértve nem akarják elhinni, hogy a szabadkőművesség olyan mértékben gyűlöli az egyházat, hogy állandó, fortélyos harcot folytat ellene.
Ez a gyűlölet, valamint az egyház elpusztításának vágya egyaránt dokumentálva van úgy a szabadkőműves, mint a katolikus írásokban. A Francia Forradalom idején a szabadkőművesek csatakiáltása ez volt: “Le a trónnal és az oltárral”. P. Augustine Barruel, korábbi szabadkőműves szerint összeesküvésük célja minden oltárt lerombolni, amelyen Krisztust imádják. A szabadkőművesek Krisztus iránti gyűlöletének egyik jellemző példáját találhatjuk az 1868-as Genfi szabadkőműves Kongresszus nyilatkozatában:

“Le Istennel és Krisztussal! Le az ég és Föld despotáival! Halál a papokra! Ez a mi nagy keresztes hadjáratunk mottója.”

Pápák az újpogányság ellen

A XVIII., XIX. és XX. század első felének nagy pápái folyamatosan éberséget hirdettek a titkos társaságok, azok liberális alapjai, valamint a kereszténységet megcélzó gyűlöletük ellen.
Így ír P. E. Cahill S.J. a “Szabadkőművesek és a keresztényellenes mozgalom” című könyvében:

„A szabadkőművesek pápai elítélése olyan szigorú és átható volt, hogy egyedülállónak lehet tekinteni az egyházi törvényhozás történetében. Az elmúlt két évszázadban legalább tíz pápa mondott anatémát a szabadkőművességre és minden, a péteri trónon ülő személy elítélte közvetve vagy közvetlenül.
A pápák okkult, bűnös, alávaló tettek végrehajtásával, a Sátán imádásával, istenkáromlással, szentségtöréssel, korábbi idők hátborzongató eretnekségeivel, szisztematikus gyilkosságokkal, az állam elárulásával, a fiatalság erkölcsi rombolásával, szégyenletes álszentséggel és hazugsággal, anarchista és forradalmi mozgalmak, azaz mindannak támogatásával vádolták a szabadkőműveseket, amit ma bolsevizmusnak nevezünk. Mindezek segítségével a szabadkőművesség arra törekszik, hogy a tisztesség és becsületesség álarca alatt elrejtse valódi énjét, azaz, hogy ők a Sátán zsinagógája, amelynek célja a kereszténység megsemmisítése.

XIII. Leó pápa

XIII. Leó pápa

XIII. Leó pápa

 Ereje és világossága miatt kimagasló a pápai megnyilatkozások között XIII. Leó pápa Humanum Genus kezdetű enciklikája. A szabadkőművesség romboló hatásának és tévedéseinek teljesebb és világosabb elítélését egyetlen más tanítóhivatali megnyilatkozásban sem találjuk meg. A pápa újra és újra hangsúlyozza ebben az enciklikában, hogy a szabadkőművesség célja nem más, mint az egyház és kereszténység teljes lerombolása. Szó szerint:”Már nem tartják titokban terveiket, és vakmerően egymást buzdítják a mindenható Istennel szemben. Nyíltan azon vannak, hogy, megsemmisítsék az egyházat, azért, hogy – amennyibe lehetséges volna – megfosszák a keresztény népeket azoktól a javaktól, melyekben Üdvözítőnk, Jézus Krisztus által részesültek.”

XIII. Leó kijelenti, hogy a szabadkőművesség lényegét tekintve keresztényellenes, mert a materializmuson alapszik. A materializmus azt hiszi, hogy a legfőbb norma az emberi természet és értelem, és nincsenek Istentől kinyilatkoztatott igazságok, melyeket hinni kötelezve vannak.
A materialisták tagadják a katolikus egyház tekintélyét, mint Isten hangját a világban, és “ezért bőszen harcolnak ellene”. XIII. Leó utal azok tanúságtételére, “akik ennek a szektának a tagjai, és korábban és a legújabb időkben is ezt nevezték meg a szabadkőművesek valódi céljának: Minden eszközzel harcolni a Katolikus Egyház ellen, és nem nyugodni, amíg el nem pusztítottak mindent, amit a pápák létrehoztak a vallás érdekében”.

Megállapítja továbbá, a szabadkőművesek jogosnak tekintik, hogy büntetlenül támadják a katolikus tanítás alapjait szóban, írásban, előadásokon. Egyház elleni harcuk egyik leghatásosabb fegyvere a vallási indifferencializmus, azaz, hogy teljesen mindegy, milyen vallást követ az ember. ez azonban minden vallást aláás, főleg a katolikus vallást, mert csak a Katolikus Egyház tanítja határozottan, és mutatja meg hatásosan, hogy az az egyetlen igaz, Istentől alapított vallás.

A szabadkőművesek dicsekednek vele, hogy ők voltak a hajtóerő az Emberi Jogok Nyilatkozata és a Francia Forradalom mögött. Szándékuk, hogy a kultúrát elszakítsák keresztény gyökereitől, és materialista alapokra helyezzék, amelyben nincs helye Istennek. Ez volt az a romboló cél, amelyre utalt XIII. Leó, amikor azt mondta:
“Mert az Isten által alapított és arról mindörökké gondoskodó egyház és vallás elpusztításának szándéka, hogy 18 évszázad után újra visszahozzák a pogányságot, erkölcseivel és szokásaival: bizonyítja a rendkívüli ostobaságot és istentelen gonoszságot.”

Azok, akik vonakodnak elhinni, hogy a szabadkőművesség az egyház elpusztításán munkálkodik, azért cselekednek így, mert nem akarnak hinni. A pápák és a szabadkőművesek maguk szolgáltatnak elegendő bizonyítékot egyház elleni gyűlöletükre és háborújukra.

2. sz. függelék: Az antimodernista eskü

Fordítás átvéve innen: http://www.katolikus-honlap.hu/regi2/konyvtar2/antimodernista.htm

  • Én, N.N., szilárdan hiszek és elfogadok minden tanítást és minden egyes tant, melyet az Egyház tévedhetetlen tanítóhivatala megállapított, felállított és kijelentett, különösen a tanok azon fő részeit, melyek e kor eretnekségeinek ellentmondanak.
  • Először: Vallom és hiszem, hogy Isten, minden dolgok kezdete és vége, az értelem természetes világánál, azaz „a világ teremtése óta művei alapján értelemmel felismerhető” (Róm 1,20), vagyis hogy Isten a teremtés látható művei által, mint e teremtés oka bizonyossággal felismerhető és bizonyítható.
  • Másodszor: Elismerem és elfogadom a kinyilatkoztatás külső bizonyítékait, vagyis Isten tetteit, elsősorban a csodákat és próféciákat, mint a keresztény vallás isteni eredetének szilárd és biztos jeleit és kijelentem, hogy ezek minden időben, így a jelenlegiben is, minden ember értelmének a legjobban megfelelnek, ahhoz a legjobban alkalmazkodnak.
  • Harmadszor: Ugyanilyen szilárdan hiszem, hogy az Egyházat, a kinyilatkoztatott Ige őrzőjét és tanítóját, maga az igaz és történelmi Krisztus közvetlenül és direkt alapította köztünk leélt földi életében, és azt Péterre, az apostoli hierarchia fejedelmére és a késői korokban az őt követő utódaira építette.
  • Negyedszer: Az apostoloktól az egyházatyákon keresztül mindig ugyanabban az értelemben és ugyanazzal a jelentéssel korunkig áthagyományozott hitvallást feltétel nélkül elfogadom; ezért a legteljesebb mértékben elvetem a dogmák fejlődéséről szóló eretnek koholmányt, mely szerint ezek értelmezése a kor szerint változhat, s eltérhet attól, amit az Egyház azelőtt megfogalmazott. Ugyancsak elvetek minden tévtant, mely a Krisztus menyasszonya által hirdetett és általa hűen megőrzött tudást egy filozófiai koholmánnyal vagy az emberi tudat egy másik termékével – mely emberi igyekezettel folyamatosan alakul ki és a jövőben is végtelen fejlődésen megy át – akarja helyettesíteni.
  • Ötödször: Abszolút igaznak ismerem el, és őszintén vallom, hogy a hit nem vak vallási érzület, mely a tudatalatti egyik rejtekéből a szív vágyától és az erkölcsileg formált akarat hajlamaitól hajtva tör elő, hanem az igazságnak a „hallás útján” (lásd: Róm 10,17) az értelemmel való valóságos elfogadása, mely által mi Isten, a Legigazabb tekintélye alapján igaznak tartjuk azt, amit nekünk a személyes Isten, Teremtőnk és Urunk mondott, kijelentett és kinyilatkoztatott.
  • Mélységes tisztelettel alávetem magam, és tiszta szívből csatlakozom minden elítéléshez, kijelentéshez és előíráshoz, melyek a „Pascendi” enciklikában és a „Lamentabili” dekrétumban szerepelnek, különösképpen azokhoz, melyek az ún. dogma-fejlődésre vonatkoznak. Egyúttal elvetem azoknak a tévtanát, akik azt állítják, hogy az Egyház által képviselt hit a történelemnek valaha is ellent mondhat, és hogy a katolikus dogmák abban az értelemben, ahogy őket eddig magyarázták, nem hozhatók összhangba a keresztény vallás valódi alapjaival.
  • Elítélem és elvetem ezenkívül azoknak az álláspontját is, akik azt mondják, hogy egy képzett kereszténynek kettős személyisége van, egy hívő és egy történész, mint ha a történésznek megengedhető lenne, hogy olyasmit állítson, ami a hívő hitével ellenkezik vagy olyan feltevésekkel álljon elő, melyekből az következik, hogy a dogmák tévesek vagy kétségesek, még ha direkt nem is tagadja őket.
  • Továbbá elvetem a Szentírás magyarázatának és értelmezésének azt a módját is, mely az Egyház hagyományának, a hit és az Apostoli Szék normáinak mellőzésével a racionalisták kitalálásaihoz csatlakozik, és az éppoly szabados mint céltalan szöveg-kritikát az egyetlen és legfőbb szabálynak kiáltja ki.
  • Azoknak a véleményét is elvetem, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a teológia-történet tanárának elsőként el kell vetnie minden olyan véleményt, mely a katolikus hagyomány természetfeletti eredetét vallja vagy azt, mely szerint az Egyház ígéretet kapott, hogy minden egyes kinyilatkoztatott igazság mindenkori megőrzéséhez isteni segítséget kap; ezután a tanárnak minden egyes atya írását tisztán tudományos szempontok szerint kell interpretálnia tekintet nélkül bármely megszentelt tekintélyre, és véleményét olyan szabadsággal kell megalkotnia, mint bármely más profán tárgyról.
  • Végezetül általánosságban vallom, hogy oly messze állok, ahogy csak lehet attól a téveszmétől, mely a modernistákat arra az állításra ösztönzi, miszerint a szent hagyomány semmilyen isteni dolgot nem tartalmaz, vagy ami még ennél is rosszabb, hogy azt panteista módon értelmezzék, úgy, hogy végezetül nem marad más a hagyományból, mint a történelem közönséges eseményeinek puszta leírása vagyis olyan emberek története, akik a Krisztus és apostolai által megkezdett iskolát az elkövetkezendő századokban saját szorgalmukból, ügyességükből és elképzelésükből folytatták.
  • Ezért a legnagyobb eltökéltséggel életem utolsó leheletéig szilárdan fogom magamat tartani az atyák hitéhez, az igazság biztos karizmájához, mely a püspöki hivatal apostoli utódlásában (in episcopatus ab Apostolis successione, lásd: Szent Ireneus) van, volt és lesz mindig; és nem azt vallom, ami a különböző korok képzettségének megfelelően jobbnak és alkalmasabbnak tűnhetne, hanem az atyák hitéhez ragaszkodom, melyet „soha más módon nem fogok hinni, soha más módon nem fogok értelmezni” (lásd: Tertullian), mint a kezdetektől fogva az apostolok által prédikált abszolút és változtathatatlan igazságot.
  • Fogadom, hogy mindezt hűségesen, csorbítatlanul és őszintén megtartom és sértetlenül megőrzöm, és ettől soha, se tanításban, se szóban vagy írásban el nem térek. Ezt fogadom, erre esküszöm, Isten és Isten Szent Evangéliuma engem úgy segéljen!

Ima a szabadkőművesek megtéréséért

“Úr Jézus Krisztus, akkor nyilvánítod ki hatalmadat a leginkább, ha kíméletes és irgalmas vagy. Azt mondtad: “Imádkozzatok azokért, akik üldöznek és rágalmaznak benneteket”. Legszentebb szíved irgalmáért esedezünk az Isten hasonmására teremtett lelkek iránt, akiket a szabadkőművesek álnok cselvetése szörnyű módon becsapott és egyre inkább az örök kárhozat útjára tévednek.
Ne hagyd, hogy jegyesedet, az Egyházat továbbra is elnyomják. Inkább engeszteljen ki anyádnak, a legszentebb Szűznek közbenjárása és a szentek imája és emlékezz meg végtelen irgalmasságodról. Tekintet nélkül romlottságukra vezesd vissza az embereket magadhoz, hogy bőséges bűnbánatuk által vigasztalást hozzanak az egyháznak, tegyék jóvá bűnös cselekedeteiket, hogy elnyerjék az örök életet.
Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké Ámen.”

Közzétevő megjegyzése: Az eskü semmi olyat nem tartalmaz, amit egy mai fölszentelt pap ne vállalhatna, ellenkezőleg: ha egy pap az itt leírtakból bármit elutasítana, anélkül, hogy az esküt formálisan letenné, akkor ott komoly bajoknak kell lennie az illető hivatástudatával.

*A fordítást a Szittyakürt c. lapból vettük át, néhány fordítási hibát kijavítottunk. **Hannibáli ecet: a történetírás szerint Hannibál hadserege az Alpokon történő átkeléskor tűzzel fölforrósította, majd ecettel locsolta meg az útjában álló kőzeteket, azok ettől könnyen törhetővé váltak.

Szeged, 2015. november

Bálint József

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Józan Katolikus © 2016 Frontier Theme