Józan Katolikus

1Kor 15.33 Ne hagyjátok magatokat félrevezetni! A gonosz beszéd megrontja a jó erkölcsöt. Legyetek józanok, és ne vétkezzetek!

NOSTRA AETATE 2.0

kezdetű zsinati dokumentum az Egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról

Ötven év távlatából megállapíthatjuk, hogy a Nostre Aetate című, a legnagyobb vitákat kiváltó és legnagyobb hatású zsinati dokumentum egy lapos közhelyeket, féligazságokat, teljesen hamis állításokat tartalmazó fércmű, melyet a következőkben lehet összefoglalni:

I. A nemkeresztény vallások felértékelése, megalázkodás, hajbókolás előttük
II. Az evangélium hirdetésére és a tanúságtételre történő krisztusi parancs elárulása, ehelyett a meglehetősen ködös jelentésű dialógus propagálása
III. Az egyházról, mint az üdvösség egyedüli letéteményeséről szóló katolikus tanítás elárulása, vagy legalább is alapos felvizezése.

Mai eszünkkel csak azt nem értjük, hova tették józan gondolkodásukat az atyák, akik aláírásukat adták hozzá. A dokumentum hatása világszerte egy pusztító cunamihoz hasonlítható.

  • Mindenütt tért hódítanak a nemkeresztény vallások, a legaggasztóbb a militáns iszlám térnyerése.
  • A hagyományos keresztény közgondolkodás gyakorlatilag két generáció alatt kiveszett Európából és Észak-Amerikából. Ez, hogy keresztény közgondolkodás, nem jelentette azt, hogy mindenki, vagy akár sokan keresztények voltak. Csupáncsak annyit jelentett, hogy akár hívő volt valaki, akár hitetlen, a keresztény értékrend uralta az egész közgondolkodást.
  • A hagyományosan katolikus Latin-Amerikában folyamatosan szorul hátra a katolikus vallás, miközben a korábban marginális szekták Észak-Amerikai (USA) segítséggel folyamatosan nyomulnak előre.
  • Afrikában és Ázsiában (néhány helyi kivételtől eltekintve) marginális szinten állandósul az Egyház jelenléte.
  • Ahol egymás mellett éltek katolikus és nemkatolikus keresztények, ott az utóbbiak a zsinat óta új, hamis öntudatra ébredtek. Míg korábban általában hallgatólagosan elismerték a katolikus egyház egyfajta prioritását, ma nemhogy egyenlőséget követelnek, hanem szinte a katolikus egyház létjogosultságát kérdőjelezik meg. Egyes szekták, kisegyházak az egyházat a Jelenések könyvének Babilonjával illetve az Antikrisztussal azonosítják.

Az írást sokan elemezték katolikus szemszögből. Igen jó összefoglalást nyújt Pater Schmidberger 1989-ben írt tanulmánya: A II. Vatikáni zsinat időzített bombái.
A zsidó befolyásolásról a dokumentum keletkezését illetően itt olvashatunk.

Jelen írásunkban arra teszünk kísérletet, hogyan kellene a zsinati dokumentumot újrafogalmazni, hogy ki legyenek belőle iktatva az I.-III pont alatt megnevezett hamis állítások. A témafelvetéseket tehát meghagyjuk, a válaszokat azonban a hamisítatlan katolikus tanítás alapján adjuk meg. Áthúzással jelöljük meg a zsinati dokumentum helytelen szövegeit, pirossal pedig a helyes betoldásokat jelöljük. Következzék tehát a Nostra Aetate újrafogalmazása.

Nostra Aetate 2.0

(Bevezetés)
1. Korunkban, amikor az emberi nem egysége napról napra szorosabbá válik és sokasodnak a különböző népek közötti kapcsolatok,
1, Korunkban, amikor minden eddigi elképzeléseinket felülmúló módon terjed a hamis vallások talaján kinövő emberi gonoszság, 
az Egyház fokozott figyelemmel veszi szemügyre, milyen kapcsolata legyen a nem keresztény vallásokkal.
Mivel feladata, hogy az emberek, sőt a népek közötti egységet és szeretetet ápolja,
Egyházunk elsődleges feladata, hogy tanúságot tegyen a föld népei előtt a megfeszített és feltámadt Üdvözítőről, aki az Út, Igazság és Élet, és aki nélkül, avagy aki ellenére senki nem üdvözülhet.
Ebből a feladatból kifolyólag most elsősorban azt veszi fontolóra, ami az emberekben közös és közösségre vezeti őket.
[Természetesen ebbe a tanúságtételbe belefér, illetve a keresztény viselkedésből ered a szeretetteljes viselkedés a nemkeresztény vallású emberekkel szemben.]

Az összes nemzet ugyanis egy közösség, közös az eredetük, hiszen Isten népesítette be az emberi nemmel a föld színét, ugyanaz a végső céljuk is, tudniillik Isten, akinek gondviselése, jósága és üdvözítő terve mindenkire kiterjed.
Ez az Isten kivétel nélkül mindenkit hív az Egy, Szent, Katolikus Anyaszentegyházba, hogy annak tagjaként eljusson az üdvösségre, amelynek elengedhetetlen feltétele a hozzátartozás ehhez az Anyaszentegyházhoz. Az egyházhoz való tartozás szükségességét az üdvözüléshez kétezer éve vallja az egyház, azt különböző korok eltérő hangsúllyal, de azonos tartalommal fogalmazták meg.

Az emberek a különböző vallásoktól várnak választ az emberi lét rejtélyeire, melyek ma épp úgy, mint régen a szíve mélyén nyugtalanítják az embert: mi az ember? Mi az élet értelme és célja? Mi a jó és mi a bűn? Honnan ered a szenvedés és mi a célja? Melyik út vezet az igaz boldogsághoz? Mi a halál, az ítélet és a halál utáni megfizetés? S végül, mi az a végső és kimondhatatlan misztérium, mely átöleli létünket, melyből eredünk, s mely felé tartunk?

(A nagy keleti vallások értékei hiányosságai)
2. A népeknél a legősibb koroktól fogva napjainkig megtalálható annak a titokzatos erőnek bizonyos észlelése, mely jelen van a dolgok folyamatában és az emberi élet eseményeiben, sőt, olykor ismernek egy Legfőbb Lényt, s még Atyát is. Ez az észlelés, illetve elismerés bensőséges vallási érzülettel hatja át életüket. A kultúra haladásához kapcsolódó vallások pedig egyre árnyaltabb fogalmakkal s mind kiműveltebb nyelvezettel igyekeznek válaszolni ugyanezekre a kérdésekre. Így hinduizmusban az emberek az isteni misztériumot kutatják, s kimeríthetetlen gazdagságú mítoszokkal és a bölcselet mélyreható törekvéseivel fejezik ki, szabadulást keresnek létünk nyomorúságaiból aszketikus gyakorlatokkal, elmélyült meditációval, vagy szerető bizalommal Istenhez menekülve.

Nem hallgathatjuk el azonban, hogy a hinduizmusban nincs semmiféle könyörület és irgalmasság, bár távolról sem olyan szegény minden hindu, hogy a szükséget szenvedő embertársnak ne lenne mit adnia.” A felebaráti szeretetnek ez a teljes hiánya magában a hinduizmusban gyökerezik, amely a reinkarnációt, a lélek újbóli megtestesülését tanítja, amikor az kiválik az emberi testből – még egy másik létformába, például egy patkányba vagy egy egérbe való reinkarnációt is. Ez a lélekvándorlás mindaddig folytatódik, míg a lélek karmáját, tartozását, le nem törleszti és nyugalmába meg nem érkezik. Ha az ember egy szegénynek segít, hátráltatja abban, hogy karmáját törlessze, és így meghosszabbítja lélekvándorlásának idejét. Következésképp a hinduk közt nincsenek meg a keresztény caritas művei. (P. Franz Schmidberger: A II. Vatikáni zsinat időzített bombái)

A buddhizmus különféle formáiban fölismerik e mulandó világ radikális elégtelenségét. s olyan utat tanítanak, melyen az emberek áhítatos és bizakodó lelkülettel elérhetik a tökéletes szabadság állapotát, vagy a saját törekvésükkel, illetve felsőbb segítséggel a megvilágosodás legfelső fokára juthatnak.

A buddhizmus nem ismeri Isten fogalmát, és végső célja nem az üdvözülés, hanem a megsemmisülés a Nirvánában. Ebből kifolyólag természetesen sem a Sátánról, sem a pokolról nem akar tudni, ami az Ördögnek a leghatékonyabb eszköze a lelkek kárhozatra juttatásában. Egy általános, kölcsönös udvariasságon, előzékenységen túl (Japán) a felebaráti szeretet ismeretlen számukra, főleg, ha az lemondással, áldozatokkal járna.

Így a többi vallások is szerte a világon különféle módokon próbálnak megoldást adni az emberi szív nyugtalanságára azáltal, hogy utakat, tudniillik tanításokat és parancsolatokat, továbbá szent szertartásokat ajánlanak. A katolikus Egyház semmit sem utasít el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Hisszük és valljuk, hogy amennyiben ezek Krisztus előtti vallásoknál találhatók meg, akkor ezt az ős-kinyilatkoztatás nyomainak, illetve az Isten által az emberi szívbe írt tízparancsolat, és a két legfőbb parancs homályos visszatükröződésének kell tekintenünk. A Krisztus utáni vallásoknál minden, ami igaz és szent ezekben a vallásokban, azt a keresztény tanításból átvett részeknek kell tekintenünk.

Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, melyek sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert.

Egyházunk szüntelenül hirdeti és hirdetnie is kell Krisztust, aki “az Út, az Igazság és az Élet” (Ján 14,6), akiben az emberek megtalálják a vallásos élet teljességét, s akiben Isten mindeneket kiengesztelt önmagával.

Buzdítja tehát gyermekeit, hogy okosan és szeretettel folytatván a párbeszédet és együttműködve más vallások követőivel, tanúskodjanak a keresztény hitről és életről; s ismerjék meg, becsüljék és támogassák a náluk található lelki, erkölcsi és társadalmi-kulturális értékeket.

Ennek során azonban soha ne feledkezzenek meg a Krisztusi parancsról: “Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,19-20). Ugyancsak legyen szemük előtt szüntelenül: “Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül. aki nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,17) Járjanak továbbá Jézus üzenetével a világban: “Beteljesedett az idő. Közel van Isten Országa. Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1,16), illetve: “Térjetek meg, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára.” (ApCsel 2,39)

(Az iszlám)
3. Az Egyház megbecsüléssel tekint az iszlám követőire is, akik az egy élő és önmagában létező, irgalmas és mindenható Istent imádják, ki a mennynek és a földnek Teremtője, ki szólt az emberekhez, s kinek még rejtett határozatait is teljes szívből engedelmeskedve akarják követni, miként Ábrahám — kinek hitére az iszlám szívesen hivatkozik — engedelmeskedett Istennek.

Az egyház borzadással tekint az iszlám követőire, akik gúnyt űznek az egyistenhitből, akiknek istene egy szörnyeteg, akire hivatkozva rémtettek sorát lehet elkövetni, és aki semmiképp nem azonos az Atya, Fiú, Szentlélek Szentháromság Egyistennel. A Mohamed tévtanításait követőknek eszük ágában sincs Isten határozatait követni. Hivatkozásuk Ábrahámra teljesen hamis, hiszen már Pál is megírja a Galatákhoz írt levelében, “hogy Ábrahámnak két fia volt: Izmael, aki Hágártól, a szolgálótól, és Izsák, aki feleségétől, Sárától született.«Ennek jelképes értelme van. A két asszony a két szövetséget jelenti. Az egyik a Sínai-hegyről való, és szolgaságra szül: ez Hágár. Hágár ugyanis az Arábiában fekvő Sínai-hegyet jelenti, s a mai Jeruzsálemnek felel meg, amely gyermekeivel együtt szolgasorsban él. A szabad asszony ellenben a fenti Jeruzsálemet jelenti: ez a mi anyánk. Mi tehát, testvérek, nem a szolgáló fiai vagyunk, hanem a szabad asszonyéi.» (Gal 4,24-26; 31)

Az egyház ezúton szólítja fel az iszlám követőit, tartózkodjanak a keresztények legyilkolásától, megkövezésektől, lefejezésektől, (melyet olykor banális vétségekért, pl. futballmeccs nézésért kell a szerencsétlen embereknek elszenvedniük), keresztény lányok megerőszakolásától, elrablásától, muszlim férfihez történő házasságra kényszerítéstől, fejadó szedésétől a keresztényektől, erőszakos hittérítéstől, valamint a rabszolgatartástól.

A muszlimokon az sem fog segíteni, hogy Jézust prófétaként tisztelik, szűz anyjaként becsülik Máriát, s olykor áhítattal segítségül is hívják. Annál súlyosabb ítélet vár rájuk, hiszen olyanokat gyilkolnak, tesznek földönfutóvá, rabszolgává, fejpénz fizetővé, akik Istenként tisztelik azt, akit ők úgymond prófétának tartanak. Ha csakugyan várják az ítélet napját, amikor Isten minden embert föltámaszt és megfizet mindenkinek, az óriási csalódás lesz számukra, hiszen Jézus egy intéséve bal oldalára, a kárhozatba fogja küldeni őket. Az erkölcsi életet egyáltalán nem értékelik, a nemi erőszak és gyilkosságok nagyarányú emelkedése Nyugat-Európában a muszlimokra vezethető vissza.

A századok folyamán a keresztények és a muszlimok között nem kevés nézeteltérés és ellenségeskedés támadt.
Ennek okozói csaknem minden esetben a fanatizált muszlim tömegek voltak. A Szentséges Zsinat ezúton szólítja fel a muszlimokat az őszinte megtérésre: Isten szava rájuk is vonatkozik, és ha kitartanak Mohamed sátáni vallásában, oda fognak jutni, ahova Mohamed, azaz a pokolba.

A zsinat mindenkit arra buzdít, hogy a múltat feledvén, őszintén törekedjen a kölcsönös megértésre és mindenki számára közösen gyarapítsák és óvják a társadalmi igazságosságot, az erkölcsi értékeket, a békét és a szabadságot.

(A zsidók) [Ehhez a ponthoz lásd bővebben: 44 tévedés a zsidóságról]
4. Az Egyház misztériumát szemlélve e Szent Zsinat emlékeztet arra a kötelékre, mely az új szövetség népét lélekben összeköti Ábrahám törzsével. Krisztus Egyháza ugyanis elismeri, hogy hitének és kiválasztottságának kezdetei Isten üdvözítő misztériumának megfelelően már a pátriárkáknál, Mózesnél és a prófétáknál megtalálhatók. Vallja, hogy a Krisztus-hívők Ábrahám igazi fiai «Ugyanaz történik, mint Ábrahám esetében: “Hitt Istennek, és ez megigazulására szolgált.” Értsétek meg jól: Aki a hitből él, az Ábrahám fia. Mivel az Írás előre látta, hogy Isten a hittel teszi megigazulttá a pogányokat, előre hirdette Ábrahámnak: “Benned nyer áldást minden nép.” Eszerint akik hisznek, áldásban részesülnek a hívő Ábrahámmal… Ha azonban Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai is, s az ígéret szerint örökösök.» (Gal 3,6-9; 29)]

Vallja továbbá, hogy az Egyház üdvözítő erejét a választott nép egyiptomi kivonulása titokzatosan jelezte. Ezért az Egyház nem feledkezhet meg arról, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatást annak a népnek közvetítésével kapta, melyet Isten a maga kimondhatatlan irgalmasságából arra méltatott, hogy az új és örök szövetség előképeként megkösse vele az időleges ó szövetséget, s hogy annak a nemes olajfának gyökeréből táplálkozik, melyre ráoltattak a nemzetek olajágai. Az Egyház ugyanis hiszi, hogy Krisztus, a mi békénk, keresztjével kiengesztelte a zsidókat és a pogányokat és a kettőt önmagában eggyé tette. Ami azt jelenti, hogy az egyház éppúgy hív pogányt, mint zsidót, és mindkettő számára az üdvösség egyedüli útja az Egy, Szent, Katolikus és Apostoli Anyaszentegyház.

Az Egyház azt is mindig szem előtt tartja, amit Pál apostol mondott a vérrokonairól: “Övék az istenfiúság, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övéik az atyák és test szerint közülük származik Krisztus” (Róm 9,4-5), Szűz Mária Fia. Azt sem feledi, hogy a zsidó népből születtek az apostolok, az Egyház alapjai és oszlopai és az a sok tanítvány, aki Krisztus evangéliumát elsőként hirdette a világnak. A Szentírás tanúsága szerint Jeruzsálem nem ismerte föl látogatásának idejét, és a zsidók többsége nem fogadta el az evangéliumot, sőt néhányan sokan szembeszálltak terjedésével. Mindazonáltal az Apostol szerint a zsidók az atyák miatt nagyon kedvesek Istennek, aki nem bánja meg ajándékait és hívását. A prófétákkal és ugyanazzal az apostollal együtt az Egyház várja az egyedül Isten által tudott napot, melyen az összes nép egy hangon fogja segítségül hívni az Urat, “és vállvetve fognak szolgálni neki.” (Szof 3,9) Ezt Pál úgy fogalmazza:
“Nem szeretnélek benneteket tájékozatlanul hagyni, testvérek, e titok dolgában, nehogy egyéni véleményetekre hagyatkozzatok. A megátalkodottság csak részben érte Izraelt, amíg a pogányok teljes számban meg nem térnek, akkor majd egész Izrael elnyeri az üdvösséget az Írás szerint: Sionból jön a szabadító és eltörli Jákob gonoszságát.” (Róm 11,26-27)

Mivel tehát ily nagy a keresztények és a zsidók közös lelki öröksége, e Szent Zsinat ajánlja és támogatja a kölcsönös megismerést és megbecsülést, melyet főleg a Szentírás tanulmányozásával, s teológiai és testvéri párbeszédekkel lehet elérni.

A Szent Zsinat ezúton ajánlja a ma élő zsidóknak, ismerjék föl, Jézus – akit ők kétezer éve nem ismernek el, és akiknek követőit ezen kétezer év alatt igen sokszor üldözésben, anyagi kiforgatásban részesítették – az Ószövetségben megígért Messiás, és Isten fia. Figyelmükbe ajánlja Jézus szavait zsidó kortársaihoz, mely szerint hivatkozásuk Mózesre hamis, és nem menti meg őket a kárhozattól. Fontolják meg: az ábrahámi és mózesi kinyilatkoztatás egyeneságú folytatása a kereszténység, az ószövetség egyedüli létjogosultsága az új és örök szövetség előkészítése volt, a Krisztus utáni talmudista vallás pedig kárhozatra vezető út.

Az egyház emlékeztet továbbá: «Nem mindenki izraelita, aki Izraeltől származik, s nem mindnyájan Ábrahám gyermekei, akik az ő leszármazottai. Csupán “Izsák leszármazottjait hívják utódoknak.” Más szóval: nem a testi származás szerinti utódok Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekeit nevezik utódnak. Mit szóljunk ehhez? A pogányok, akik nem törekedtek a megigazulásra, megigazultak, mégpedig a hitből igazultak meg. A zsidó nép viszont, amely törekedett a törvényből eredő megigazulásra, nem jutott el a törvény teljesítésére.» (Róm 9,6-8; 30-32)
Jóllehet a zsidó hatóságok követőikkel együtt Krisztus halálát követelték, mindaz, ami az Ő szenvedésében történt, sem az akkor élő zsidóknak, sem a mai zsidóknak nem számítható be megkülönböztetés nélkül. Az Egyház ugyan Isten új népe, a zsidókat mégsem lehet úgy tekinteni, mintha ez következne a Szentírásból, hogy Isten a zsidókat kivétel nélkül elvetette magától vagy mindannyian megátalkodottak volnának.
“Kérdem tehát: vajon Isten elvetette népét? Szó sincs róla. Hiszen én is Izrael fiai közül való vagyok, Ábrahám véréből, Benjamin törzséből. Isten nem vetette el népét, amelyet előre kiválasztott.
Nem tudjátok, mit mond az Írás Illésről, amikor Isten előtt felszólalt Izrael ellen:
“Uram, prófétáidat megölték, oltáraidat feldúlták, csak én maradtam meg, de nekem is életemre törnek?”
S mit felelt rá az isteni szózat? “Meghagytam magamnak hétezer férfiút, aki nem hajtott térdet Baal előtt.”
Így most is akad valamennyi a kegyelmi kiválasztás alapján. S ha kegyelem alapján, akkor nem tettek fejében, különben a kegyelem már nem volna kegyelem. Hogyan állunk hát? Amit Izrael keresett, nem érte el, de a választottak elérték. A többiek megátalkodtak, ahogy írva van: Isten mindmáig érteni nem tudó lelket és nem látó szemet, nem halló fület adott nekik.”

(Róm 11,2-9)

Ezért mindenki ügyeljen arra, hogy sem a hitoktatásban, sem Isten igéjének hirdetésében ne tanítsanak semmi olyat, ami nem egyeztethető össze az evangéliumi igazsággal és Krisztus szellemével.
Ugyanígy fölszólítja a zsidókat, ők sem tanítsanak saját vallásukban semmi olyat, ami nem egyeztethető össze a más vallásúakra is kiterjedő felebaráti szeretettel és az igazság szellemével.
Ezen kívül az Egyház – mely elutasít minden üldözést, bárkit is érjen – megemlékezvén a zsidókkal közös örökségről, nem politikai megfontolásoktól, hanem evangéliumi vallásos szeretettől indítva fejezi ki sajnálatát a gyűlölet az üldözések és az antiszemita megnyilvánulások miatt, bármikor és bárki részéről érték a zsidókat. Hasonlóképp elvárja ugyanezt a sajnálkozást a zsidók részéről a keresztények rovására elkövetett gyűlöletkeltés, üldöztetés, anyagi kifosztás és keresztényellenes megnyilvánulások miatt. Elvárja továbbá a zsidóságtól, a jövőben ne szolgáltasson okot az antiszemitizmusra.

Krisztus miként az Egyház mindig tanította és tanítja, minden ember bűneiért mérhetetlen szeretettel vállalta önként szenvedését és halálát, hogy mindnyájan üdvözüljenek. Az igehirdető Egyháznak tehát az a feladata, hogy hirdesse Krisztus keresztjét, mint Isten egyetemes szeretetének jelét és minden kegyelem forrását, és mint az egyedül üdvözítő utat.

(Nincs alapja a diszkriminációnak)
5. Nem hívhatjuk segítségül Istent, mindenek Atyját, ha nem tekintünk testvérnek felebarátnak bizonyos embereket, akik pedig Isten képmására vannak teremtve. Az ember kapcsolata az Atya Istennel és az ember kapcsolata az embertestvérekkel oly szorosan összetartozik, hogy az Írás azt mondja: “aki nem szeret, nem ismeri Istent” (1Ján 4,8).

Nincs tehát alapja semmiféle elméletnek vagy gyakorlatnak, mely ember és ember, nép és nép között diszkriminál az emberi méltóság és a belőle fakadó jogok tekintetében. Az egyház nyomatékosan felhívja minden egyéb vallás és ideológia képviselőit, biztosítsák ezen jogokat a keresztények számára is.

Ezért az Egyház – mint Krisztus lelkületétől idegen dolgot – elítéli az emberek faj, bőrszín, társadalmi helyzet vagy vallás alapján történő bármilyen diszkriminációját. Ezért a Szent Zsinat Szent Péter és Pál apostol nyomában járva nyomatékosan kéri a Krisztus-hívőket, hogy “kifogástalan életet élve a pogányok között” (1Pét 2,12), ha lehetséges, amennyibe rajtuk áll, békében éljenek mindenkivel, hogy valóban fiai legyenek az Atyának, aki a mennyekben van.

A diszkrimináció elítélése tekintetében ugyanezen magatartást várja el az egyház a többi vallások képviselőitől is. Ne legyen egy keresztény sehol sem hátrányosan megkülönböztetve hite miatt.

Mindazt, amit e nyilatkozat egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.

Kelt Rómában 20….. ………. napján
Én, …….., a katolikus Egyház pápája
Következnek a Szent Zsinati atyák aláírásai

Közzéteszi:

Szeged, 2015. december

Bálint József

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Józan Katolikus © 2016 Frontier Theme